99 éve írták alá a trianoni békeszerződést és 9 éve ezen a napon ünnepeljük a nemzeti összetartozást
A modern magyar nemzeti identitás szempontjából megkerülhetetlennek tartom azt a mentális konstrukciót, amelyben Trianon az elgyászolhatatlan, vagyis abszolút nemzeti veszteség neve, a magyar nemzet pedig a gonosz vagy részvétlen, netán kárörvendő világgal szemben az abszolút áldozat, a legnagyobb vesztes szerepét játssza. Megkerülhetetlennek gondolom ezt a gyakran „magyar passióként”, „magyar Kálváriaként” giccsbe fordított, valamiféle nemzeti üdvtörténet középpontjába emelt mentális képződményt, mert – 1920 után társadalmi hisztériává fokozva, aztán az ellenforradalmi rendszer irredenta legitimációs ideológiájaként, majd az államszocializmus évtizedei alatt
elfojtva, a társadalmi tudattalan mélyén lappangva, ma pedig újra a hatalom legitimációs ideológiájának alkotóelemeként – hamis, önsorsrontó, olykor végzetes irányba terelte, illetve tereli még ma is a közgondolkodást és a politikai cselekvést. Sőt, úgy vélem,mentálisan talán ez a Trianon-komplexum volt és maradt a legfőbb akadálya politikai nemzetté válásunknak, fő oka a magyar társadalom alacsony integráltsági fokának, belső meghasonlottságának, száz év óta tartó hol-forró-hol-hideg polgárháborúinak. Sok mindent − dokumentumokat és történeti munkákat − elolvastam az 1920-as versailles-i békekötésről, az első világháború nagy európai katasztrófáját záró és a második világháborút előkészítő békeműről, nagyjából, azt hiszem, tisztában vagyok a számadatokkal, a tényekkel. Ezekből a forrásszövegekből, történeti munkákból megtudható, hogy mi az, ami 1920-ban Trianonnal bekövetkezett, de nem tudható meg, mi az, ami történt.
Erre a Trianon-mítosz válaszol mindmáig, nem válaszol azonban a „mítosztalanító”, szigorúan csak a tényeket számba vevő, statisztikai összefüggéseket leíró történetírás. Legalábbis nem ismerek a Trianon-mítosszal szemben egyetlen értelemre ható, koherens és hatékony alternatív történeti konceptust sem.
Nyilván sokféle válasz lehetséges, de ha nincs válasz, marad a mítosz.
Kezdjük azzal, hogy Trianonnal 1920-ban Magyarország nem mennyiségileg, hanem minőségileg vált más országgá: egy birodalmi felépítésű, nagy léptékű, politikailag liberális
autokráciájaként meghatározható, soknyelvű, sok-kultúrájú, sok nép lakta és alkotta, prosperáló nagy országból egycsapásra egynyelvű, egykultúrájú, szinte homogén kis országgá vált, szuverén területi nemzetállammá fél-liberális, majd nyíltan antiliberális politikai berendezkedéssel. Bezárult, becsukódott, magába süppedt. Trianon nemzeti katasztrófa volt, csak az a kérdés, mire helyezzük a hangsúlyt ebben a katasztrófában, mit tekintünk a legnagyobb veszteségnek. Ettől függ ugyanis a feladat meghatározása: mi volt, mi lett volna a teendő ezzel a veszteséggel, és hogy maradt-e még teendőnk vele, nem veszett-e el már minden sokkal korábban azzal, hogy a teendőt nem ismerték föl, elködösítették, nem végezték el. A szteretotíp válasz erre az, hogy természetesen a történeti vagy etnikai jogon magyar területek és az új határokon kívül rekedt magyar népesség veszett el, a teendő pedig az, hogy „mindent vissza!” Ezzel szemben én a legnagyobb veszteséget a birodalmi vagy nagyállami sokféleség, a belső nyelvi-kulturális, etnikai sokféleség, a heterogenitás, a kulturális, szellemi tágasság elvesztésében látom, és egy nyelvileg és kulturálisan homogén, magába zárkózó, minden másságtól, idegenségtől rettegő Magyarország kialakulásában. Ezt a veszteséget az új nemzetállamban egyedül egy liberális alkotmányosságon alapuló polgári demokratikus berendezkedés pluralizmusával, a nemzeti nyelven és kultúrán belüli sokféleséggel, tarkasággal, versengéssel és határon túli köztes kulturális terekkel való összekapcsolódással, hídépítéssel lehetett volna kompenzálni. Tudjuk, hogy egy ilyen berendezkedés kialakítása kudarcot vallott 1918-ban, 1945-48-ben, és a jelek szerint, ha kudarcot talán még nem is vallott, de megfenekleni látszik az 1989-es liberális, jogállami rendszerváltás után több mint két évtizeddel. Az antiliberális és illiberális szuverenitás égisze alatt végbement homogenizációt, a társadalmi elsivatagosodást egyelőre ellensúlyozza az Európai Unió nagy közös tere, az európai nemzetek új állampolgári hazája, az országok közötti határok átjárhatósága, még ha egyelőre azon az áron is, hogy az egyre fojtogatóbb légkörű szuverén magyar sivatagból kivonult és az Unió más országaiba helyezte át élete színterét jó fél millió fiatal magyar és sok százezer nem fiatal. Trianon katasztrófája egyben a magyar nemzetállam születési aktusa is volt, mert ezt egyáltalán nem hangsúlyozzák.
Ezeréves államiság oda vagy ide, mégis, a trianoni békeszerződésben megszabott igazságtalan határok között történelmileg ezzel született meg a szuverén területi magyar nemzetállam. Igen, azon az áron, hogy a Monarchia-béli Magyar Királyság egész népességének – tudjuk − nagyjából egyharmadát, területének felét vesztette el. Persze, azt is tudjuk, hogy a Magyar Királyság területén élő népesség alig fele volt magyarajkú és magyar identitású. Történhetett-e volna Magyarországgal ennél rosszabb? Történhetett. Közismert, hogy voltak tervek − elsősorban az Edward Benes-féle pánszláv tervre gondolok −, amelyek Magyarország teljes felosztására irányultak, szerbhorvát és csehszlovák közös határral. Még ez is, Magyarországnak Európa térképről való eltüntetése is benne volt a diplomáciai játék paklijában, ha nem is túl erős lapként, sok más lappal, amelyek rosszabbak voltak az 1920-ban húzott rossznál. Tehát nem a legrosszabb változat valósult meg, aminek nem kell örülni, de méltányolni azért lehet. Az, hogy miért nem a számunkra legjobb változat valósult meg, ki, hol, mikor mit rontott el, a diplomáciatörténet kérdése, bár fontos része a Trianon-mítosznak is, amennyiben valakinek, valakiknek az abszolút veszteségért, a nemzeti csődért valakinek el kell vinnie a balhét, felelősökre, bűnbakokra, külső és belső gonoszok világösszesküvésére van szükség.
De ami igazán érdekes, hogy a mítoszban és a konceptuálisan üres történetírásban egyaránt elsikkadt, hogy a „történelmi Magyarország” trianoni katasztrófája a szuverén magyar területi állam születési aktusa volt, a modern nemzetté válás szempontjából döntő fontosságú esemény. Mintha mindig is szuverén nemzetállam lettünk volna. Mintha ez magától értetődő volna. A mítosszal sehogy sem fér össze, hogy szuverén nemzetállami létünket a trianoni béke katasztrófájána köszönhetjük. Nem magunknak. A békekötésnek ezt a hozadékát, a független területi állam létrejöttét mindmáig elnyeli az abszolút veszteség gyásztudata, eltakarják a Nagy-Magyarország-térképek irredenta neobarokk giccsmatricái. Mintha a Magyar Királyságnak az Osztrák-Magyar Monarchiában elismert adminisztratívbirodalmi területe valaha is valamilyen magyar nemzetállam területének felelt volna meg. Mintha ezer éve egyfolytában szuverén nemzetállamban élnénk. Csakhogy a nemzetállam a modernitás képződménye. Sem I. István, sem Mátyás állama nem volt nemzetállam, mert akkor nemzetállamok egyáltalán nem léteztek, a királyságok birodalmi típusú államalakulatok voltak. A magyar nemzet fogalma pedig sokáig, tulajdonképpen 1848-ig nem az állampolgári nemzettel, hanem a nemesi nemzettel volt azonos. Még a Rákóczi-szabadságharc célja sem lehetett valamilyen nemzetállam, csak az abszolút monarchia. Maga a szuverenitás fogalma is ekkor és az abszolút uralkodóval kapcsolatban jelenik meg először a politikai gondolkodásban, tehát nem a nemzet, vagy a nép, hanem az abszolút uralkodó szuverenitásaként. Az európai államiság története nem kezdődik, hanem végződik a szuverén nemzetállamokban. A kezdetet a birodalmi államok, majd az abszolút monarchiák adminisztratív államai jelentik, a bevégződést pedig a „posztnemzeti” állapot és egy európai szövetségi állam fölépítésének kényszere és lehetősége, amely egyelőre az Európai Unió fél-föderatív, félkonföderatív, meglehetősen labilis képződményében ölt testet.
A szuverén területi nemzetállam – többnyire unitárius nemzetállam, ritkábban szövetségi állam – a polgári forradalmak és a polgári piacgazdaság, a kapitalizmus terméke. Márpedig
Magyarország a török hódoltság után saját erejéből egyszer sem volt képes sem elvesztett birodalmi államiságát helyreállítani, sem az újkori abszolút monarchiák szuverenitását kivívni, ahogy sajnos, nem volt képes saját nemzetállami szuverenitását önerőből megteremteni 1848-ban, 1918-1919-ben és 1945-1948 között sem.
Végső soron 1989-ben sem saját erejével vívta ki, hanem egy kivételes történelmi pillanat ajándékaként, nagyhatalmi végzések folytán kapta vissza tényleges szuverenitását, mint valami szerencsejavat. A Nagy-Magyarország-térkép tehát egyfajta nemzeti szemellenző, bódítószer, neobarokk giccs – „CsonkaMagyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” −, mert ennek a térképnek soha nem felelt meg semmiféle szuverén magyar nemzetállam területe. Egyszerűen nem volt ilyen. De, még ha a magyar függetlenségi háborúk és polgári forradalmak győztek volna is, mind a nemzetiségi arányok, mind az e területen élő népek nemzeti függetlenségi törekvései kizárták, hogy ezen a „Nagy-Magyaroszág”-területen jöjjön létre a magyar területi nemzetállam. Azt viszont kétségkívül nem zárták ki, hogy a mainál lényegesen nagyobb területen, az úgynevezett, persze korántsem mindig tisztán etnikai határok mentén jöjjön létre, akár úgy, hogy megint román, szlovák, szerb népesség is a magyar állam szuverenitása alá kerül, autonómiát élvező kisebbségként egy unitárius, vagy államalkotó népként egy szövetségi magyar
államba, pontosan úgy, ahogy Trianon után magyarok milliói kerültek más nemzetállamok keretébe, sajnálatos módon egytőlegyig unitárius nemzetállamokéba, kisebbségi sorsra kárhoztatva, autonómia nélkül, a két szövetségi típusú állam – a két világháború közötti Csehszlovákia és az 1945 utáni Jugoszlávia − részleges kivételével.
Az első kérdésem tehát az: miért kizárólag az abszolút veszteség aspektusában jelenik meg mindmáig a magyar társadalom tudatában Trianon, a – meglehet relatív – nyereségnek,
a szuverén nemzetállam megszületésének aspektusában viszont egyáltalán nem? Mintha a „nyereség rovat” eleve hiányozna a magyar társadalom emlékezetének „könyveléséből”: mintha mi eleve csak a veszteséget volnánk hajlandók könyvelni, attól a – azt kell mondjam, tipikusan ismagyar” − meggyőződéstől vezettetve, hogy mi minden nagy történelmi eseménynek csakis áldozatai, természetesen hősiesen elbukó áldozatai lehetünk, akinek az általunk megmentett világ egyfolytában hálátlansággal fizet. Példának okáért mindmáig nem szerepel a rövid távú társadalmi emlékezet „nyereség rovatában”, hogy 1920 óta nem volt a trianoni veszteség tényleges reparálásának hatékonyabb eszköze, gyógyítóbb orvossága, mint Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz, hogy bizony nem szuverenitásunk harcias kidüllesztésével értük el, vívtuk ki a „trianoni határok” átjárhatóságát, azt, hogy belépésünk óta minden nehézség nélkül átjárható „belső határokká” váltak, és mondjuk Debrecenből egy óra alatt Nagyváradon, Budapestről pedig Dunaszerdahelyen lehet az ember, hanem azzal értük el, hogy az európai államszövetséghez csatlakozva a nemzeti szuverenitás egy darabkájáról lemondtunk. Természetesen a szuverenizmusból legitimációs ideológiát kovácsoló mai nemzeti-populista hatalomnak enyhén szólva nem áll érdekében ennek tudatosítása.
De miért nem áll ellenfeleik érdekében? Mi akadályozza meg magát a társadalmat abban, hogy felismerje: egész Kelet-KözépEurópában leginkább épp a „trianoni Magyarország” nemzeti érdeke, létérdeke volt az Unióhoz való csatlakozás, vagyis az államhatárok „légiesedése”, és nemzeti érdekeinkkel kiváltképp nekünk ellentétes az Unión belülre került szuverén államhatárok – a trianoni határok – bármi okból történő szuverén megkeményítése, megerősítése, átjárhatóságuk megnehezítése.
Nem költői kérdések ezek, és a továbbiakban igyekszem majd válaszolni is rájuk.
Trianon mindmáig csomópont a magyar társadalmi emlékezetben, azt is mondhatnám: erre a csomóra kötött emlékezet ez, amelyben az elmúlt száz év történelmének szinte összes szála valamiképpen összefut, egyben tehát megkerülhetetlen kiindulópontja a társadalmi, a nemzeti öneszmélésnek abból az ájulatból vagy narkózisból, amelyből csak nagy ritkán, egy-egy euforikus történelmi pillanatra ébredt fel, tért magához. Ma sincs eszméletén. Lehet, hogy egyenként, mint egyének eszméletünkön vagyunk, de mint közösség, mint társadalmi cselekvésegyüttes szinte teljes eszméletvesztésben élünk: álom és ébrenlét határán. Ezért olyan könnyen irányítható, formálható, megosztható, megvezethető a magyar társadalom.
Ahhoz, hogy a magyar társadalmat ne csak történelmi megrázkódtatások térítsék rövid időre eszméletre, új, képzetes, jól felfogható értelmi nyelvre, új konceptuális keretekre van szükség, amelyek azonban nem indulhatnak ki másból, mint ami a narkotikus álomba süllyedt társadalom tudatának mélyén van, a törésekből, traumákból és ebből a szempontból Trianon „emlékezet-csomója” különösen kedvező kiindulópont. Ha a Mohács óta szinte egyfolytában veszteség- és áldozat-központú, állam-vezérelte magyar vágygondolkodást és félelemgondolkodást a legcsekélyebb mértékben is meg akarjuk változtatni, elérve, hogy magára eszméljen, hogy megértse és uralhassa félelmeit és vágyait, amennyire erre egy modern politikai közösség a mediatizált tömegtársadalom korában egyáltalán képes lehet, akkor Trianonból kell kiindulnunk. Száz év tapasztalata mutatja, hogy Trianon értelmezésének teljes átengedése a még csak nem is polgári nacionalizmusnak, Trianon nemzeti bódítószerré válása hová vezet: permanens „belső Trianonhoz”, a nemzeti önfelszámoláshoz, a soknyelvű, sokkultúrájú magyar helynek élő és éltető oázisból egynyelvű, homogén kultúrájú szuverén sivataggá válásához. Erre a „sivatagoázis” metaforára, amely Hannah Arendtől származik, még visszatérek.
Márpedig Trianonnak 1920 óta mindmáig szinte csak jobboldali nacionalista narratívája – elbeszélése, konceptusa, kerete vagy frame-je − létezik, alternatív narratíva, baloldali vagy
nem baloldali nincsen, csak nagyritkán, például Fülep Lajos és Bibó István írásaiban pendül meg élesen egy másféle, nem önsorsrontó felfogásmód és katartikus átélésmód lehetősége. Nem az a baj, hogy Trianon mint traumatikus emlékezetalakzat létezik a magyar társadalom közös tudatában, hanem az, hogy ez nem a nemzeti eszmélet, hanem a nemzet elaltatásának és elhülyítésének kiapadhatatlan forrása lett. A feladat tehát nem is a törés törlése – különben is törölhetetlen −, nem is emlékezetének „kriptásítása”, hanem tudatosítása, az eszmélet felszínére hozása.
Általánosságban azt hiszem, Trianonról is elmondható, hogy aki magyar létére nem sajnálja azt a lehetőséget, azt a nagyléptékű országot, ami Trianonnal elveszett, annak nincs szíve, de aki azt képzeli, hogy ez az elveszített nagy ország, Nagy-Magyarország területi nemzetállam volt, annak nincs esze. Aki pedig a sajnálatból nemzeti önsajnálatot, az önsajnálatból sérelmi nemzetpolitikát csinál, és ebbe temetkezik, és próbálja temetni nemzetét, az még a kis országgá válás nagy lehetőségét is el fogja veszíteni, ahogy az a két világháború között meg is történt máig ható következményekkel.
Folytatás: http://www.szilagyiakos.hu/tanulmanyok/a-mi-trianonunk-es_a_mi_auschwitzunk.pdf
Kép forrása: Fényi Gyula Gmnázium honlapja