Kócosan, fáradtan ébred. Nyúzottabban, mintha semmit nem aludt volna az éjjel. Ágyában felül, s álmos szemmel figyeli, ahogyan a kövér esőcseppek néma monotóniában csurognak alá a párás üvegen. Már megint esik. – morogja. Mezítláb az ablakhoz lép, s egy pillanatra felszisszen, ahogyan ágymeleg talpa a hűvös padlóhoz ér. Beleborzongva lépdel tovább, egészen a nyirkos ablaküvegig. Tenyerével az ablakpárkányra támaszkodik, s a homályos üvegfalon át nézi a decemberi eső-mosta kertet. A távolból sziréna hangja hallatszik, majd egyre halkulva távolodik. – Egy mentő lehet – gondolja, és tekintetét körbe járatja a még reggeli félhomályban úszó, barátságos hangulatú szoba, jól ismert bútorain. A kanapén, puha ágytakarón, zavartalan nyugalomban pihen a fekete macska, elégedetten elnyújtózva meleg fekhelyén. Micsoda kontraszt! – gondolja magában, mármint az ember…
Odakint, messze száguld egy mentő, szirénája élesen hasít a levegőbe. Valahol egy kórház betegfeljáróján nagy nyüzsgés támad. Gondterhelt arcú, fehér köpenyes, gumikesztyűs, szájmaszkos orvosok, ápolók csapata siet az érkező bajba jutott elé. Gondolkodás nélkül hagyják maguk mögött a néhány napja ünnepelt, békés, boldog karácsony, mézeskalács-illatú, meghitt hangulatát. Ünnepi-asztal, műtőasztal… ma a beteg ember van terítéken. Most Ő a legfontosabb! A hordágyon fekvő, öntudatlan, magatehetetlen beteg előtt szélesre tárul a dupla szárnyú bejárati ajtó. Hirtelen támadt hangzavar tölti be a fertőtlenítő szagú kórházi folyosót.
A korai óra ellenére, az előtérben már néhány, maszkos járóbeteg csendben várakozik. Jóval a rendelési idő előtt érkeztek, remélve, talán így előbb kerülnek majd sorra… Figyelmük, egy csapásra a beteget szállító orvosok, nővérek, ápolók tettre kész forgatagára terelődik. Egy pillanat erejéig maguk mögött hagyják saját gondjaikat…
A fekete macska, mit sem sejtve a kórházban történtekről, nagyot nyújtózkodik és dorombolva gömbölyödik a kanapéra telepedő, szeretett célszemély oldalához, aki magában elégedetten nyugtázza: – Minden a legnagyobb rendben… Csak hát az a fránya sziréna… Vajon mi történhetett? Mindegy, ha komoly a dolog, a lapok úgyis megírják… Hiszen úgy mondják: „A hír az utcán hever.”. Felkapják, megírják, elolvassák, csámcsogják, megunják, eldobják, maguk mögött hagyják…
Egy biztos, annak a szerencsétlenül járt embernek, egészen másképp indult a napja. Ágymeleg talpa nem érintette a padlót. Talán felkelni sem bírt. Az esőcseppek hangtalan útját sem követhette szemeivel, a párás, nyirkos üvegablakon. És a reggeli felfokozott idegállapot értelmetlenségében számtalanszor zakatoló, zilált, elégedetlenkedő mondat sem hagyta el a száját, miszerint: ez a fránya eső igazán nem hiányzott!
Persze nem muszáj odanéznem. Vagy mégis?! Akár el is fordíthatnám tekintetemet a hordágyon fekvő magatehetetlen emberről, egészen másfelé… mondjuk a saját gondjaim felé… Be is foghatnám a fülemet, hogy ne haljam azt az átkozott szirénát, ami átsüvített a macskadoromboló, nyugalomban úszó szobán, megtörve annak zavartalan csendjét. – Mit nekem a mások baja?! Elég nekem a magamé!
Újra sziréna hangja hallatszik. A kórházban várakozó (járni tudó, de jó!) beteg izgága ficergésbe kezd a kényelmetlen, orvosi-zöld, műanyag széken.
– Már igazán lecserélhetnék ezeket az ócska ülőalkalmatlanságokat! Fizetjük a TB-t, meg… hát valljuk be, az idő is drága, ugye… de még mennyire! Annak a szerencsétlennek is, akit most hoznak… Minden perc számít! Inkább oda se nézek… Legszívesebben magam mögött hagynám ezt az egész kórházasdit! Tulajdonképpen nincs is akkora baj… már nem is fáj annyira… Miért is jöttem ilyen korán? Már magam sem tudom…
Jókorát lökve a csapóajtón, saját felelősségére, saját lábán, sietve távozik a beteg. Maga mögött hagyja az egész „kórházasdit”… Hűvös, nedves, friss levegő tölti be az immáron elnéptelenedett, fertőtlenítő szagú kórházi folyosót. Élet suhan a falak között… Valahol az épületben egy beteg életéért küzdenek… Hogy mit (?!) érdekel ez engem?!
Ha jól belegondolok, tulajdonképpen, nekem sem kellene ezen gondolkodnom… Akár a közömbösségnek is engedhetnék, és magam mögött hagyhatnám ezt a kényelmetlen, orvosizöld, műanyag széken ficergő, nyugtalanító gondolatot. A tévé távirányítójával akár egyetlen gombnyomással más irányba terelhetném az agyamat… A fülemet is befoghatnám, hogy ne halljam azt az átkozott szirénát, mely kíméletlenül, hívatlanul tört be, elkényelmesedett,
közömbös, hálátlan világomba! Képtelen vagyok kiverni a fejemből…
A kórházban fekvő emberek esőcseppnyi, öntudatlanságban alápergő léte csurog végig a gondolataimon. Történetük egészen a lelkemig hatol, kimosva belőle minden érzéketlenséget, hogy immáron zavartalan nyugalomban törhessen utat magának az arcomon. Papucsba bújok és kinyitom az ablakot, friss levegőt engedve a szobába. Odakint elállt az eső. Bent ugyan még esik, de már cseppet sem bánom. Hadd mosson tisztára! Magamba nézek és a bensőmben elterülő, áporodott szagú tócsát látva arra gondolok, hogy bőven lesz mit meg- és átlépnem, magam mögött hagynom, az előttem álló Új Esztendőben, hogy élet suhanjon át falaim között.