Az idei év egyik legkiemelkedőbb filmes élménye volt számomra a közelmúltban bemutatott Rodin – Az alkotó című francia-belga-amerikai kooprodukcióban elkészült életrajzi dráma. Írom mindezt annak dacára, hogy itthon elég rossz pontokat kapott a film a különböző tematikus portálokon. Nálam a maximumot érdemelte Jacques Doillon alkotása, pedig az elején még én sem gondoltam volna, hogy ennyire „maga alá gyűr” ez a mozi.
Miután szembesültem vele, hogy Rodin életéből csak egy rövidebb életszakasz került feldolgozásra, az is 40 fölött, kicsit csalódott voltam. Többet akartam róla tudni: a gyerekkoráról, szüleiről, hogyan lett belőle művész vagy felnőtt férfi. Aztán nagyon hamar rájöttem, hogy erre ott vannak az életrajzi lexikonok. Itt, ebben a két órában sokkal többet kaptam holmi felturbózott mesénél: egy fantasztikus, mélylélektani ábrázolással készült filmművészeti alkotást – egy nagy művészről.
A film nagyon szépen, megfelelő módon és ütemben tárta fel Rodin egyik fontos életszakaszának főbb eseményeit, ahogy dolgozott, szeretett és gondolkodott. Szerintem ezen három „összetevő” harmóniájának köszönhetően érezhettem úgy, hogy szinte lelép a vászonról a híres szobrászművész. Ha az volt a rendező terve, hogy megismertesse velünk Rodint, jelentem, nálam célba ért. Nagyon elkapott volt a film ritmusa, a vágások, és igazán értékeltem az elválasztókat is, amelyek szintén belecsempésztek egy kis pluszt az alkotásba.
Gyönyörűen megkomponált történetet láthattunk, aminek főszereplőjét, Rodint Vincent Lindon játszotta, akit én csak utólag ismertem fel (igaz, rég láttam már, és jóval fiatalabb korában). Az, hogy egy ilyen rettentő karizmatikus figurát vissza tudott adni, tényleg nagy eredmény – nem csak tőle, bárkitől. A maximalista, öntörvényű, ám a művészetek iránt abszolút alázatos, erősen erotikus kisugárzású karaktert tökéletesen sikerült megjelenítenie, ahogy segített megérteni a sebezhető, önmagában vívódó, hol gyenge, hol pedig mindenki felett álló lelkét is. Mindezen tulajdonságok lejöttek, bennem csupán egy kérdés maradt a végén, mert túlságosan is lenyűgözött a filmes alkotás (egyszerűen nem találtam rajta fogást): milyen dokumentumok alapján írták meg a forgatókönyvet? Mennyire vélhetem hitelesnek azt a jellemábrázolást, amit láttam?
Ha a filmben átadott személyiség valós, teljesen másképp fogok ezentúl Rodinra gondolni, pedig munkáit már eddig is szerettem, mindig nagy érdeklődésem volt irányába. Most viszont, hogy megtudtam, hogyan született a Pokol kapuja, vagy hogy a Balsac szoborral mennyit szenvedett, hogy milyen értékrendet vallott, hogy olyan szenvedélyes férfi volt, akiért beremegtek a nők, megint csak máshogy látom őt a szobrain keresztül. Mindehhez nagyban hozzájárult ehhez a Camille Claudellel folytatott viszonyának ábrázolása, ami igazán jól sikerült.
Élete egyik nagy szerelmét, a szintén tehetséges szobrászt, Camille-t Izia Higelin játszotta. A film nagyszerűségét bizonyítja, hogy a megjelenített fő szerelmi szál kapcsán nem maradt bennem vakfolt vagy találgatás. Természetesen Rose, Rodin felesége (akivel 53 évig volt együtt) és sok ágyba vitt modell is megjelenik a történetben, de ők csak mellékszálak, igaz, nagyon fontos mellékszálak ebben történetben, ahogy a kortárs művészek közül is néhányan. (Azt sem láthatjuk már, hogy Camille elmegyógyintézetbe kerül vagy hogy Rose-t annak halála előtt elveszi feleségül, de ez már csak plusz infó, aminek utánanézhet az érdeklődő.) Ebben a nagyszerű filmben a hangsúly Rodin művészetén, filozófiáján, a szerelmes férfin és az emberen van, azon belül is élete jelentős évtizedében értve.
Az erotikus jeleneteket is pont úgy és akkor jelenítette meg a rendező, ahogy ehhez a filmhez passzolt. Értettük, éreztük, mennyire áthatotta a szexualitás a mester életét, hogy ő maga is milyen delejességgel bírt a nők körében, ami nyilván az egész munkásságára is kihatott. Mellette azonban végig mutatta a lelket és szellemet is, ami kiegészítette és megértette velünk, amit tudnunk kell.
A valaha élt egyik legnagyobb szobrászművészt félistenként tiszteli az utókor, ami rendjén is való, ám ez a film abban is segített, hogy a nagyon is emberi, olykor gyarló oldalát is megláthassuk a nagy alkotónak. Nálam még most is gyakran bevillannak képkockák, mondatok, tekintetek, feldolgozás alatt van az egész mozi a fejemben, de abban már most biztos vagyok, hogy nem fogom kihagyni a rájátszást sem. Szívből ajánlom mindenkinek a filmet, aki egy picit is érdeklődik a művészetek iránt.