Duncan MacMillan kortárs drámaíró és rendező nevét érdemes megjegyezni. Ő írta a Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámát, amit Magyarországon Pokorny Lia „nyert meg”a Lepkegyűjtő Produkciónál. A Horgas Ádám rendezésében tavaly októberben színpadra állított interaktív, improvizációs darabot a különleges kisugárzású színésznővel a Művészetek Völgyében volt alkalmam megnézni, és már az első tíz perc után megállapítottam, hogy itt nem szimpla színházi előadásról van szó. Annál sokkal többről. Nem is tudtam, mit látok, csak azt éreztem, hogy nagyon össze van rakva az egész, és hogy érzelmileg jól elkapott. Egy nagyon kemény, nagyon mély előadásról van szó, nem emlékszem, hogy hasonló hatást váltott volna ki nálam egy színpadi mű.
Pedig semmi extra: egy kislány felnőtté válásának történetét hallhattuk, ami bár nem volt mentes a fájdalmas mozzanatoktól, mégsem a sztoritól szorult össze a közönség szíve. Valami csoda történt taliándörögdi közösségi ház nagytermében, ahol Lia mosolyogva mesélte el, mutatta meg, milyen az, amikor valaki iszonyú mélyen van. Minden benne volt abban, ahogy mondta – mindenki élete. Legalábbis Pokorny Lia képes volt elérni, hogy ezt érezzük. Rendkívüli energiákat mozgósított, nem is csodálom, hogy az előadást követően szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát. Én pedig örülök, hogy megvártam őt és – még erősen az előadás hatása alatt – kérdezhettem. Elsőre ösztönösen ezt:
Hogy vagy?
Nagyon fáradt vagyok, de ez jó fáradtság. Nagyon szeretem, mert érzem, hogy „megtörtént” az előadás: a közönség nagyon jelen volt, jött velem, átadták magukat. Nagy erők, energiák szabadultak fel megint. Néha elgondolkodom: mi történik itt velünk? Mert valami nagyon más, mint az átlag előadásokon jellemző – bármilyen nagy drámát is veszek.
Tökéletesen értem, mire gondolsz. Nekem az jutott eszembe, hogy olyan, mintha egy csoportos terápián vettem volna részt, ahol jó mélyre ástak. Roppant kemény, erős a darab. Hányadik előadás volt ez?
Túl vagyok az ötvenediken. Átlagban havi ötöket játszom. Korábban megpróbáltuk többel, de muszáj szusszannom kettő között. Pihentnek kell lennem, hogy nagyon észnél legyek, mert „tartanom kell a teret”.
Olvastam a tavaly őszi bemutatót követő interjút Veled, amiben érdekes volt, amiket mondtál, hogy milyen érzéseket váltott ki belőled a mű. Hogy idézzelek: „Eufóriában úszom, hogy nekem ez megadatott. Olyan mélyen szíven ütött ez a darab a maga egyszerű és tiszta gondolataival, mint még semmi. Annyira más, mint bármi, amit eddig valaha csináltam…” Túl az ötvenedik előadáson, ha most kapnád a kérdést, hogy mit jelent számodra a szerep, mit mondanál?
Életmető.
Tényleg? Esetleg Nálad is egyfajta terápiás jelleggel bír?
Abszolút! Hiszen Nektek, nézőknek is csak úgy tud az lenni, ha nekem is az. Ha velem nem „történik meg”, akkor veletek sem. Azt gondolom, nagyon befolyásolja a néző érzéseit és gondolatait az, hogy ki miből fogalmaz a színpadon. Nagyon sokan azt hiszik, hogy ez az én történetem, pedig nem. Semmi köze nincs az életemhez a szavaknak – de én nyilván tudom, hogy mi van a mondatok mögött. Azt hiszem, a nézőknél is valami hasonló játszódhat le. Mert nem feltétlenül az történt az életükben, mint ami a darabban van megírva, bőven elég az, ha valaha az életben megélték a mélypontot.
És valahol ez adja a zsenialitását is, nem? Az járt a fejemben, miközben éreztem előadás közben, milyen mélységekbe képes elvinni a darab, illetve Te, hogy az író, amikor ezt megírta, egyrészt biztosra veszem, hogy konzultált egy szakemberrel. Vagy többel. Ennek lehet tudni a hátterét?
Ha konkrétan nem is tudom a dramaturg titkait, azt igen, hogy uniszex a darab, azaz férfi is játszhatja. Láttam részleteket az angol illetve amerikai előadásból, és bevallom, a férfi verzió nekem jobban tetszett. De bárki is játssza, tény, nem elég, hogy valaki jó színész. Nem elég csupán tökéletesen végrehajtani a színészi feladatokat. Én nagyon önkritikus vagyok, de ezzel az előadással kapcsolatban azt mondom, hogy effektíve olyan, mintha nekem írták volna. Amikor először elolvastam, tudtam (és vágytam is rá), hogy különleges kapcsolatot fogok tudni kialakítani az egész nézőtérrel. Olyan fajta utazás ez, amiben óvatosan a tenyeremre veszem őket, és jönnek velem, hogy onnan, föntről nézzenek rá dolgokra. Így járunk végig roppant érzékeny területeket. Ha valaki becsukja a szemét és azt mondja, nem jön, inkább kimarad, szíve joga.
Azt gondolom, olyan jól fel van építve a darab, és Te annyi szeretettel, óvatosan viszel minket, hogy óhatatlanul veled utazik mindenki. Másrészt, ahova kalauzolod a közönséget – a gyerekkor, a szerelem, a házasság, a szülőkkel való kapcsolat – minden egyes ember életében jelen van.
Egyszerűen csodálatos nekem is megélni ezt! Ez az előadás más, mint az összes eddig, általam ismert interaktív előadás, ahol a színész néha kiszól a közönséghez. Itt, mintha a szerepem a színész és a terapeuta között helyezkedne el.
Ha jól gondolom, Te alapból egy roppant érzékeny, lelkiekben gazdag ember vagy. Fél mondattal elcsíptem az előadás előtt, hogy mondtad valakinek, éppen túl vagy egy ayurvédikus tisztításon. Miért volt rá szükséged?
Éreztem, hogy felborult az egyensúly bennem, a testemben. Rám fért már egy nagy méregtelenítés. Ez a tisztítókúra szellemileg, fizikailag és érzelmileg is rengeteget adott nekem. Olyan pihenés volt számomra az elmúlt két hét, ami, bár folyamatos munkával telt, közben az elmém kikapcsolt.
Ha csak arra gondolok, milyen rendkívüli energiákat mozgósítasz, nagy szükséged lehet rá.
Ó, igen! Nagyon!
Miközben ezt mondod, csak úgy sugárzol. Talán még az előadás hatása alatt vagyok, talán alapvető személyed miatt van, de azt érzem, ahogy Rád nézek, hogy Te az a típusú nagyon szeretnivaló lélek vagy, akit az ember legszívesebben jól megölelne. Kívülről Te hasonlóképpen látod magad?
Érdekes, hogy amiről beszélsz, azt én belülről hatalmas energiaként élem meg. Vagy még inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon tudok adni. És nagyon jólesően tudok adni. Meg kell tudnom húzni a határokat, de iszonyú mennyiségű energiám van adni. Az említett szerethetőségem kapcsán sokszor van bennem egy komplexus, egyfajta önkritika vagy önvizsgálat. Felmerül a kérdés: vajon hol lyukad ki ez a dolog? Jól tudok jelen lenni? Ez főleg akkor jön elő, amikor észreveszem, hogy fáradtabb vagyok, vagy nagyon nem tudok jelen lenni egy helyzetben. Az nekem pokoli szenvedés, mivel maximalista vagyok.
Milyen érdekes, amit mondasz. A szeretetadásból indultunk ki, azt hittem, hogy a befogadáshoz fogunk érni – amivel például komoly baja van az általad megformált karakternek.
Jó helyen kapisgálsz. Különös dolog ez, mert magamnak szeretek, és tudok is adni. Sőt, el is fogadom, és jól is esik. Mástól azonban sokáig nem veszem észre, hogy nem fogadom el. Annyira el vagyok foglalva az adással. Amikor az ember állandóan adni akar, tudat alatt az van benne: „szeressetek, amiért én adok”. Ez azért nem jó üzenet, mert a másik embert is meg kellene arról kérdezni, hogy mi a jó neki. Mint minden téren, itt is az egyensúlyra kellene törekedni. Hogy ne csak magamnak tudjak adni, hanem mástól is képes legyek elfogadni. Vagy: csak annyit adjak, hogy a másik ne érezze, „te Atyaúristen, én mennyivel kevesebb vagyok nálad”. Ettől a másik ember nagyon sokszor befeszül mellettem.
Ha mindezt megpróbálnám összekötni azzal, amit a színpadon láttunk, hozzágondolva a közönséget, még érdekesebb a dolog. A te karakteredet például hiába szerette a férje, az apukája, mégsem tudta azt befogadni, megélni. Te rájöttél nagy igazságokra előadások közben, önmagad kapcsán?
Inkább azt mondom, olyan dolgokat tudok megfogalmazni – nyilvánvalóan a színpadon – amiket egyébként is. Nagyjából. Nem lehet elégszer játszanom, mindig új dolgokat fedezek fel a darabban, mindig újabb mondatok lesznek fontosak. Az is megdöbbentő, amit néha az emberektől kapok. Van, hogy nem hiszik el, hogy nem beépített ember jön fel hozzám a színpadra. Itt működik az adok-kapok, a harmónia anélkül, hogy a nézők tudatában lennének vele. Rengeteget kapok, amit be is tudok fogadni. Igaz, ha ők nem jönnének fel hozzám, nem is működne az előadás. Itt el kell fogadnom azt, amilyenek ők, akik adják az energiákat.
Ez valami iszonyatos felelősség lehet. Hiszen nem csupán egy színészi játékkal bíztak meg ez alkalommal, hanem sokkal többel annál. Ugyanezt a hatást, amit az elmúlt másfél órában elértél nálunk, ki lehetne váltani mondjuk egy klasszikussal, vagy egy nagy drámával?
Nem lehet. És én pontosan tudtam, amikor elolvastam, hogy itt valami sokkal többről van szó, mint amivel eddig találkoztam. Ha például te elolvasnád a darabot, éreznéd, hogy ez nem szépirodalom, de nem is sejtenéd, mennyi minden van mögötte. Az elmúlt időszakban nagyon sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne egy olyan új dolgot, olyan színházterápiát vagy hasonlót létrehozni, amiben egy egészen hétköznapi történet hasonlóan csodás hatást vált ki. Szerepeltem már pszicho színházban, improvizációs előadásban, amit imádok, de akkora erő, mint ami erre a darabra jellemző, amit civil emberekkel váltok ki, egészen egyedülálló. És ezt jó volna tovább vinni, még több formában átadni.
