A Stúdió K Színházban már két éve töretlen tébollyal fut ifj. Vidnyánszky Attila címszereplésével a Kosztolányi-klasszikusból adaptált darab. Hegymegi Máté rendezése pont azt a teret biztosítja a színészeknek, ahol maga a szöveg tágíthatja ki a mű befogadói halmazát.
A történet szerint végigkövetjük Nerónak, a fiatal római császárnak azt az önostorozását és elmeháborodását, amely közeli hozzátartozóinak eltiprásában, majd saját halálában csúcsosodik ki.
A fiatal uralkodó hamis énképe miatt képtelen arra, hogy saját magát bírja változásra, épp ezért a külvilágot és a vele kapcsolatban álló személyeket kerekítené egy olyan önhittségben gyökerező hamis valósághoz, melyben ő minden költők legnagyobbika. Az erre szomjazó vágyat aztán nemhogy letörik, hanem épp ellenkezőleg, erősítik a palotába beszűrődő hangok, még ha azok jó része – noha titokban – is tehetségtelenségéről árulkodik.
A környezetében élő tollforgatók szerint ugyanis valójában ő egy unalmasan középszerű, költői kliséket pufogtató, minden eredetiséget nélkülöző alkotó. Nero viszont már olyan szinten tudatosította magában ezt a szerepet, a költői hitvallást és halhatatlanságot, hogy igazsággá vált számára saját véleménye. Ahogy Nero, úgy a többiek is képviselik saját igazságukat, de tudva a császár lelki állapotáról – és maga a császári cím miatt is – inkább ráerősítenek a feltörekvő költő igazságára, így fokozatosan redukálják az igazságot. (Persze Nero közben megtudja, hogy a háta mögött miket beszélnek róla valójában.)
A néző előtt pedig fokozatosan elburjánzik az így ültetett hazugság, ami igazságnak öltözve érvényre juttatja magát, és mindent letarol maga körül.
Ezt a mondanivalót mégis hogyan lehet úgy eljuttatni és befogadhatóvá tenni, hogy ne akarjunk mi is megőrülni Neróval együtt? Úgy, hogy letisztítjuk. Maga a színpadkép, a fekete és a sárga szín állandósága és váltakozása hatalmasat dob azon, hogy a szöveg megtartsa a súlyát, de ne is telepedhessen rá semmire. Ahogy pedig ebben a letisztult térben, magával a térrel játszanak, bebizonyítja azt, hogy abszolút nincs szükség ennél bonyolultabb keretre. Ez az egyszerűség nagyon jó alap ahhoz, hogy ellentartson a szöveg komplexitásának. Erre a komplexitásra még azzal is ráerősítenek a színészek, ahogy sokszor nyakatekert módon, instabil állapotban beszélik el érzéseiket, gondolataikat.
Ezzel a billegéssel, kiegyensúlyozatlansággal magát a lélek labilitását is érzékeltetik.
A sárga és a fekete kontrasztja párhuzamba állítható a lelkivilág fényes és sötét oldalával is, noha a sötét nyomasztó állandósága – már csak a színészek ruhájából adódóan is –, soha nem enged ki minket abból a veremből, amit egyre mélyebbre ás a dédelgetett hazugság. Mind a császár, mind az ellene áskálódók körül is egyre fogy a levegő, egyre távolodnak a józan belátástól.
Nero vehemens, impulzív természetet némileg tompítja Seneca érett sztoicizmusa, de a tapasztalat és bölcsesség csak ideig-óráig tarthatja kordában ezt a fiatal, zsarnoki attitűdöt. Ifj. Vidnyánszkynál tökéletesebb választást nem igen lehetett volna találni erre a szerepre, amikor mondataiból látszólag a nyugalom és megfontoltság sugárzik, valahogy érezzük, hogy ezek is az álruhába bújtatott őrület szólamai.
Spilák Lajos Seneca szerepében egyszerre hűvös és barátságos, és a néző szinte megnyugodni jár mondataihoz – Nerónak intézve is ez a céljuk –, noha mindenki tisztában van vele, hogy ezek is csak a késleltetés eszközeként használható aforizmák. Mégis a maga nemében tiszta és didaktikus gondolatok. Persze mindig annyit faragva belőlük, hogy a császár is beléjük kapaszkodhasson.
Seneca halálával nemcsak az a remény hal meg, hogy esetleg még megmenthető önmagától a császár, hanem egyben végérvényesen feláldozzák az igazságot a hazugság oltárán.
Nerót még keménykezű édesanyja, Agrippina (Nyakó Júlia), sőt, ellenállhatatlan és megalkuvást nem tűrő szeretője, szerelme, Poppaea (Pallagi Melitta) sem térítheti vissza a normalitás és tisztánlátás mezejére. Anyját megöleti, szerelmét pedig saját maga öli meg. A dicsőség – amit a lekenyerezhető nép is hamisan kommunikál felé – és az önhittség koholt köde teljesen elborítja a császár agyát, és mindenkit, még önmagát is feláldozza. De még ha egy képzelt igazság tudatában is halt meg, nem ő volt az, aki egyedül azonosult vele?
További szerepekben még Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Sipos György és Samudovszky Adrián láthatók, a szövegkönyvet az eredeti regény alapján Garai Judit írta, a díszletért Fekete Annát illeti dicséret. A darab színlapja ezen a linken elérhető.
Borítókép: Vass László / studiokszinhaz.hu