Paul Auster 1982-ben megjelent A magány feltalálása című könyve a szerző első írásainak egyike, de már ebben is fellelhetők a későbbi austeri arzenál alapeszközei: a pontos megfigyelések, az érzelmi projekciók, a töredékes leírások, a diszfunkcionális családi kötődések, melyek a szereplők egyéb kapcsolataira, végül az önmagukhoz való kapcsolódásra is kihatnak. A szöveg helyenként kafkai sötétsége és szürrealizmusa elegyedik a francia újregény fragmentáltságával, szikár hiátusaival, illetve egyfajta erős érzelmi fénnyel, mely az egész szöveget beragyogja.
Először jelenik meg magyarul Auster életművének kulcsdarabja. Emlékek az elbeszélő apjáról, aztán az apává válás kihívása és mélységei. Minden köteténél inkább A magány feltalálása testesíti meg Paul Auster művészetének kikerülhetetlen forrását. Az Egy láthatatlan ember portréja és Az emlékezés könyve két tükörszöveg, amelyekből a New York trilógia és a többi sikerkönyv alkotójának portréja és családi viszonyainak intim feltárása bontakozik ki.
Az apját gyászoló fiú egy üresen tátongó családi album mellett az alakmásai közt eltűnő apa trükkfotójára lel, és valami ennél is borzongatóbbra: egy százéves fotográfiára, melynek közepéből kitéptek egy darabot. A hasadás vizsgálata során egy családi tragédia krónikája elevenedik meg.
A költőként induló Austerre, aki annak idején Párizsban tanult, és sok francia verset is fordított, nagy hatással volt a modern francia irodalom, többek között George Perec, így a memoárban az esszéisztikus, egy-egy filozóf iai témakör lazúros felfestésén túl keverednek az írói munkanaplónak is tekinthető kisebb történetek és szellemi memoárjegyzetek. De a legfontosabb érzelmi malter a két részből összeálló kötetben mégiscsak az apaság, az apává válás kérdése, melyben egyrészt megjelenik Auster apjával és nagyapjával való kapcsolata, illetve saját fiával való viszonya, és önnön apaságához viszonyulása.
Míg a kötet első része, az Egy láthatatlan ember portréja egy hagyományosabb visszaemlékezés az elvesztett apára, akinek halála utána fia a házban rendezgeti a halott tárgyait, és így hívódnak be tudatába az emlékek, a második rész, Az emlékezés könyve kicsit összetettebb, töredezettebb, de nem kevésbé finoman és emocionálisan kidolgozott mű.
A két rész bizonyos elemeiben reflektál a másikra, mintegy tükörképet tartva egymás gondolatainak. Így válik a kötet egy sajátos verbális kaleidoszkóppá, melyben az apa figurája újra és újra felvillan, ám hiába nézhetnénk a szemébe, tekintetét nem csíphetjük el, mert érzelmileg valójában láthatatlan. Pont, mint a borítón szereplő figurák, az apa szimbólumai, melyekről Auster így ír:
„Ömlesztett fotók egy tasakban: köztük egy trükkfelvétel, amit valamikor a negyvenes években készítettek Atlantic City egyik stúdiójában. Apám megsokszorozva ül körül egy asztalt, minden róla készült portrét más szögből vettek fel, így első pillantásra azt hinni, különböző emberek vannak a képen. A mindent beborító félhomály, az alakok testtartásának szoborszerű merevsége azt az érzést kelti, hogy szeánszra gyűltek össze itt. Aztán amikor közelebbről, alaposabban is szemügyre veszed a képet, rájössz, hogy valamennyi figura, ugyanaz az ember. A szeánsz valódi szeánsszá válik, mintha ez a férfi, csak azért jött volna ide, hogy megidézze, visszahozza önmagát holtából, mintha azzal, hogy megsokszorozódott, egyben óhatatlanul el is tüntette volna önmagát. Bár öt példányban ott van, a trükkfotó sajátságából adódóan egyikük sem nézhet a másik szemébe. Mindegyik arra ítéltetett, hogy örökké a tér távolába révedjen, mintha érzékelné a többiek tekintetét, de semmit sem látna, egyáltalán nem láthatna semmit. A halál képe ez, egy láthatatlan ember portréja.”