Háromnegyed négykor jelzést adott
Az Értéktőzsde, épp a lehető
Legrosszabbkor: nem volt már idejük
Lépni az alapoknak, s negyed ötkor
Kitört a háború. Háromnegyed
Ötkor behoztam a muskátlikat
A teraszról, s félteni kezdtelek
Budafokon, fönt a tizediken.
Jaj, mennyire nem fog már kiderülni
Hogy a Kísérleti Lakótelep
Japán import házai mire vinnék –
Ezen töprengtem, amikor fölértél.
Elmondtad, hogy a Móriczról a pánik
Milyen csatornákon terjed a hegyre,
Hogyan csattannak a korhadt spaletták
A villák ablakában, majd leültél.
Szóba került a költő mondata,
Aki egy tudósra hivatkozott,
És azt mondta: még nem tudjuk, milyen
Fegyverekkel vívjuk a harmadik
Háborút, de hogy a negyediket
Bunkókkal és botokkal, szinte biztos.
Pont egy hónapja kezdett zsongani
A fejed, mert elbizonytalanodtál,
Nem-válaszolgatni kezdtél, kinyomtál
Az életedből, néha visszatértél
Csökkentett üzemmódban, s én azóta
Zsonglőrködtem a gyomrom színpadán
Egy almányi csomóval. És tudom,
Semmi nem megy egyszerre, és türelmet
Kell tanulnom, és ebbe belementem,
Mit veszthetnék – mégis felháborító,
Hogy egy kártyanaptáron lépegetve
Kellett rekonstruálnom, hogy mikor
Vérzel, hiszen megéltem az előzőt:
Képzett valakidnek tudtam magam,
S láttad te is, hogy ugrált a hasam.
S míg a rádió hanggal tüntetett,
S behozta a nappaliba a belga,
Spanyol király, izlandi államelnök
Elcsukló hangjait, valami szerb
Okoskodást, kínai hümmögést,
Azt hiszem, hogy nagyjából megbeszéltünk
Mindent, ami megbeszéletlenül
Rohadt bennünk, én talán kötözködtem
Az elején, de végül hátradőltem,
És mosolyogva néztelek, te angyal.
Afrika, Óceánia és furcsa módon
Amerika felől se kép, se hang,
Mintha nem is lennének itt a bolygón,
Főleg ez az utóbbi fájt nagyon,
Szinte megbántva ültünk ott mi ketten,
Szerelmesek és európaiak.
A pénz és a hozzá még hű erők
Reggelre ígérték a támadást –
Ez legyen az utolsó hír, amit
Magunk közé engedünk, javasoltad,
S kinyomtuk a biztosítékokat,
Hadonásszon nélkülünk a világ.
Ekkor jártunk tíz perccel hat előtt.
Jó ideig néztük egymást a földön
Ülve, te az olvadásra ítélt hűtőnek
Dőltél, gondolom, én szemben veled.
Harangszó ugrasztott ki minket egymás
Tekintetéből, és „Mi van?” „Mi van?” –
Mért ne látnánk be, hogy senkik vagyunk,
Akik bánják, hogy ez így alakult,
Akik bánják, hogy nincs idő vegyülni,
Egymás vonásait egyetlen arcon
Látni kibékülni és összeülni,
Akik fáradtak és békétlenek
Kivárni, míg teste is nő az arcnak,
Meglényegül, kitudódik egy ember,
Fölsír, ugat, ránk borítja az asztalt;
Néztük egymást egymást vádló szemekkel,
S rájöttünk, hogy van célunk a világon,
S áldás, hogy csak az út bizonytalan.
Hihettük talán, hogy félnünk se kell:
Gyors és célirányos egy háború.
Nincs már toborzás, nincsen sorozás,
Hiszen mire átvehetnénk a postán
A behívót: kapituláció;
Harminc pontot lebombáznak, elég
Ez egy ország legyőzéséhez, új világ,
Két nap, máris az újjáépítés
A téma, és szerdán már munkanap.
Gyors és célirányos egy háború
Így tanultuk Kuvait és Irak
Példáján, pár steril hadművelet
Műtőskesztyűben és gyors megadás,
Kikapcsolják a monitort, frissítő
Citromkarikával, szépmunkavolt –
De mi mégsem hagyatkozhattunk erre,
Végül is rólunk volt szó, nem arab
Idegenekről, akiket különben
Nagyra tartunk és roppant tisztelünk.
„Szóval? Mi legyen?” „Nem tudom.
Most játsszunk.”
És végigvettük az ismert világ
Történetét egész a kezdetektől.
Szükségszerű volt-e, hogy Ptolemaiosz
Testnedvei Caesar nyelvére folytak,
Szükségszerű volt-e Caesarion
Születése, halála ugyanúgy,
Melyik jobban – s nem nevetséges-e,
Ahogy a görögök akár egy kávét
Kavargatták a sarokban a nyamvadt
Kis demokráciájukat, miközben
Mellettük felnőtt a történelem,
Azt mondtuk, nem – aztán szükségszerű
Volt-e, hogy a görög rendszer kiégjen,
S hogy felmutassák vagy kétezer év
Után mint öreg újszülöttet,
Megülhet-e kétszáz évnél hosszabban
Európa hátán, hisz a kontinensre
A legtöbb vért idegen népek hozták.
Pillanatokra talán okoskodtunk,
De felmerült néhány kérdés, feszítő,
Furcsa kérdés, mely a mi háborúnkhoz
Nem tett hozzá semmit, de mi akartunk
Olyanokról beszélni, mint soha,
Amelyekről egyszer lehet beszélni
Egy nőnek és egy férfinak, akik
Holmi körülmények gyermekei.
Arra jutottunk, hogy egy háborút sem
Helyeslünk, de bevallottuk: igen,
Az első nagy háborúba talán
Mentünk volna mi is oly lelkesen,
Ahogy minden fényképen látható,
A „Háborút! Háborút!”-felirat
Ugyanúgy ott lett volna a kezünkben,
Mert túl kiszámítható és mesés
Volt a világ két generáció
Óta, és még nem hódított a futball.
Mi is János vitézt akartunk volna
Játszani, a töröknek odavágok,
Megcsavarom a francia király
Orrát, az én Iluskám pedig otthon
Szüttyög, és ezt ugyanúgy élvezi.
Én még soha nem beszélhettem erről:
Azt hiszem, elmentem volna meghalni,
Vagy elmentem volna, hogy visszajöjjek,
S töprengem volna: a két út közül
Melyik lehet a romantikusabb.
Olvasd tovább: tekintet.hu
Szálinger Balázs: Köztársaság
Magvető, Budapest, 2012