Álmomban már láttalak
Egy újabb magyar film miatt érdemes bemenni a mozikba, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotásáért. Egy páratlan film tárul a szemünk elé, ami nem csak a története, de a képei miatt is a mozivászon elé bilincseli a nézőit.
Tegyük fel, hogy egy szinte vadidegen emberrel éjszakáról éjszakára ugyanazt álmodjátok, és álmaitokban találkoztok is egymással. Te mit tennél? Jelnek vennéd ezt a kettőtök kapcsolatát illetően, vagy puszta véletlennek könyvelnéd el?
Két főszereplőnk esetében ugyan is ez áll fenn. A történet maga egy vágóhídon játszódik, amelynek pénzügyi igazgatója Endre (Morcsányi Géza), aki megbékélt egyik kezének bénaságával és azzal, hogy nagyrészt magányosan tengeti mindennapjait. Ebbe a környezetbe érkezik Mária (Borbély Alexandra), a minőségellenőr, aki autistaként nehezen illeszkedik be, hiszen irtózik minden intim kapcsolattól és a fizikai érintésektől is.
Egy abszurd módon gyönyörű világ rajzolódik ki előttünk, ahogy ebben a nyers és véres környezetben, ahol néha nagyon is húsbavágó képek követik egymást, két ember szerelme, kapcsolata igyekszik kibontakozni. Ugyanis egy pszichológiai vizsgálat során döbben rá a két főszereplő, hogy az álmaik összekötik őket. Ahogy ez a két – más-más okból, de egyformán zárkózott – ember igyekszik közelebb kerülni egymáshoz szívderítő ügyetlenséggel, humorral és egyszerűséggel, az egy igazán egyedi szerelmi történetet varázsol a szemünk elé.
És pont ez az egyszerűség, ami a képekből, a kamera-beállításokból is süt, ad egy olyan erőt a filmnek, ami elvitathatatlan tőle: a sok közeli, az egyszerű, sokszor esetlen párbeszédek, a nyers képkockák egymásutánjai teszik igazán valóságossá az amúgy álomszerű történetet.
Kevés igazán ismert szereplő játszik a filmben, kivéve Nagy Ervint, Mácsai Pált és Tenki Rékát, akiknek azonban csupán mellékszerep jut és nem is igazán bontakoznak ki az általuk megformált figurák.
Ez talán az egyik negatívuma a filmnek: vannak elvarratlan szálak és szereplők, akik egyszer csak eltűnnek, vagy nem viszi tovább a rendező a történetüket, így kissé hiányérzet marad a nézőben.
A másik probléma számomra a lezárásban keresendő, mintha nagyon gyorsan szerette volna lerendezni a végét Enyedi Ildikó, pedig egy nagy katarzis közepén jártunk, amit nem bontott ki igazán a rendező. Viszont, amikor lett volna egy pont, egy mind képileg, mind történetileg megfelelő rész a lezárásra, a direktor még szinte „beleszuszakolt” egy utolsó jelenetet, ami nem adott hozzá túl sokat a történet lényegéhez.
Mindezek ellenére nálam nem maradt el a tetőtől-talpig borsózás, amit csak az igazán jó filmek tudnak előidézni. Így valóban, csak ajánlani tudom, hogy egy kicsit többet tudjunk meg testről és lélekről egyaránt.
[wp_bannerize group=”top” limit=”1″]