„Ne engedd meg magadnak azt a luxust, hogy azt mondják rólad, egy középszerű bokszoló vagy!” – Egyik kedvenc mondatom legutóbbi dokufilmes élményemből. Tavaly augusztusi bemutatója óta szerettem volna megnézni Bogdán Árpád új filmjét, amire végre a közelmúltban sor került. A Gettó Balboa beszédes címet viselő alkotás nemcsak hazai filmfesztiválról hozta el a legjobbnak járó díjat (az 5. Magyar Filmhéten a legjobb dokumentumfilm és legjobb operatőr címet), nemzetközi szinten is tarolt, megjárva Berlint, Szófiát, Pekinget, Vukovárt – hogy csak néhány jeles filmes fesztiválhelyszínt említsek. A nagyjátékfilmes rendező és a stáb sikersztorijának titka véleményem szerint az, hogy éppen olyan szenvedéllyel, eltökéltséggel és tiszta szívvel készítették el a filmet, mint ahogyan annak valós főszereplői a saját történetükön keresztül valami iszonyatosan fontos üzenetet adnak át.
A másfél órás kreatív dokufilm fekete-fehér képkockáiról először azért nem bírod levenni a tekinteted, mert annyira magával ragad a szokatlan műfaji megoldás és a sok közeli felvétel, aztán érzed, itt valami komoly dolgot mesélnek el neked Szabó Zoltán kisváltósúlyú ökölvívó bajnok és Sipos Mihály edző életén keresztül. Az már egy érdekesebb kérdés, hogy ez milyen eszközökkel és ütemben történik. Mondhatnám, hogy így utólag belegondolva, a film dinamikája is a bokszra emlékeztet: Néha felgyorsulnak az események, ami után újabb „lassú tánc” jön. Az ismerkedős körbetáncolás után mind közelebb jönnek a szereplők és a sztori, ami olykor meglep, de aztán egy újabb menet jön, ami megint másfajta fordulatokat tartogat, más erővel. Pedig ez „csak” egy dokumentumfilm…
Az egyszerű, ám annál stílusosabban tálalt józsefvárosi történet egyik bája számomra mindenképpen az, hogy az alkotók menet közben váltottak koncepciót. Eredetileg ugyanis Misi bá’-t akarták volna bemutatni, az ő sztorija lett volna fókuszban, akinek élete már önmagában is megérne egy mozit – legalábbis minden róla elejtett mondat a filmben erről tanúskodik. Az egykori maffiózó jó útra térése és főleg a szerep, amit a „nyóckerben” felvállalt, irigylésre méltó; nemcsak célja, értelme van annak, amit csinál: lelkeket ment. Különleges, önként vállalt misszió az övé: a sport és a szeretet nyelvén megszólítva hátrányos helyzetű kamasz gyerekeket karol fel önzetlenül, akik személye és munkája nélkül könnyen lehet, hogy egy idő után az utcán, drogok rabjaként, potenciális bűnözőként végeznék. Egy közülük Szabó Zoltán, aki szinte még gyerek, amikor elkezdődnek a forgatások. Bogdán Árpád már az első terepszemle alkalmával felfedezte a fiút, benne a tehetséget, ami miatt végül nem egy, hanem kettő főszereplője lett a filmnek.
Zoli testesíti meg a szegénységben, kilátástalanságban élő fiatalokat a kerületből, ugyanakkor az ő útja az, ami gyönyörű példája annak, hogy nincs az a mélység, ahonnan ne lehetne a csúcsra jutni. Persze hosszú az út a két állapot között, amit kellő szorgalom, kitartás, motiváció és megfelelő kíséret, segítség hiányában megtenni szinte elképzelhetetlen. Ezt is remekül érzékelteti a film, aminek szerintem nagyon kedvelhető része, hogy nincs narrátor, se más módon történő magyarázó vonal; nincsenek „beszélő fejek”, helyette nyers valóság van és hitelesség. A fekete-fehér megoldást több oknál fogva is imádtam. Egyrészt, mert jól érzékelteti, hogy valós a sztori, hogy a történet a múltban játszódik, másrészt szerintem komolyságot, rangot ad az egésznek. A fekete-fehér ugyanakkor szimbolizálhatja a két világ (jó és rossz; lecsúszott és sikeres, stb) közötti éles kontúrt is. Szerintem. Imádtam az operatőri munkát. Bordás Róbert méltán kapott rangos elismeréseket érte. A film fél sikere a látványnak köszönhető, ez egyértelmű; a rendezői koncepció, a kameraállások, a vágás (Politzer Péter és Hernáth Csaba) mind csillagos ötös.
„A gyerekedért bokszolj! Hogy egy olyan jövőt biztosíts számára, amiben neked nem volt részed.”
Hol és mekkora a helye van az ember életében a családnak, a pénzkeresetnek, a hivatásnak? Mennyit kell megdolgozni a sikerért? Annak titka vagy ára van? Mihez kellenek segítő mesterek az életünkben?
Nem tudom elhessegetni a film közben felmerült egyéb jellegű kérdéseket se magamban: vajon akkor is VB meccset játszott volna 2018-ban Szabó Zoltán, ha nincs a stáb, ha nincs ez a film? Hány tehetséges fiatal kap ekkora inspirációt, motivációt, figyelmet, mint amilyet ő kapott a forgatások által? Meddig jutott volna el Misi bácsival csak úgy, ha csak siman edz, úgy, mint addig? Ugyanúgy megmarad az életében akkor is a sport, és nem a munkát választja, ha nincs a Gettó Balboa? Vajon Zoli barátnője akkor is a fiúval marad, ha nem forog a kamera, ha nem lebzselnek folyamatosan körülöttük a filmesek, óhatatlanul is hatva azzal életükre?
Merthogy nyilván részt vettek az alkotók a szereplők mindennapjaiban, folyamatosan kamerával kísérték őket. Nemcsak a „Szelídek Tanodájába” (kik egykor vadak voltak), hanem az otthonukba, az utcára, de akkor is pirosan villogott a kamera, amikor magánbeszélgetés zajlott.
Ha valamilyen kritikát kellene megfogalmaznom a film kapcsán, talán az lenne (aminek okát még ha érteni is vélem), hogy kár volt berakni az alpolgármestert a történetbe. De nem sok olyan jelenet volt ezen kívül, amit fölöslegesnek éreztem volna, max néhány picurkát túl drámaira sikerült, ami egy kicsit mintha a kameráknak szólt volna, de ez meg ugyebár benne van a műfajban. Értékeltem viszont a vágásra kiválasztott felvételeket. Egyik kedvencem, amikor Zolit osztja az edzője. Misi bácsi társaságában. Szigorú szavai mögött jogos követelések vannak, amit közös vállalásuk, a kitűzött cél táplál. A fiatal sportoló szeméből könnycsepp gördül. Az a helyzet, hogy Zolika még gyerek – a forgatások alatt mindenképp. Azután is, hogy apuka lett. Talán a film bemutatójával, a bajnoki cím elérésével, a sok közös munkák után férfi-féle vált belőle. Nem tudom, ezt nem lehet lekövetni az utolsó snittekből. Az viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy amit ez a fiú végigcsinált, óriási. Mint később olvastam: 2017-ben könnyűsúlyú magyar bajnok lett. 37 profi meccséből 25-öt nyert, 11-et KO-val, 3 VB övet szerzett a film bemutatásáig.
Misi hivatalosan is bokszedző lett, a nyolcadik kerületben közel 30 gyerek van a keze alatt.
Máshogy nézed a filmet, mint egy átlag mozit, amikor megtudod, hogy Ponczók Attila, a film ötletgazdája és producere, Bogdán Árpád rendező, Bordás Robert operatőr és a Speak Easy csapata tök ingyen dolgoztak a két és fél éves forgatási idő első felében, miután nem sikerült a produkciót kezdetben a szponzoroknak eladni (szerencsére azért ez menet közben változott). Némi párhuzamot érzek e tekintetben köztük és a film főhősei között. Azt hiszem, a világon minden igazán lényeges, értékes dolog csak „hétpróbák” után, kitartással, őszintén, szívből jövő akarással érhető el. És akkor a jutalom nem marad el. De önmagában a jutalomért dolgozni se nem nemes, se nem várható belőle nagy durranás. Ez meg ugyebár nagyot szólt…
Szóval, ha Balboa, akkor nekem már nemcsak Rocky ugrik be, hanem Misi bá’ és Szabó Zoltán. Ugyan egy kicsit máshonnan jött és máshogyan edzett, mint az olasz-amerikai hős a 10 Oscar-díjra jelölt szuperprodukcióban, viszont Ő igazi, tényleg megcsinálta.