Az év legjobban várt filmje Magyarországon augusztus 15-én volt először látható a mozikban. Quentin Tarantino Volt egyszer egy…Hollywoodjáról már tavaly óta el lehetett csípni innen-onnan bizonyos híreket, de biztosat nem tudhattunk egészen a film májusi világpremierjéig, amire Cannes-ban került sor. A vetítés után hosszú percekig állva tapsolt a közönség. 9. filmje volt ez Tarantinónak a 10-ből, ami állítólag be van tervezve. Azt is olvastam, hogy az író-rendező zseni 5 évig dolgozott a forgatókönyvön. A scriptet nagyon szigorúan kezelte, teljes terjedelmében csak a két főszereplő – Leonardo DiCaprio és Brad Pitt – láthatta, de ők is csak a rendező lakásán. A film nem egyszerűen jó lett, hanem mestermű, de azok közül is kiemelkedő. Elnézést is kell kérnem előre, ha esetleg túl ömlengősre sikerülne a beszámolóm.
Bármeddig el tudtam volna nézni Tarantino új filmjének képkockáit. A Hollywoodban már a kilencvenes évek elején hírnevet szerzett géniusznak ez alkalommal jóleső sokkolásig sikerült meglepnie. Nem mondom, hogy az eddigi munkái hidegen hagytak volna, sőt, de ez…ez nagyon elvitt magával. Az a helyzet, hogy olyan szinten a hatása alá lehet kerülni annak a hangulatnak, amit a Volt egyszer egy Hollywood ad, hogy sok év után először jött fel bennem újra a „Te melyik korban szeretnél élni, ha te választhatnád meg az időt és helyet?” kérdés és rá kapásból a válaszom: az első Woodstock környékén, az USA-ban. A legendás hippi-mozgalmak léte csak egy (ám annál lényegesebb) érv volt mindig bennem. Hiszen a hatvanas/hetvenes évek stílusa, ami az öltözetekhez, a frizurákhoz, lakberendezéshez, autóiparhoz köthető, egyszerűen imádnivaló! (Nemcsak a tengerentúlon, itthon is. Persze, ég és föld, mennyire különböző állapotok uralkodtak a két kontinensen, a két országban.) A művészetekben, a vallásban és a politikában hihetetlen forradalmak zajlottak ezekben az években, évtizedekben. Lásd: a nők, a feketék, a háborúk, a politikusok terén bekövetkezett hatalmas fordulatokat. No meg ott van a filmvilág. A mozik, Hollywood. Amiről vajmi keveset tudtam, de Quentin Tarantino most azért adott egyfajta képet. Úristen, micsoda képeket!
Csütörtök este óta gondolkodom rajta. Az emberen, az alkotón és az ő agyán. Emlékeztek a Sejt című filmre, amiben a Jennifer Lopez által alakított pszichoterapeuta bemegy egy pszichopata tudatalattijába? Vagy megvan a John Malkovics menet című film, amiben a híres színész agyában tettek kirándulást a szereplők? Na, én Quentin Tarantino világába szeretnék bejutni most, de nagyon. Tényleg nem vagyok egy rajongó típus, de úgy gondolom, e nélkül az ember nélkül más lenne az egész filmvilág. Most nagyon silánynak tűnik ehhez a filmhez képest minden, amit az utóbbi pár évben láttam.
Ahogy az elején kezdtem, sikerült nagyon meglepnie. Az egész sztori rég nem tapasztalt energiákból lett összegyúrva, ami az emberi képzelet legkiválóbb minőségéből és lélekben gazdag forrásból merítkezett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az eddigi filmjei lelketlenek lettek volna, de azok másban voltak erősek. Fantáziából most sem volt hiány, és a kaszabolós, igazságosztós jelenetek se maradtak ki, de ennek a 2 óra 45 percnek lelke van.
A filmgyártás egykori Mekkájában játszódó sokrétű sztori két nap történéseit mutatja be. 1969. augusztus 9. meghatározó dátum, ami valójában egyáltalán nem kellemes emlékeket, eseményeket őriz. A Roman Polanski, vagy még inkább a Charles Manson-ügyről van szó, ami sajátos módon került be a Volt egyszer egy Hollywood történetbe. A megoldás, amit Tarantino választott, ahogyan feldolgozta a sok évtized után is felfoghatatlan tragédiát, először óriási kérdőjeleket szült bennem, majd később hálát és elismerést éreztem. Ezzel lehetséges, hogy nem voltunk sokan így, és be kell vallanom, valamilyen szinten Roman Polanski jelenlegi feleségét is megértem, amikor azt mondja: „Nem a filmmel van bajom. Csak az zavar, hogy Hollywoodot nem zavarja, hogy egy ilyen tragikus eseményt állítanak a film középpontjába, amely Romanról és az ő személyes tragédiájáról szól. Csak az üzlet érdekli őket, miközben (Polanskit) kitaszították maguk közül, és még a film kapcsán nem is konzultáltak vele.”
Azt persze nem tudhatom, az mennyire igaz, hogy Polanskival fel sem vette a kapcsolatot Tarantino, de ha így is van, én akkor is a legtisztább szándékot látom a rendezőóriásban. Mert az egész film szellemisége egyértelműen erre utal.
Mondjuk a Polanski csak egy, bár nagyon fontos szál az egész filmben. A számomra bekategorizálhatatlan csúcsmozinak két főhőse van. Az egyik a valaha jobb napokat látott mozisztár, aki a hatvanas évek végére már „csak” televíziós sorozatokban helyet kapó B kategóriás színészként aposztofálható Rick Dalton (csak megjegyzem, érdekes a névválasztás, a Daltonok köztudottan negatív figurák voltak – való életben és a filmeken egyaránt), akit Leonardo DiCaprio alakít. A másik Cliff Booth, a színész dublőre, akinek a bőrébe a világ egyik legjobb pasijaként számon tartott, máig izgatóan sármos Brad Pitt bújt. Kettejük játékáról annyit, hogy Leo fantasztikus művész, egyértelműen rég kijárt már neki a szobrocska, de én azt mondom, hogy így még nem láttam őt brillírozni. Brad Pitt eddigi játékai közül is ki tudnék emelni párat, de az itt alakított idősödő (ám tökéletes karban lévő) kaszkadőr szerepét olyan hitelesen sikerült nyújtania, hogy szintén Oscart neki (és nem mellékesen totál beleszerettem, jobban, mint Tyler Durdennél)!
Szóval van ez a két jóbarát (és amikor azt írom, hogy jóbarát, nem egy haverságra gondolok, hanem a barát szó legigazibb formájára), akikkel látszólag nem történik semmi, de valójában a változás minden szinten nagyon benne van a levegőben. A színész küzdelmet folytat önmagával, próbálja megoldani és elfogadni a megváltozott státuszából adódó életét, aminek jelentős részét a westernfilmek díszletei között tölti. Vele ellentétben, Cliff nem bonyolítja túl a dolgokat, nem aggódik se a jelen, se a jövő miatt. Imádnivaló társa Brandy, egy harci kutya (akinek „játékát” szakmai díjjal is elismerték), és nem úgy tűnik, hogy másra, többre vágyna. Vagyis mégis: filmezne, de nagyon, dublőrködne, ha foglalkoztatnák. Nagyjából a két férfi otthona és a filmstúdió között mozogva létezünk, lélegzünk, látjuk a világot végig a film alatt, miközben megismerjük a szélsőséges hippi életmódot. (Érdekesség: a Pussycat névre hallgató hippi lány Andy MacDowell lánya.)
Nem csak egy szimpla, tökéletesre kivitelezett időutazásról beszélek hibátlan forgatókönyvvel és a legapróbb részletekkel; színe, szaga, mélysége és mondanivalója van mindennek, amit a vásznon látunk. Olyannyira, hogy visszavágyom. Oda, ahol vagány Cliff-félék szaladgálnak, ahol az örök gonoszt alakító színészeknek hatalmas lelkük van.
Ha szereted a westernt, ha nem, itt belecsöppensz egy ál-vadnyugatba. Több helyen is olvasható, hogy a film címe és egy csomó utalás Sergio Leone, a Volt egyszer egy vadnyugat és a Volt egyszer egy Amerika rendezője előtti tisztelgés. Izgalmasan oldotta meg Tarantino a „film a filmben” jeleneteket. Komolyan külön kíváncsi lettem egy idő után a belső western sztorira is. De ez is „csak” egy réteg volt a sok közül. A két barát élete ebben a két napban összefonódik az egy csöppet sem szimpatikus hippi/szekta csoportéval és a szomszédban élő Polanski házaspáréval. Ezzel a két layerrel egy ideig nem tudsz mit kezdeni. Mert látványosnak látványos, élvezel minden egyes pillanatot ami róluk szól, de nem tudod először összerakni, mi a cél, hol a csavar. Azért a végén hatalmasat tapsolsz magadban a fantasztikusan felépített dramaturg miatt.
Minden képkockának, zenének, közelinek, díszletnek, arcizomrezdülésnek megvan a helye. Hallottam, olvastam olyan véleményeket, amik unalomról szóltak, meg hogy nem értették a történetet. Mint két székkel mellettem egy srác, aki félóránként az óráját nézte. Hát igen, nem biztos, hogy mindenkinek való Tarantino új világa, amiben, meglehet, hogy kevesebb vér folyik és kevésbé beteg minden egyes kép és mondat, viszont tűpontos karaktereket láthatunk és minden eddiginél mélyebb utazásban vehetünk részt. No meg a jellegzetes Tarantino humort se felejtsük el…
Az már csak bónusz, hogy felejthetetlen ikonok is helyet kaptak a sztoriban, úgymint Bruce Lee (imádnivaló néhány perces ajándék, ami után nem kis balhét rendezett az utánozhatatlan, elhunyt harcművész lánya), vagy Steve McQueen, akinek öröm volt minden mozdulatát nézni. (Őt Damien Lewis alakította). A plakátokon szintén főszereplőként feltüntetett Margot Robbie játszotta Sharon Tate-et, akinek ugyan csak pár mondatos szerepe volt, de így is maradandó alakítást nyújtott. Hasonlóan tudok nyilatkozni a legendás Al Pacinóról és Kurt Russelről akiket csak szeretni és dicsérni lehet azért, ahogy mellékszereplésüket megoldották.
Tarantino már akkor tudta, kik fogják játszani még a legkisebb szerepeket is, amikor csak fejben volt meg neki a történet. Most még sokkal jobban szeretem a furcsán előnytelen kinézetű, ám annál nagyobb elmével és különc személyiséggel rendelkező forgatókönyvíró-rendező zsenit, mint eddig. Mert kilépni, változtatni, mert magához képest”normális” lenni. Egy érzékenyebb, személyesebb oldaláról ismerhettük meg.
Ez alkalommal sokkal többet kapunk tőle, mint egy mese. Ha megkérdezitek, mit szerettem a legjobban a filmben, kapásból meg tudnám válaszolni: azt, hogy ott voltam vele; benne voltam a filmben – és vissza akarok menni.
