Eric Berne, a világhírű pszichológus nevéhez köthető a játszma, mint pszichológiai kifejezés. A neves szakember felfigyelt arra, hogy a legtöbb ember életében sorozatosan ismétlődnek bizonyos kudarcos események, amelyek olyan szabályszerűen zajlanak le, mintha csak egy sportág vagy társasjáték előírásait követnék. Ezért nevezte el ezeket játszmáknak. Hamarosan azt is észrevette, hogy a „szegény áldozat” érdekes módon maga is aktívan dolgozik a kudarcos folyamat továbbgörgetésén – egészen a zárójelenetig. – Részlet a Mindennapi játszmáink című könyv fülszövegéből
F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus a játszmák hazai szakértője. Több cikket publikált a témában, előadásokat tart, és beszélgetéssorozat is indult vele a Klub Rádióban. Az egyenként negyedórás adásokban alaposan megismerteti a hallgatókat a korántsem kellemes, az életminőségünket befolyásoló, visszatérő jelenséggel. Ezekből hallhattunk meg párat, alább pedig kiszedtük a lényeget.
Miért ő?
Rengeteg jelzést adunk egymásnak, amit alapesetben nem is tudatosítunk, és ezekre reagálunk. A láthatatlan antennáink nagyon működnek. Jelzést küldünk a másiknak, mi mindent engedünk meg, vagy utasítunk el. Már az első randin, az első hetekben kialakítjuk a játékszabályokat, amiket kimondatlanul elfogadunk. Karaktereket ismerünk fel idegenekbenl, akikben benne van a potenciál, ami közelebb visz bennünket fontos gyerekkori állomásainkhoz. Velük tudjuk folytatni azokat a játszmákat, amik senkinek sem hoznak boldogságot.
Ilyen jellegű játszmák minden típusú emberi kapcsolatban előfordulnak. Szülő-gyerek között, párkapcsolati szintén, barátok, kollégák, főnök és beosztott között.
A pszichológiai játszmákból mindkét fél vesztesen kerül ki, míg egy társasjáték vagy sportmérkőzés esetén legalább egy győztes mindig van.
A játszma kifejezés azért tálaló, mert, ahogy egy sport vagy játék esetében, úgy itt is következetes szabályok és lépések vannak. A megtartó trükk az, hogy a játszmák mintegy visszaigazolásként működnek, hogy jól látja az ember a dolgokat.
Amikor beszállnak vagy elkezdik a felek ezeket a játszmákat, nem utal semmi jel arra, hogy baj lesz, ellenkezőleg: látszólag mindketten nyernek a kapcsolódással. Aztán valami elcsúszik, és a vége minden esetben rosszul végződik. Sokszor jelez menet közben a tudatalattink, mert észrevesszük, hogy már megint belesétáltunk egy ismerős, számunkra csöppet sem tetszetős helyzetbe. Ilyen az, amikor egy nő pont mindig alkoholistát választ, olyat, mint az apja volt, vagy amikor a férfi pont ugyanolyan depresszióra hajlamos nőt választ, mint az anyja volt. Nem tudatos döntések etek, de azon a bizonyos antennán fennakad a másik, és elkezdődnek a játszmák…
Honnan erednek a játszmák?
Életünk első 3-6 életévében a különböző szituációkban felismerjük, hogyan kell viselkednünk, hogy „túléljünk” bizonyos dolgokat. Ezeket a játszmákat éljük meg életünk folyamán egészen addig, míg fel nem ismerjük, tudatosítjuk magunkban, higy mi is történik bennünk ilyenkor.
A tudat az egyetlen megmentő, ami megszüntetheti a játszmákat. Az önismereti munka segíthet abban, hogy felismerjük a csapdákat.
Minden játszmának két kötelező résztvevője van (esetleg három): az egyik az áldozat, aki erősen azt érzi, hogy ő veszített, és van egy üldöző. Ami megnehezíti a felismerés folyamatát, hogy nincsenek rögzített szerepek, azaz, az egyik fordulóban én vagyok az áldozat, a következőben már a másik érzi magát annak. Az a nyereség, hogy az ikszedik epizódban igazoltnak találja az áldozat szerepét az egyén.
Ez egy fájdalmas játék.
Az áldozat kedvenc játéka lehet az „engem úgysem lehet szeretni„. Ez egy gyerekkori tapasztalatra épül, ahol valószínűleg akármit is csinált az illető kisgyerekként, azt tapasztalhatta, hogy nem rajta múlt, hogy kap -e figyelmet, szeretetet, támogatást. Emiatt a gondolkodása nagyon fogyatékos lett. Az „engem úgysem lehet szeretni” játékot úgy játsza egy felnőtt, hogy amikor belép a kapcsolatba, az elején nagyon aranyos, kedves, simulékony, majd egy idő után elkezdi feszegetni a határokat. Ezt addig játsza, míg kiteszik a kapcsolatból. Ez egy tipikus játszma, aminek van egy olyan névváltozata is: „rúgj belém„. Ez az ember addig megy el, míg igazolást nem kap arra, hogy az ő forgatókönyve igaz. Keserédes vigasz…
Amikor krónikusan beleütközik valaki egy negatív élethelyzetbe és nem ismeri fel, az nagyon megkeserítheti egy egész család életét.
Tipikus üldözői játszma az „elkaptalak te gazember”. Az ő visszatérő játszmájának a lényege, hogy mindenkiről, aki egy pillanatra is tekintély helyzetbe kerül, le kell rántania a leplet. Az ő esetükben mindig megtalálható egy nagy gyermekkori kiábrándulás, cserbenhagyás, veszteség – általában a szülők részéről. Ha meghal egy szülő, az is nagy becsapás egy gyerek lelkének. Ezeket az embereket felnőttkorukban hajthatja a vágy, hogy addig vizsgálják, figyelik a másikat, míg igazolást nem kapnak, hogy olyanok, mint amilyennek az elején elképzelték őt. Mindig nyomoznak. Ennek oka lehet egy a gyerekkorban hirtelen bekövetkezett változás, ami fájdalmat okozitt.
Léteznek pillanatnyi partnerek ezekben a játszmákban, akikkel a teljesen pozitív alapállásból kiindulva, akár néhány percen belül is eljuthatunk a konfrontáció egy kellemetlen szintjéig. Életünkben azonban nagyobb bosszúságot és megoldatlan, komoly problémát okozhat, hogy a partnerkapcsolatunkban esetleg olyat választunk, aki stabil játszma-partnerünk lesz. Pedig az egészséges párválasztás nem arról szól, hogy játszmákat játszunk, hanem, hogy valóban örömteli és boldog kapcsolódásban legyünk együtt a másikkal.
Hogyan lépjünk ki egy játszmákkal teli kapcsolatból?
Egy játszmából bejelentés nélkül kilépni olyan, mint egy szerződésszegés -mondja a szakember. Ha például én egy kapcsolatban 20 évig jól játszottam az áldozat szerepét és elkezdek lázadni, az rettentő zavart okoz a kapcsolat egyensúlyában. Előre nem megjósolható végkifejletet tartogat.
Ezért, amikor látom, hogy valaki (egy barát, egy kolléga, egy szomszéd) elkezd velem játszmázni, abba kell hagyni a reagálást. A játszmát a második, a reagáló fel reakciója tartja fönn. Ha nem reagálok, a játszma meghal.
Akadnak nehéz helyzetek. Például amikor a szüleink már öregek, és mi úgy döntünk, mostantól nem engedjük meg az anyánknak, hogy azt játsza velünk, amit eddig. Hosszú évek – évtizedek – után nehéz egy kapcsolatot átírni.
Minél fájdalmasabb egy játszma, annál mélyebbek a gyökerei. Ezeket kitépni, vagy egyáltalán addig lemenni, komoly önismereti munka. A sikerhez, a tudat átformálásához, rengeteg energia, megfelelő segítő szakmai háttér, akarat, és idő kell.
Ajánljuk a beszélgetéssorozat részeit a YouTube-on!
Borítókép: Adelou Osibodu