Tanulságos és megható történet egy fiatal nő újjászületéséről, példaértékű akaraterejéről, testi és lelki gyötrelmeiről és végül heroikus felemelkedéséről. Hősnőnk egy autóbaleset kapcsán, kómás állapotba kerülve, élet és halál között lebegve tapasztalta meg – egy csodálatos világ kapuját átlépve, – milyen lehetne az élet a lélek szabadságában. A visszatérés kevésbé volt csodálatos: szembesülni a szörnyű valósággal, a kiszolgáltatottság megalázó érzésével; dacolva a lesújtó tekintetekkel és viselni a véget nem érő kezelések, terápiák, műtétek testi-lelki következményeit elviselni, nap mint nap. És közben MINDEN megváltozott.
Aki mindezt átélte, Andor Eszter, aki kendőzetlen őszinteséggel tárja elénk a balesetéhez vezető okokat, belső harcát önmagával és környezetével Halj meg, hogy élni tudj címmel megjelent könyvében. A szerző eredeti foglalkozása tanár, gyógypedagógus, de kineziológusként és terapeutaként is tevékenykedik, aki mély és tartalmas beszélgetéssel ajándékozott meg találkozásunk során.
Milyen belső késztetésre született meg a könyv?
Egy fejezet lezárásaként. Terápia volt számomra, hogy kiírhattam magamból a gyermekkori traumákat (édesanyám hasonló körülmények között vesztette életét kislánykoromban) és a baleset során, valamint a felépülésem alatt átélteket. Sok mindenen átsegített. Azért külön hálát érzek, hogy a könyv által másokon is segíthetek. Napi szinten kapom a pozitív visszajelzéseket az olvasóktól, hogy milyen erőt kapnak a soraimtól, gondolataim által.
A könyved egészét áthatja a betegséggel szembeni dac, a felépülésért folytatott folyamatos küzdésed. Honnan ez a hatalmas erő, ami szüntelenül vitt előbbre?
Hiszem, hogy a korábbi, spiritualitás és buddhizmus kapcsán folytatott tanulmányaim sokat segítettek a tudatos, kemény felépülésben. Ezeket valamikor megtanultam, és most itt volt a lehetőség, hogy alkalmazzam is őket. Másrészt biztos vagyok benne, hogy semmi sem történik ok nélkül. Olyan logisztika zajlik ott fönt, hogy hihetetlen. Mindennek helye és ideje van az életünkben.
Mikor érezted úgy, hogy mindaz, ami veled történt, történik, ki kell írnod magadból?
Még az intenzíven feküdtem, amikor édesapámnak talán a felébredésem negyedik napján, – szóval irtó hamar – mondtam, hogy apa baszki ezt meg kell írnom. Ezekkel a szavakkal. Még nem volt önkontroll. Pedig akkor még szó sem volt felépülésről, amiből aztán a könyv gerince is született. Valójában az volt óriási élmény, amit a kóma alatt éltem át. Ekkor éreztem, hogy ezt mindenképpen meg kell írnom. Apa hozott be tollat és jegyzetfüzetet, igaz akkor még nem tudtam írni, de próbáltam jelekkel rögzíteni a gondolataimat. Onnantól fogra rendszeresen írtam a bent ért dolgokról. Aztán amikor hazaengedtek, folytattam az írást.
Mi volt az első gondolat, amit leírtál?
A halál közeli élmények. Úgy gondolom, hogy a kóma alatt, te mint test létezel, a test funkcionál, életben tart, de te mint lélek, abszolút nem ott vagy. És átéled azokat az élményeket, amire vágysz. Eljutottam Szingapúrba, aztán pár pillanatra rá már az USA akkori elnökével, Obama-val beszélgettem, végül egy Japán tengerjáró hajón találtam magam. Aztán megérkezel. Egy előszobába kerültem, ahol már vártak engem, de nem engedtek tovább. Már ott olyan nyugalmat éreztem, amit korábban soha. Nem érdekelt senki és semmi, csak azt éreztem, szeretnek és megérkeztem. A lélek ilyenkor nem foglalkozik a kötöttségeivel, hogy kik várják vissza. Akkor nem engedtek tovább, azt mondták küldetésem van és vissza kell térnem. Ígérték, hogy gyors lesz a gyógyulásom. Egyáltalán nem akartam visszatérni, ott álltam a testem mellett, láttam, hogy mindenhonnan csövek állnak ki belőlem és azt mondtam, hogy én ebbe a testbe nem akarok visszajönni. Aztán megszületett a DÖNTÉS. A döntés, hogy folytatom. Másnap felébredtem.
Miért tartottad fontosnak, hogy ezt az élményt megoszd másokkal?
Hihetetlen más dimenzió van itt, mint ami ott van, és nekem fantasztikus nagy munkámba került, hogy vissza tudjak integrálódni ide a „földre”. Hiszem azt, hogy ha ezt valaki átéli, egyszerűen átalakul, kicsit kívülállóvá válik, és nem tud úgy létezni ebben a földi játszmában, mint korábban. Annyi mindent komolyan veszünk, ami nem az. Hatalmas erőfeszítésemben került, hogy úgy létezzek itt, mint egy ember és nem úgy, mint aki átélt valamit, amitől kívülről tud látni.
Ez a mai napig így működik nálad?
Bizonyos helyzetekben igen, hiszen teljesen másképp látok. Látom a logisztikáját, hogy X.Y ezt miért élte át, miért jött az életébe valami, amit ő lezárt vagy elengedett, vagy ő maga ezt megteremtette. De igyekszem itt maradni!
Mit gondolsz, nálad milyen előzmények vezettek a balesethez?
Nagyon pörgős életet éltem, esélyem sem volt arra, hogy egy napot magammal töltsek. A teljesítményről szólt minden körülöttem. Nagyon meg akartam felelni mindenkinek, ami a mai kor betegsége. Most már magamnak akarok megfelelni és a szívemben érzem mi az enyém. Ez egy adomány. Anno, nagyon sokat hajtottam, a pénz volt a minden, meg a karrier. A csillogás, a harácsolás és minél többet porondon legyek volt a legfőbb célom. Belőlem mindez túl sokat kivett. Elfáradtam. Ma már látom az ilyen embereken, hogyan tűnik el a fény a szemükből.
Ha visszatekernénk az idő kerekét, újra beülni az autóba, tudva a következményeket?
Ez rendkívül jó kérdés! Azt gondolom igen. Mondom ezt úgy, hogy most már tudom, mire vagyok képes. Sokat gondolkodtam utána, hogy ha most tolószékes lennék és fogyatékkal élnék egy otthonban, akkor vajon mit válaszolnék erre. Mikor már túl voltam rajta és felhúztam magam, létrehoztam egy olyan életet, amire büszke vagyok. Megszenvedtem érte és letettem egy csomó dolgot.
Ha nem lett volna akkora akaraterőd, akkor most lehet tolószékben és fogyatékkal élsz valahol. Nem gondolod?
Igen, most lesz öt éve, hogy mindez megtörtént velem. Másnak ennyi időre van szüksége ahhoz, hogy felkeljen a tolószékből és tudjon járni. Sokan keresnek meg azzal, hogy évek óta vannak egy állapotban és mi a teendő, hogy kimásszanak belőle. Én meg egy hónap után felálltam, jártam. Nekem ez volt a tanulási fázis, másnak meg mindez hosszabb idő. Nekem volt egy belső tudatom, hogy én nem vagyok beteg! Akkor is így gondoltam, amikor egy szemmel, átfúrt koponyával, kopaszon néztem magam a tükörben. Hiába nem tudtam még enni se a lélegeztető gép kivétele után, ami felsértette a nyelőcsövemet. A rég múlt emlékeiből tudtam, hogy én nem ez vagyok, akit itt látok. Ha nincs ez a belső erő, elvesztem volna, hiszen körülöttem mindenki aggódott.
Láttad a félelmet a családtagokon és a kórházi személyzeten is?
Hogyne, amikor ráeszmélsz, hogy te tartod a másikban a lelket.
Mi volt a legmegdöbbentőbb eset, ami megtörtént veled a kórházban?
Amikor megjelent egy a pap a betegágyamnál és hitről, meg isten országáról beszélt nekem. Persze megijedtem, mert az hittem az utolsó kenetet jött feladni. Aztán volt még egy negatív élményem itt az intenzíves időszak alatt egy nővér miatt, aki képtelen volt empatikus viselkedésre. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy híján volt mindennek. Mindig el szoktam mondani, hogy a mai nővéreknek csupán annyit ajánlanék, hogy képzeljék a betegágyra egy szerettüket vagy saját magukat és annak megfelelően gondoskodjanak betegeikről. A kedvesség nem kerül pénzbe és hegyeket mozgat meg. Hiszen, hogy amit adsz, azt is kapod vissza. Igyekszem így élni az életemet.
Milyen fizikai, leli vagy szellemi nehézségekkel kellett szembenézned?
A legrosszabb az volt, hogy betegnek néztek és nem úgy funkcionált a testem, ahogy szerettem volna. Türelmetlen voltam a testemmel. Az egy dolog, hogy a lelked érett valamire, de a testednek utol kell érnie magát. Kell az idő ahhoz, hogy tudati szinten is minden rendben legyen. Borzasztóan zavart, hogy a bal felem nem olyan, a szemem nem úgy funkcionál, ahogy kellene, és úgy éreztem, önmagam árnyéka vagyok. Nehéz volt elfogadni azt is, hogy nő létemre egész nap csak melegítőben voltam (pizsamát fel sem vettem, hiszen nem vagyok beteg!). Kellemetlenül érintett, amikor betegtársakhoz jöttek csinos hölgyek, magas sarkúban, mert tudtam, valaha én is ilyen voltam. Most meg ott álltam egy kis melegítőben, kopaszon, de ez is kellett ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. Nagyon nem bírom azokat az embereket, akiket csak katasztrófa turistának nevezek, akikkel valamikor történt valami és csak arról bírnak beszélni. Vajon mit akarnak ezzel igazolni?
Talán sajnáltatni akarják magukat, nem gondolod?
A legnegatívabb emberi tulajdonságnak a szánakozást tartom, mert azzal lesajnálod a másikat. Érezzen veled együtt, de ne sajnáljon! Az ottani betegtársak ugyan ilyen katasztrófa turisták voltak. Nagyon nem szerettem ezt.
Mi volt, amit a legnehezebben viseltél a kórházi benntartózkodás alatt?
A kiszolgáltatottságot, hogy nem vagyok a magam ura. Nem vagyok az a típus, aki másokra van utalva. Azt is meg kellett tanulnom, hogy tudjak kérni és tudjak elfogadni. Nagyon nehéz ez. Mai napig is nehezen engedem bele magam olyan helyzetekbe, ahol másoknak vagyok kiszolgáltatva. Persze az is egy érdekes kérdés, hogy a segítés, az nem kiszolgáltatottság kell, hogy legyen. Fontos volt, hogy megengedésben legyek és tudjam, hogy akik körülöttem vannak, segíteni akarnak. Ki ilyen modorban, ki olyanban. Előtte én mindig azt mondtam: Nem! Én magam majd megcsinálom! Még a betegágyon is kiakasztottam a nővéreket, bár ők örültek, hogy végre valaki nem csak fekszik, hanem közreműködik a gyógyulásában. Azért hihetetlen azt átélni, hogy minden egyes lépeshez kellett egy segítő kéz. Nekem ez volt a tanítás! Hiszen az elején nem fogadtam el és persze a kövön fetrengtem, mert leestem az ágyról.
Ma, amikor már egészséges vagy, hogyan éled meg a segítség elfogadását?
Ma is makacs vagyok, de a segítés elfogadása nem csak rólam szól, hanem a másikról is, akinek megengeded, hogy segítsen neked. Ma már tudatosan élem meg ezeket a helyzeteket.
A könyvedben írtál Pandiról, a gyerekkori macidról, akinek a kórházban veszett nyoma. Gondolkoztál azon, hogy vajon miért tűnt el az életedből?
Ott zártam le a gyerekkoromat. (könnyet ejt) Azóta hihetetlen kraft van bennem, hogy védjem magam. Vagy inkább, hogy önmagam maradjak, és ne másoknak szolgálva, megfelelve, kiszolgáltatva menjek bele olyan helyzetekbe, amelyek nem is az enyémek. Nagyon figyelek arra, ha valami bánt, minél előbb kiadjam magamból.
Mikor ültél először autóba a baleset után? Milyen érzésekkel kellett megbirkóznod?
Kerestünk egy olyan oktatót, akinek elmondtam, hogy balesetem volt és meg kell tanulnom újra pár technikai dolgot. De igazából azt a fajta szorongást szerettem volna legyőzni, ami abból adódott, hogy vezettem, de akkor is előjött, ha valaki mellett ültem. Hetekig jártam vezetni egy tipikusan nagy autóval, ahol kezdetben remegő kézzel ültem a volánhoz. Sokat beszélgettünk közben az oktatómmal, aki végig elismerően beszélt hozzám. Igazán sokat segített nekem empatikus hozzáállásával. Aztán vettem egy autót és már önállóan vezettem. Persze, ebben benne volt az is, hogy nem akartam mindig valakit megkérni, ha el akartam jutni A-ból B-be. Nem akartam ismét kiszolgáltatott lenni.
Honnan van ez a kimeríthetetlen akaraterő?
Én azt nem tudom elképzelni, hogy ez nincs meg valakiben. Hogy valaki ne tudjon úgy kiállni magáért, hogy az élete róla szóljon. Az első és legfontosabb te vagy. És nem az egóról beszélek. Ha te rendben vagy, akkor rendben van minden. A családod, a munkád a mindennapjaid. Nekem az az idegen, ha valaki olyan, mint egy nyuszi, csak teng-leng a mindennapokban; nincs megtervezve az élete, nincsenek céljai. Én már a rehabon azt terveztem, hogyan fogom megírni a könyvet, milyen lesz a kinti életem és kivel fogom megszakítani a kapcsolatot.
Miért volt ennyire fontos, hogy rendet tegyél a kapcsolataidban?
Úgy éreztem, fel kell mérnem, melyik kapcsolatom tápláló és melyik az, ami csak elvesz tőlem. Nagyon megnyirbáltam az ismerőseimet. Hiszem, hogy azokat a kapcsolatokat kell magunkévá tenni, ami hozzáad az életünkhöz – és ez oda-vissza működik. Ennyire kemény nem voltam a balesetem előtt. Egyébként, lett volna lehetőségem visszamenni az üzleti életbe és felhúzni újra azt az Esztit, aki a rivaldafényben él, de erre már nem volt szükségem. Most már más szinten segítem az embereket.
Ennek fényében, mi volt a legnagyobb változás, amit megéltél saját személyiségedben?
Baromira tudok nemet mondani. Másrészt az, hogy tudok mérlegelni, mi a felszín, és mi tartozik a buborékvilághoz. A balesetem óta működik ez a bizonyos szűrő bennem. Hiszem azt, hogy amire esélyt kaptam, azt be tudom váltani. Azóta én szívből gondolkodom, még ha ez paradoxon is hangzik. A tudatalattid is lehet picit tudatos. Harmadrészt, már nem akarok megmenteni senkit. Mivel segítő a szakmám, ez nagyon nagy adomány, hiszen, ha valamit meg kell élni, azt hagyni kell.
Van olyan dolog, amit elveszítettél a balesetben, és nem tért vissza az új Eszterrel, de hiányzik?
A szememet éreztem sokáig annak, de rájöttem, semmit nem kérek vissza abból az életből! Tudatosan kidobtam a régi emlékeket, hogy ne is emlékeztessenek a régire. Soha nem gondolkodtam azon, hogy miért történt mindez velem, mert különben nem az lennék, aki most vagyok, aki teljesen másképp nézi az életet. Mindenben látom azt, hogy mi miért történik. Már nem hőbörgök semmin. Persze elgondolkodom, hogy az adott dolgot miért kapom, hiszen mindennek oka van. A családunk azóta még összetartóbb. Már nem érdekelnek a kifogás gyárosok, a buborék emberek, semmi, ami felszínes. Igyekszem a magam által választott emberekkel valami jót létrehozni. Nincsen hiányközpontú gondolkodásom, nincs olyan, hogy nekem ez kell, vagy az kell. Nem vagyok elégedetlen.
Hozott magával ez az életszituáció egyfajta küldetéstudatot?
Abszolút! Az önmagunkba vetett hit éllovasa vagyok. Lépten-nyomon verem az asztalt, hogy higgyél magadban, álljál ki magadért! Tessék kimondani, kommunikálni! Az emberek nem beszélnek, nem mondjak ki, amit gondolnak, inkább éveket durrognak magukban, semmint leülnének, és egyszer kimondanák, ami bennük van. Igaz nem nagyon tudnak egy ilyen helyzettel mit kezdeni, mert nincsenek hozzászokva az őszinteséghez.
Ahhoz, hogy valakiből hiteles segítő legyen, kellenek az ilyen jellegű traumatikus történések?
Ez szemét kérdés. (mosolyog) Azt mondják, a legjobb segítők valóban átmennek ilyen dolgokon. De ezzel be is zárod ezt a dolgot, hogy neked mindenképpen át kell menned ezen. Pedig a fejlődés lehetősége már ott van a jelekben. Ha tudatos vagy, nem kell a végletekig elmenni. Ha a lelked tiszta, ahhoz nem kell ekkora trauma. Valaminek át kell értékelődni bennünk, de sokszor nem élünk a lehetőségekkel.
Ha azt kérdezném tőled, kinek vagy hálás mindezért, mit válaszolnál?
A Gondviselésnek, mert erőt adott ahhoz, hogy higgyek magamban. A hála érzése a mindennapjaimhoz tartozik. Az agyamnak is ellent tudtam mondani, márpedig az egót leállítani óriási dolog.
Tervezel újabb könyvet?
Igen. Fel kell ismertetni az emberekkel, hogy mire képesek és hogy egy csomó dolgot lehet másképp csinálni. Erről szeretnék legközelebb írni.
