Linda Boström Knausgård – A Helios-katasztrófa – Könyvajánló

„Apától születek. Kettéhasítom a fejét.” Ezekkel a drámai mondatokkal indul a regény, Pallasz Athéné mítoszának modern újraértelmezése. A helyszín ezúttal nem az ókori Olimposz hegye, hanem egy svéd kisváros, ahol a tizenkét éves Anna apját mentőautó szállítja be a pszichiátriára. A kislányt előbb egy kedves szomszéd fogadja be, majd egy pünkösdista nevelőcsaládhoz kerül, ahol furábbnál furább rokonokról gondoskodik, és általános meglepetést okoz azzal, hogy görögül szólal meg. Az apja utáni vágyakozás azonban lassan felőrli az erejét, és mély depresszióba esik.

Néhány évvel később Anna már maga is egy mentális betegeket befogadó kórház lakója. „Tud segíteni, hogy meghaljak?” – kérdezi az orvostól. Hamarosan világossá válik, hogy a kislány egyetlen lehetőségét a gyógyulásra az jelentené, ha újra találkozhatna az apjával. A kérdés csak az, vajon életben lesznek-e még akkor?

Részlet

Apától születek. Kettéhasítom a fejét. Egy pillanat erejéig, mely hosszú, mint az élet maga, állunk egymással szemben, és farkasszemet nézünk. Te vagy az apám, mondom neki a szememmel. Az apám. Az apám áll előttem a padlón egy vértócsa közepén. A zoknija vörösre színeződik, ahogy mohón issza magába. Az elnyűtt parketta beszívja a vért, és én arra gondolok: az apám szeme zöld, mint az enyém.

 Ezt meg honnan tudom a születésemkor? Hogy a szemem zöld, akár a tenger.

Rám néz. Nézi csillogó páncélomat. Megemeli a kezét. Megérinti az arcomat. Én is megemelem a kezemet, és megfogom az övét. Nekidőlök. A karjába zár. Együtt sírunk. Meleg, sós könny és takony folyik le az arcomon. Másra sem vágyom, mint állni itt együtt az apámmal, érezni testének melegét, hallgatni a szívverését. Van egy apám. Az apám lánya vagyok. Ezek a szavak harangkongásokként szólnak bennem ebben a pillanatban.

Utána felüvölt.

Az üvöltése mindent szétszaggat. Soha többé nem leszek a közelében. Soha többé nem dönthetem a fejemet a mellkasának. Csak az imént találkoztunk, és azonnal búcsút kell vennünk. Megajándékozott az élettel, ennyit tehetett értem. Az üvöltése összeszorítja az ajkamat, amely legszívesebben rákiáltana, hogy hagyja abba. Megrémisztesz, formálódik a szó a számon belül. Fáj a halántékom. Minden szeretet haraggá változik a mellkasomban.

Mennyire üvölt, gondolom, és szeretném rögvest átdöfni a szívét a lándzsámmal, hogy véget vessek ennek. Félek. Csak egy gyerek vagyok.

Nem hagyja abba az üvöltést. Fogja a fejét. Erős kézzel szorítja, mint aki össze akarja zárni azt, ami szétnyílt.

*

Leveszem a páncélt, és elrejtem a lándzsát a konyhai padban. A sisakot magamon tartom, amikor először kilépek a világba. Tizenkét évesen bukkanok fel az északi faluban.

Mezítláb caplatok a hóban. Nem jutok messzire. Egy meztelen kislány, aranysisakkal a fején. Azonkívül sokan látták a mentőt, amely az apámért jött, miután a szomszédban élő házaspár futott megnézni, mi történt. Az üvöltés messzire elhallatszott. És a szomszédok, akik megláttak engem az apám nappalijának padlóján, kíváncsiak voltak. Eddig rejtegettek engem? Ki vagyok? Egy gyerek, akit eddig senki nem látott. Hol vannak a szüleim?

Zűrzavar volt. Mit mondhattam volna?

 

A Helios-katasztrófa oldala: Jaffa Kiadó