111 éve, 1907. július 6-án született Frida Kahlo (eredeti neve Magdalena Carmen Frieda Kahlo y Calderón) egy Coyoacán nevű mexikói kisvárosban.
A Frida-kultusz a festőnő végletesen fájdalmas és tragikus sorsának, a tehetségének és kivételes személyiségének köszönhető. Mint megannyi művész esetében jellemző, Frida műveit is halála után értékelték igazán, bár míg élt is voltak sikeres kiállításai. Festményeiből süt a fájdalom, a szenvedés, szinte kiabál nekünk a vásznon keresztül. Kiváló terápia volt a festés a hihetetlen életutat bejárt mexikói művész számára. Roppant erős, élni és szeretni vágyó, különleges, őszinte teremtés rajzolódik ki művei és levelei által. Szinte valamennyi festménye önéletrajzi ihletésű. Művészetére, színvilágára, jelképrendszerére erősen hatott a mexikói művészet és a hagyományok. Szürrealistaként szokták emlegetni, de nem az. Ő Frida Kahlo volt.
Hat éves korában gyermekbénulást kapott, aminek egyik következménye, hogy az egyik lába elsorvadt. Orvos szeretett volna lenni, Mexikó legjobb gimnáziumába járt, ám álma sajnos nem vált valóra. Tizennyolc éves korában buszbaleset érte. Hátgerince, belső szervei súlyosan megsérültek. Hosszú és igen fáradságos kezelések következtek. Többször műtötték a gerincét, hosszú ideig gipszfűzőben kellett feküdnie, sok évet töltött ágyban életében.
A baleset után 3 évvel ismerkedett meg az akkor már befutott, híres festővel, későbbi férjével, Diego Riverával. A szinte kifejezetten csúnya, 20 évvel idősebb férfi állítólag külseje ellenére nagyon karizmatikus, vonzó ember volt, akit imádtak a nők. Fridát rövid udvarlás után elvette feleségül. Ő mondta róla:
„Ő az első asszony a művészetek történetében, aki teljes mértékben és kíméletlen őszinteséggel ábrázol olyan általános és különleges témákat, melyek érintik az asszonyokat.”
Mégsem tudta úgy szeretni a nőt, ahogyan az vágyott rá. Talán a nagy korkülönbség volt az oka, hogy férjével rengeteg fájdalmat okoztak egymásnak. A már befutott, híres festőt istenként tisztelte Frida. Tapasztalatlansága, lelkesedése, tisztasága és főleg fiatalsága okán elkövette azt a „hibát”, hogy teljesen elveszítette önmagát szerelmében, ami a férfit mind távolabb lökte magától.
“(Tudom, hogy) az összes levél, az összes szoknyaepizód, női “angol” tanár, cigány modell (…) csak megannyi flört, hogy a mélyben te meg én nagyon szeretjük egymást, és így keresztülmehetünk számtalan kalandon, ajtódöngetésen, káromkodáson, sértésen nemzetközi hivatkozáson – mégis mindig szeretni fogjuk egymást… Mindezek a dolgok rengetegszer elhangzottak a hét év alatt, amióta együtt élünk és az összes dührohamom mind csak arra volt jó, hogy megértsem, jobban szeretlek, mint a tulajdon bőrömet, és ha talán te nem is szeretsz ugyanígy, azért valamennyire mégis szeretsz. Ugye így van?”
Folyamatosan csalta, s ami a legjobban fájt Kahlonak a hűtlenkedései között, hogy saját húga is szeretője lett. Egy ideig az Egyesült Államokban is éltek, közös kiállításuk is volt. Házasságuk először 10 évig tartott, ami főleg a művésznőnek okozott nagy fájdalmakat. Fridában gyermeke halálával valami végleg összetört. 10 év után a különválásuk mindössze egy évig tartott, nem bírták egymás nélkül, 1940-ben újra összeházasodtak. Az újrakezdés azonban már egy újfajta felállással működött: Frida immár önérzetesen, szabadon, kiforrott személyiségként tért vissza a kapcsolatba. Továbbra is szerette férjét, másik felének tartotta, de kivívta szexuális szabadságát is, a kölcsönösség jegyében. Különféle szerelmi viszonyokba bonyolódott férfiakkal és nőkkel egyaránt. Férfias nő volt ő, amit imádtak egyes férfiak, no meg bizonyos nők is.
Fridának férjén kívül még két jelentősebb, nagy szerelem volt az életében.
Kahlo három éven át 25, száz oldalt kitevő levelet írt Joseph Bartolinak, akivel 1946. nyarán találkozott New Yorkban. A levelek arról tanúskodnak, hogy Kahlo szenvedélyesen szerette a szintén képzőművész spanyolt.
“Órákig írnék Neked, történeteket találnék ki, hogy elmesélhessem azokat Neked, új szavakat találnék ki, hogy elmondhassam: szeretlek, mint senki mást.”
Másik nagy szerelem az életében Muray Miklós fotográfus volt, akit „a fény hercegének” nevezett. A legszebb fotókat ő készítette Fridáról. A jóképű és jólelkű férfi rajongott a nőért. 10 évig tartó szerelmi kapcsolatuk szeretetteljes volt, eközben a férfi kétszer is elvált. Frida élete megváltozhatott volna Miklóssal, de ő visszatért Diegohoz, bár utána is ugyanúgy, évekig levelezett Miklóssal, akivel az utolsó években már csak barátok voltak.
Közben Frida egészségügyi állapota egyre romlott. Több mint 20 műtétet hajtottak végre rajta. 1940 után mozgása és betegsége egyre elviselhetetlenebbé vált számára. 1953-ban amputálták lábát. Fájdalomcsillapítókon és kábítószereken élt. Egy szabadlelkű művész számára a teljes mozgásképtelenség maga lehetett a pokol. Pedig már addig is sok mindent megélt. 1954-ben, 47 éves korában tüdőembólia okozta halálát.
Élete utolsó hónapjaiban már csak magatehetetlenül feküdt ágyában. Akkor mondta:
„A buszt leszámítva, Diego volt életem legvégzetesebb balesete.”
Frida Kahlo születési évfordulója alkalmából nagyszerű programokat látogathatunk meg, amiről előző cikkünkben is írtunk: