Egy rakás tégla, semmi más:
Cement, habarcs, tetőcserép.
Nem érző, élő entitás,
Mégis lelkem egy darabját
Fogva tartja, mint a rabját,
S ha testem előrelép,
Zsarnokul húzza vissza azt
A mélybe, melyből született.
Megbántottak, eltemettem,
Az időspirál körözve vitt.
Szédült fejjel vesztegettem
Percem, napom, hetem, évem,
Eljátszva, hogy nincs mit félnem,
S bennem maradt örökre itt
Egy szálka, mi nőttön nőve,
Forog húsomban szűntelen.
Beforrja a sebet a bőr,
Élem éltem elfeledve
A múltat, de ha alszik az őr,
Agyamban az emlékképek
Félelmeim mellé lépnek.
Ott találom megrekedve
A pillanatban, múltbéli
Önmagamnak szürke árnyát.