Létezik az a jól ismert mondás, miszerint „Ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján!”. Persze ezt leginkább átvitt értelemben szokás emlegetni, de a könyvek esetében is könnyedén alkalmazható, hiszen az igényes borító nem mindig tükrözi a tartalmat, az egyszerű kinézet pedig akár csodákat is rejthet. Szerencsére azonban időről időre belefuthatunk olyan kiadványokba is, amelyek külseje és belseje tökéletesen harmonizál. Erre az egyik legfrissebb példa az Addie LaRue láthatatlan élete, melynek mind a saját tervezésű magyar, mind pedig az eredeti angol kiadásának borítója is olyan, mint a benne rejlő történet: gyönyörű, részletgazdag és emlékezetes.
Emlékezetes… Talán nem a legtalálóbb szó, ha Addie-re gondolunk, a lányra, aki ugyan már háromszáz éve éli az életét, mégsem hagyhat maga után nyomot. Nem tudja kimondani a nevét, vagy elmesélni a történetét; nem képes semmiféle maradandó alkotást készíteni és legnagyobb bánatára nem tud az emberek emlékezetében megragadni. Mégis, a könyv olvasói számára Addie minden, csak nem felejthető. Én legalábbis sosem fogom és nem is akarom elfelejteni azt az élményt, időutazást, romantikus kalandot és érzelmi hullámvasutat, aminek az Agave Kiadónak köszönhetően a részese lehettem. Nem csodálom, hogy az Addie LaRue láthatatlan élete a tavalyi év egyik legnagyobb sikere volt a tengerentúlon, és hogy hazai megjelenése óta a magyar könyvmolyok is áradoznak róla, hiszen V. E. Schwab valóban egy különleges történetet teremtett meg és volt olyan kegyes, hogy az olvasásunkra bocsátotta.
„A történetek lehetőséget kínálnak a fennmaradásra. Az emlékezésre. És a felejtésre. A történetek sokféle módon ölthetnek testet: szénrajzokban, dalokban, festményekben, versekben, filmekben. És könyvekben. Addie rájött, hogy a könyvekkel ezer élete is lehet – vagy erőt meríthet egy nagyon hosszúhoz.”
Az írónő visszarepít minket a 18. századi Franciaországba, ahol a házasság elől menekülő Addie LaRue alkut köt a sötétséggel. A kétségbeesett, fiatal lány több időt szeretne, hogy kitalálhassa, ki is ő valójában; szabadságot kíván, hogy esélye legyen egy olyan életre, amit saját maga alakíthat. Az örök életért cserébe azonban nagy árat kell fizetnie: a hagyatékát. Hiába járja az országokat, a kontinenseket, több évszázad alatt az összes találkozása és tette a feledés homályába merül. Az emberek, akikkel nap mint nap találkozik, idegenként tekintenek rá, majd újra elfelejtik, amint átmennek egy másik helyiségbe. Egy napon azonban Addie olyasmit hall, amire háromszáz év alatt még nem volt példa, két egyszerűnek tűnő, de nagy jelentőséggel bíró szót: „Emlékszem rád”. Hogyan lehetséges ez? Mi teszi különlegessé Henry-t, a fiút, aki egyedüliként képes „észrevenni” Addie-t? Véletlen lenne? Egy becsúszott hiba a sötétség tervében? Vagy esetleg ennél sokkal többről van szó?
Ezen kérdések nem csak Addie-ben, de az olvasókban is megformálódnak. Főhősnőnkkel együtt keressük a válaszokat és próbáljuk megfejteni a könyvesboltban dolgozó, szemüveges, átlagosnak tűnő fiú rejtélyét. De nem csak a jelenkori történéseket, hanem Addie múltbeli életét is nyomon követhetjük, ahogyan az idősíkok folyamatosan váltogatják egymást. Ennek köszönhetően betekintést kapunk Addie újfajta életének kezdeti nehézségeibe, abba, hogy egy „felejthető” lány hogyan tud boldogulni, ha napról napra kell élnie. Család, barátok, otthon és pénz nélkül találja magát, így gyorsan meg kell tanulnia a túlélés szabályait, a lopás művészetét, a hazugságok hihető tálalását. Megismerhetjük azokat az embereket, akik – tudtukon kívül – az életének a részesei, akiket kedvel és szeret, és akiknek mégis minden újabb találkozás egy első megismerkedésként ér fel. A tartós kapcsolatok és a viszonzott szerelem hiányából eredő magánya végig érződik, fájdalma az olvasóra is hatással van. Szerencsére azonban életének boldogabb pillanatainak is tanúi lehetünk. A könyvek és a művészetek iránti rajongásáról is többet tudunk meg, ahogy arról is, hogy konkrét emlékek hiányában, „időtlen” kisugárzásának hála hogyan tudott mégis a múlt és a jelen művészeinek múzsájává válni.
Ha a könyv lapjain felbukkanó, kisebb-nagyobb jelentőséggel rendelkező szereplőkben nem is, de bennünk biztosan nyomot hagy az Addie LaRue láthatatlan élete. Ajánlom figyelmébe elsősorban a fantasy, történelmi és romantikus műfajok szerelmeseinek, illetve mindenkinek, akit az alaptörténet akár csak egy kicsit is megfogott. V. E. Schwab még annál is többet nyújt, mint amennyit a fülszövegben ígér, így akinek az érdeklődését felkelti, azt onnantól kezdve már nem is ereszti.
Részlet a könyvből:
Most reggel van egy másik városban, egy másik évszázadban. Vakító napfény tör utat a függönyökön át, Toby megint mocorog, és az álomfelszíne fölé bukik. És a lány, akit Jessnek hívnak – hívtak – lélegzetvisszafojtva próbálja elképzelni, milyen lenne ez a nap, ha a fiú emlékezne, amikor felébred és meglátja őt.
Ha elmosolyodna, megcirógatná az arcát, és azt mondaná, jó reggelt!
De ez nem így fog történni, és a lány nem akarja látni azt az ismerős, üres arckifejezést, nem akarja végignézni, ahogy a fiú megpróbálja kitölteni a sivár helyeket, ahol a róla szóló emlékeknek lenniük kellene, nem akar tanúja lenni annak, hogy a fiú begyakorolt közönyösségbe rendezi a vonásait. A lány elégszer látta már ezt az előadást, kívülről tudja a mozdulatokat, ezért inkább kicsusszan az ágyból, és mezítláb a nappaliba oson.
Ránéz az arcára a folyosón lévő tükörben, és észreveszi rajta, amit mindenki más: a hét szeplőt, amely csillagként szóródik szét orrán és orcáján.
Ez az ő saját csillagképe.
Előrébb hajol, és rálehel az üvegre. Végighúzza ujja hegyét a lecsapódott párán, megpróbálja leírni a nevét. A – d –
De nem jut tovább, mert a betűk már nem is látszanak. Nem a tükör miatt. Teljesen mindegy, hogyan próbálja elárulni a nevét, hogyan próbálja elmondani a történetét. Márpedig megpróbálta, tollal, tintával, festékkel, vérrel.
Adeline.
Addie.
LaRue.
Hasztalan.
A betűk összemorzsolódnak vagy elhalványodnak. A hangok a torkán akadnak.
Bővebben a könyvről: Agave Kiadó