Ausztriába általában két dolog miatt szoktak menni a magyarok: dolgozni vagy síelni. Én egyik kategóriába se tartoztam, egy magyar séf által üzemeltetett mexikói étterem nyitóbulijára voltam hivatalos május közepén, emiatt utaztam el a Salzburg tartományában található csodás kisvárosba, Zell am See-be. Az ország egyik legjelentősebb síparadicsomát alig tízezren lakják, hangulatos belvárosánál csak tópartja vonzóbb. A hegyek által körülölelt festői alpesi táj hihetetlen adomány az ott élők számára, aminek lehetőségeivel szerintem elég jól élnek. Utam egyik legérdekesebb tapasztalása a kint dolgozó magyar kolónia élete volt – már amennyire a néhány nap alatt beleláthattam. A téma persze fajsúlyosabb annál, mintsem hogy néhány mondatban okosságokat hintsek el, de tény, örültem annak, hogy most már testközelből is érzékeltem azt, amiről mi is írtunk a külföldi munkavállalás kapcsán, és hogy őszinte legyek, nem szívesen hagytam volna ki a reggelente vadidegenektől mosolyogva érkező „‘Morgen”-eket se, ami megint csak gondolkodásra késztetett.
De most nem erről írnék, hanem egy különc séfről, akit még a ’90-es években ismertem meg, igaz, csak futólag. Lőrincz Ferenc a Nyugat-Balaton térségben indította el első vállalkozásait, közvetlenül a VSZK befejezése után. A régióban nagy gasztronómiai újításokat bevezető vendéglátós kézjegyét a mai napig több étterem is magán viseli a környéken. Nyughatatlan természete és szakma iránti szenvedélye (no meg a mélymúvárkodás) mindig újabb országokba és területekre csalta, ahol, miután elleste a különböző fortélyokat, már hozta is haza őket, hogy itthon is elkápráztassa velük igényesebb vendégeit.
Az extrém kalandos életű Feri sztorijait hallgatva (idő volt bőven rá, nagyjából 6 óra volt az autóút, amit együtt tettünk meg), hol hitetlenül, hol jóízűn nevetve, azon gondolkoztam, vajon csak jó évtizedbe és jó helyre született, azért ez a színes életút (saját Üvegtigris büfétől kezdve az éjszaka leghírhedtebb gengszermeséikig), vagy személyisége okán ment bele a meredekebbnél meredekebb történetekbe annak idején? Bármi is erre a válasz, egyrészt jó volt egy kis időutazás a legendás kilencvenes évekbe, másrészt megtapasztalhattam, hogy akárhány évtized is telt el azóta, hogy először fakanalat fogott a kezébe, számára máig első és legszentebb hely a konyha, és a legnagyobb boldogság egy jól megkomponált étel.
Szóval, mint kezdtem, mexikói éttermet nyitott Feri – újra – a gyönyörű osztrák tóparti településen. Hangsúlyoznom kell, hogy újra, mert ez már megszámlálhatatlan étterme. Nagy újrakezdő ő, ami jelen pillanatban duplán igaz, ugyanis Keszthelyen még 2001-ben ő nyitotta meg az ország akkor második vagy harmadik mexikói éttermét, a Los Amigost – talán csak Budapesten volt rajta kívül hasonló. A Los Amigos étterem azóta is nagy kedvence a helyieknek, de nemcsak nekik. Konyhája képes újra és újra idecsábítani a vendégeket akár az ország másik feléről is, hogy megízleljék a speciális fűszerezéssel készült mexikói finomságokat. Ha valakiben most képzavar keletkezett volna, hogy akkor most hol is járunk és milyen étteremről beszélek, nem csodálkozok, inkább megmagyarázom a dolgot.
Úgy 19 éve találkozott Feri egy mexikói férfivel Bécsben, akivel hamar megtalálták a közös hangot. Egy máig tartó barátság alakult ki köztük, aminek mindjárt az elején mondta a világ ízeire mindig nyitott magyar séf, hogy szívesen elmélyedne a mexikói konyha rejtelmeibe. Az új barát segítőkész volt, először egy nagyhírű mexikói étterembe segítette Ferit, majd egy családéba, ahol olyan titkos receptekkel is megismerkedett a kint töltött hetek, hónapok alatt, amit máig kincsként őriz. Abban az időben zárta be olasz éttermét, új kihívás kellett neki, amit a mexikói étterem nyitásában meg is talált. Az évek során átadta a recepteket az arra méltóknak is, akik közül egy máig a keszthelyi Los Amigosban dolgozik, de már a séf nővére és férje kezei alatt, ugyanis Feri 5-7 éve megint menni készült.
Ezúttal Ausztria felé vette az irányt, ami nem volt számára ismeretlen terep, még a nagy magyar kivándorlási hullám előtt élt kint néhány évet. Másodszor is otthon érezte magát, mexikóival indított, aztán nagy szerelme, Itália adott neki ihletet: megszületett a Bistro di Mare. Olyan halkülönlegességeket és csupa friss tavi és tengeri herkentyűkből készült ételeket kínált vendégeinek, aminek híre hamar terjedt. Talán ez volt a baj, osztrák üzlettulajdonos szomszédja talán megirigyelhette sikerét, többször feljelentette a helyi hatóságnál (nem fogjátok elhinni: halszagra hivatkozva), aminek eredménye a nagyszerű hely bezárása lett. Feri nem harcolt, pedig, mint mondta, szakmailag neki az volt igazán a terep, a mexikói kisujjban van, de ha már így alakult, abból is a legjobbat fogja nyújtani.
Itt tartunk tehát most: egy teljes arculatváltás után létrejött, megnyitott a Los Amigos mexikói étterem Zell am See városában – is. Mondhatnánk, hogy ez már akár nevezhető étteremláncnak is, ami egy család nevéhez kötődik. Egy arculat, közös célok jellemzik mindkét helyet, az biztos. Különösen hiúnak nevezhetők a tulajok arra, hogy a vendég csakis felsőfokon nyilatkozzon arról, amit evett, de a hangulat is fontos tényező. A két Lőrincz és párjaik – Tamás és Szilvi – szakmai profizmusa mellett egyéniségükből adódóan is garantálják, hogy a vendégben maradandó nyomot hagyjanak – csakis pozitív értelemben persze.
Visszatérve az osztrák helyszínre, a nyitóbuli, amire érkeztem, egyben egy tequila party is volt, ahol részt vett az a bizonyos mexikói barát is, akivel közel 20 éve találkozott Feri. Abraham Olivares azóta szintén nagy utat járt be, ma már ő Európa egyik legnagyobb mexikói nagyker cégének a tulajdonosa. Szinte minden országban jelen van a főleg Mexikóból származó termékeivel, melyek természetesen a keszthelyi és kinti Los Amigos éttermek alapanyagait is képezik. Abraham most ritkán látott tequilákkal készült, szisztematikusan kóstoltatta meg a vendégekkel a legkiválóbb italokat. Ő világosított fel minket arról, hogy Mexikóban bizony eszük ágában sincs sót vagy fahéjat nyaldosni meg citromot vagy bármit is bárhova kenegetni, ezt az európaiak találták ki, semmi köze a tradicionális tequila fogyasztáshoz. Erre csak addig csodálkoztam rá, míg meg nem kóstoltam a kiváló minőségű tequila különlegességeket, amik mint a selyem, úgy simogatták torkomat, és úgy hoztak jó hangulatba, hogy fizikailag nem éreztem magam csöppet se kellemetlenül, de még másnaposság se gyötört, pedig vagy 10 fajtába is belekóstoltam. Sokat lehetne még mesélni a csodás agave-származékokról, de én inkább átnyargalnék az ételekre – a legjobbakat a végére tartogatva.
Többször is írtam már a mexikói ételekről (minden alkalommal őszinte elragadtatással), és soha nem volt nehéz dolgom – igaz, könnyű se. Ugyanis nehéz megfogalmazni, szavakkal leírni olyan ízeket, amik nem csak az ízlelőbimbókra és a gyomorra vannak hatással, hanem egészen a szívig hatolnak. Nálam a mexikói ilyen, pontosabban a Lőrincz famíliához kapcsolódó mexikói konyha. Feri Chili con Carnéjából most ettem először, de mindent vitt. Azt hiszem, sokatmondó, hogy kétszer repetáztam belőle egy ültő helyemben. A Quesadilla, ami többfajta töltelékkel kapható, egyik kedvencem, most a cukkinis-csirkés verzióból kértem. Imádtam! A két tortilla lap között az omlós, puha csirke, a cukkini mellett egy jó adag Chedar sajt, rajta tejföl és guacamole – nem lehet nem szeretni, de a bélszíncsíkokkal töltött, a sült zöldséges, a tonhalas vagy Jalapeo paprikás variációt is érdemes kipróbálni! A másik nagy kedvencem a Fajita, ami pácolt húsokkal és/vagy ropogós zöldségekkel forró vasserpenyőben van tálalva, mexikói rizzsel, babpürével és mindenféle jóval szervírozva. Szintén legalább hatféle verzióban kérhető. De ha igazán őszinte akarok lenni, legtöbbször Los Amigos Wings & Ribset rendelnék, ami egy olyan tál, amiben grillezett pácolt oldalas és csirkeszárnyak, rántott csirkeszárnyak, rántott hagymakarikák, taquitos, salsa- és BBQ szósz, avokadó és fokhagymás tejfölös szósz jár.
A nagy gourmandok minden bizonnyal Feri steakjeit említenék, a legtöbb helyen ritkán tetten érhető tökéletes bélszínt, amire szerintem ő (amennyire megismertem, állítom) úgy figyel ezen az étlapon, hogy abban hibát nem fog találni a még a kekec vendég se. Nyilván többféle verzióban kérhető, szerintem kukkantson bele mindenki a speizekártéba. Több mind 110 tétel szerepel rajta.
A Burrito és Enchilada általában mindenki előtt ismert nagy kedvencek, de az étlap gazdag, és felsorolni is hosszú lenne azokat a fogásokat, amelyeket szintén külön kiemelnék, ezért nem is folytatom. Illetve a desszertek közül azért mégiscsak kivennék kettőt: a Csokilávát és a Platano Mexicano-t, amelyek örökre rabul ejtik az ember szívét, esélyt se hagyva a diétázásra, ha egyszer arra vetődik az ember.
Mindezeket a’la Feri volt alkalmam megtapasztalni, akinek nyilván jól esett, hogy ájuldozva dicsértem munkáját, mégis azt mondta, ez neki nem kihívás, annál inkább azok a friss halakból készült tálak, fogások, amelyekkel egyszer még újra el fogja kápráztatni a szakmát és a vendégeket.
Én kivárom, mert tudom, hogy amit majd kapni fogok, egy új dimenziót fog megnyitni előttem a kulinária világában. Addig is, továbbra is a kedvenceim közé sorolom a mexikói ételeket, amiért szerencsére nem feltétlenül kell kimennem az Alpokba (nem mintha bánnám, ha úgy adódna), mert itthon, a Balaton-partján, Keszthelyen is tárt karokkal – és szívekkel – várják az embert. Aki viszont Ausztriában jár és szeretne egy ütős gasztro-élménnyel gazdagodni, feltétlenül ejtse útba Zell am See városát, azon belül is a bevásárló negyedet, ahol a Los Amigos Tex-Mex feliratot kell keresni. Ha megvan, onnantól nyugodtan elengedheti magát, rábízhatja magát Ferire és Szilvire. A különleges hangulatú környezetben nem lesz nehéz lazulni és csak élvezni az egzotikus, fűszeres finom falatokat, a latin dallamokat, ami mellé legalább 1-2 tequila is könnyen le fog csúszni.
És egyszer csak észre fogod venni, hogy jól érzed magad, hogy élsz…
