Vicente Aleixandre: Az engedékeny kéz
Egy napon majd kezembe fogom a kezedet. Langyos, meleg kéz.
Gyöngéd kéz, hallgatag kéz. A kezed. Lehunyom a szemem
és könnyedén megérintem a kezedet, alig érezhető simogatás a hallgatag kézen.
Formájáról megbizonyosodik, alkatát kitapintja,
és megérzi a szárnyas bőr alatt a kemény és megvesztegethetetlen
csontot, a szomorú csontot, melyet sohasem ér el
a szerelem. Ó, az édes hús, az igen, az átitatódik a szép szerelemmel!
A titkos, a titokban nyíló, a láthatatlan,
a félig nyíló kapukat ájulásig simítva
a bőr falán át árasztja hangját, édes bánatát a langyos meleg;
és fut, fut a hangom ereid langyos folyóihoz,
hogy medrükben, rejtett véredben elomoljon, görögjön,
mint valami más vér, sötét koldulással,
hogy édes és sötét csókként lángoljon benned örökkön-örökké,
és belülről hangzó, tiszta kiáltásként fussa be testedet,
a testet, mely fölzeng, mert az enyém, az enyém,
mert mély szavaim benépesítik,
ó szerelmem zengő teste, ó meghódított test, ó test,
hódító szavam egyetlen hangja!
Megsimogatom a kezedet, és tudom, hogy csak a csont
utasítja el hűvös haraggal
szerelmemet, az ember sohasem izzó csontja.
Megtagadja magát tőlem lényed egy szomorú vidéke,
míg húsod minden porcikája hozzám simul e ragyogó pillanatban,
és lobog a mindenség, mert megérintesz lassú kezeddel,
pórusos, nyögdécselő és nagyon lágy kezeddel,
finom és néma kezeddel, és mint kapun át, belépek
teljes és mély ereidbe, és benépesítelek
a véredben evezve, és harsogva énekelek a húsodban.
Forrás: LELKIGYAKORLATOK
[wp_bannerize group=”top” limit=”1″]