1.
Úgy képzeltem, hogy egyetemre abba a városba járok, ahol kedves költőim fordultak meg, ifjan majd abba a városba lakok, ahol legkedvesebb színműíróim, érett férfiként pedig, majd egy hegyre költözök, ahol leginkább szeretett íróim éltek. Nem utánzásból és még csak nem is tiszteletből. Hanem, mert megbíztam hőseim ítéletében a hely szellemét illetően. Persze biztos voltam benne, hogy majd viszek bele kis saját ízt, más elképzeléseket, más hangot. Úgy képzeltem, hogy egyszerre leszek költő, színdarabok megálmodója és író. Ilyen ábrándokat szőttem, és mindig készültem a télre.
A télre, amikor már túl vagyok a boldogult úrfikor bohóságain, az ifjúkor létszomján, de már realizáltam magamban a férfit, aki nagy művek alkotására érik meg. Micsoda ábrándok! – nevettem ki saját magamat, és belerúgtam egy kőbe az út szélén. Láttam, hogy a kő gurulni kezd és én – valami különös belső hangra hallgatva – követni kezdtem azt a követ arra, amerre gurult.
Van, aki vagyonra vágyik. Van, aki sok szeretőre. Van, akinek meg egy is sok. Van, aki egészségre, van olyan, aki világ körüli útra, és vannak sokan, akik mérhetetlen gazdagságra, és van, aki csak egy falat kenyérre. Én arra, hogy minden korban megélhessem a lét nyújtotta teljességet. A derűt. Arra vágytam, hogy tudatosságomat kiteljesítve megéljem a létet. Arra, hogy tehetségemet éljem is, ne csak „használjam”. Hogy éber maradhassak, és felkészíthessek embereket „a nagyszerű ébredésre”. Hogy olvashassak és írhassak. Hogy otthon legyek. Hogy legyen otthonom.
Tényleg csak ennyire vágytam. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, annak, akinek ilyesmi még csak meg sem fordult a fejében, s bármennyire is soknak, annak, aki kevesebbre vágyik. De azért néhányunknak mégis csak eszébe jut, hogy mégis: mit is jelent embernek lenni? Mit jelent megélni az emberi létet, úgy és olyan szépen, ahogy egy füstifecske megéli a füstifecske létet?
Hol is tartottam? Belerúgtam a kőbe és követni kezdtem, amerre gurult. Harminchárom éves voltam, és a kő Szentendre felé gurult. Öt évnyi budapesti, belvárosi lét után, hét évnyi szegedi egyetemistaság után, tizenhét évnyi dunántúli gyerekkor, és négy esztendőnyi egri kisgyermekkor után az ember már meri követni az előtte guruló követ. Bölcsebb az, mint én! A kő, amibe belerúgtam többet tud az útról, mint én, aki az úton vagyok. Mozgó kő, te én vagyok…
Ilyeneken tűnődtem, de a tél már jócskán nyakunkon volt, s engem a főváros, bármennyire is megszerettem, bármilyen jó barátokra is tettem ott szert, kivetett magából. Pontosabb talán, hogy vonzott a hegy, vonzott a hajnal, a horizont, a kert. Mágnesként vonzott a teljes élet álma. Teljes életet derűs ember, csak otthon élhet. De mi az, hogy otthon?
A követ követve értem fel a kis utcába. Igen, ezt csak a képzeletem szülte, gondoltam csendesen. Itt laknék mostanság? Kérdeztem a kőtől, és a kő bevezetett a keskeny lépcsőn egy faházba. A hegytetőn áll, nem – nem magányosan –, hanem sűrű kerttel, más kertekkel és más faházakkal körbevéve – ez a faház. Legnagyobb meglepetésemre piros volt, nem barna. Egy festőművészé és egy drámaíróé lehetett, vagy néhány kisgyereké, nem tudom biztosan már, és én tőlük bérelhettem. Nem egyedül, hanem a feleségemmel, akivel együtt alakítottuk olyanná, amilyenné válnia kellett.
A ház nagy terasza tavaszi borozgatásokra várt, hóval betakarva, a kert többszintes, lépcsős, akár egy dzsungel. A végében zöldség és vetemény lehet. Gyógynövénykertet is képzeltem a hó alá, lampionokat felé. De most tél volt, fáztam és az otthonunk kerestem.
Vajon milyen az otthon, mely az égi – majdnem pontos – földi mása?
Hiszen olyan, mint ott, sosem lehet teljesen itt. Ez a Föld, ide javulni vagy romlani jár a lélek. Az az Ég, ahol minden javulás és romlás értelmet nyer, és megértjük végre, hogy mi is tényleg a jelentősége a szabad akaratnak. Hiszel a szabad akaratban? Ha nem, akkor nem vagy szabad és akaratod sincs.
A hátsó ajtón mentem be, mintha mindig innen, a teraszról közelítettem volna, pedig most jöttem először ebbe a házba haza. Ez lenne a hazám?
A konyha fehér, mindennel felszerelt, feleségem ételkölteményeinek illatát várja. Én itt fogok kenyeret sütni. Bort nyitni. A ház közepén nagy vaskályha, ami belobban szinte magától, ahogy belépek. A falakon számomra fontos festők képei, néhány fotó a múltból. A szoba közepén kerek asztal, körötte két kényelmes kanapé, keresztbe öreg íróasztalom, arccal a belső tér és a két nagy ablak, avagy a külső tér felé. Az íróasztal, az az, amit budapesti főbérlőmtől kaptam ajándékba, és meghálálni és megköszönni soshasem fogok tudni. Régen együtt meditáltunk. Ő talán már szerzetes lett Japánban, én pedig még mindig guruló köveket követek. Hasonló tehát az utunk, nem véletlen, hogy évekkel ezelőtt annyit üldögéltünk egymás mellett. Remélem egyszer meglátogat a hegyen, és megnézi hova raktam közös asztalunk, az asztalt, aminek középső fiókjának kilincsén ott van Gül Baba három rózsája.
Gyermekkoromban őszinte híve voltam Indiana Jonesnak, s úgy képzeltem, ha egyszer lesz otthonom, akkor olyan lesz belülről, mint a nagy kalandoré. Csupa relikvia: nagy utazások, nagy kalandok emlékei. Ezek a bábok Jáváról valók. Azt a festményt Békássy Ferencről Kiss Márti festette, csak megőrzésre van itt. Két duci nő is el van rejtve, Rabóczky Judit drótból hajtogatott puttói. Az a két ladik ott egymáson Retkes Máté szobra, címe „Házasság”. Ha máshogyan nézed, olyan, mint két egymásba fonódó, égbe vezető létra. Az a festmény ott, nézd csak meg közelebbről, Szarka Fedor Guidó munkája, címe „Kawi”. De van egy rajza is, amit idefele jövet vetett papírra, külön ide készült, ebbe a házba, erre a helyre. Egy mester adja át tanítványának a tudást. Mottója az, hogy „mesterré kell szelidülni”. Vajon képesek vagyunk-e erre? Elérjük-e a szelídség azon fokát, hogy mesterei legyünk?
A falon körben könyvek. A könyvek… Fent a hegyen nem árt, ha az embernek saját, hosszú évek során gondosan megválogatott, jól felépített, ámde nem túlzó könyvtára van. Néha azt gondolom, nem teljesen alaptalanul, hogy Európát a könyvtárakban őrzött tudás, a kereszténységben megőrzött spiritualitás, de mégis a nők teszik azzá, ami: Európává. Nem pedig a közös pénz, jog és drága hadsereg.
Ám mielőtt ilyeneken gondolkodhattam volna, észrevettem a falépcsőt, ami az emeletre vezetett. Követtem. Kis beszögellésben oltárt vettem észre. Tengeri kagylók, távoli hegyek kövei, és téli virágokból kirakott szentélyt. Füstölőt gyújtottam, majd tovább mentem. Fent, szemközt megtaláltam a hálót, jobbról egy női szobát, amely egyszerre volt gardrób és társalgó, balról pedig a dolgozószobát, melynek ablakából láttam a Duna két ágát, ahogy körbeöleli a szentendrei szigetet. Elláttam egészen Budapestig, sőt tovább: megláttam saját határaim. Egy álmodozóét, aki a teljes életre törekszik. Aztán rájöttem, mindezt csak álmodom, álmodom a házat, álmodom önmagamat is, álmodlak téged olvasó, és te is álmodsz engem. Én pedig a kő vagyok, mozgó kő, amibe egyszer régen belerúgtak.
A kő arról álmodott, hogy majd hazatér, otthona lesz ez az ország, megtalálja a hegyet, aminek lábát hömpölygő folyó mossa. Miből fakad ez az ellenállhatatlan vágy, hogy megtaláljam otthonom, hogy saját otthont teremtsek? Hiszen tudom, hogy otthonunk csak az égben van, s a Földön ilyesmire vágyni merő illúzió. Talán azért keresem az otthont, mert ősiemtől elvették? Ez az egész „otthon-vágy” nem más, mint a tragikus közép-európai, különösképpen pedig a magyar történelem következménye? Én magam sem lehetek más, mint a múltból logikusan fakadó eredmény? Ki vagyok én, akit úgy hívnak, hogy Weiner Sennyey Tibor?
2.
Nevem mögött igazából egy benned lakozó kép dereng fel, sosem az én. Sosem fed le teljesen sem engem, sem téged a nevünk. Vagy te azt hiszed neved vagy? Emlékszem a kislányra, aki titkos neveket osztott ki körülette mindenkire, de nekik nem mondta el, csak saját magában hívta a többieket e titkos neveken. Végül pedig saját magának is adott titkos nevet, melyet senki másnak nem árult el. Csak nekem. Én tudtam igazi nevét, de azon szólítani sohasem mertem. Vajon nem volt éppen annyira érvényes valamennyi név, amit ez a kislány adott, mint azok, amelyeket úgymond hivatalosnak ismerünk el? Nem fedte-e épp oly kevéssé a nevek viselőjét a képzelt név, mint a valóságos?
Régen a filozófiához nálam sokkal jobban értő barátom egész komoly esszét írt a nevemről, mondván, hogy
„ilyen név nincs és mégis van”.
Elemzése kimerítő volt, egómnak csöppet sem hízelgő, hiszen nevemmel már akkor sem azonosítottam magamat. A nevet, mint ránk hatást gyakorló eszközt képzeltem el. Hiszen hatást gyakorol ránk az is, hogy kerékpárral vagy autóval közlekedünk, hogy lábosban vagy mikróban főzünk, miért ne gyakorolna ránk hatást az, hogy mi a nevünk? A nevünk, melyet a jelenben használunk valójában múltunk is, és köt minket családunkhoz, történelmünkhöz. A nevünkkel is kötődünk hazánkhoz.
A Weiner nevet egy jómódú Király utcai zsidó családfő vette fel, valószínűleg a XIX. század végén, és édesapám származott ebből a családból. Ennek a Weiner családnak a hagyatéka, mire meghalt apám, már nem volt több egy Yashica Mat 124-G típusú fényképezőgépnél és egy papirosnál, Raul Wallenbergtől, hogy mi valójában svédek vagyunk. Azok, akik ismerik a XX. századi magyar történelmet sejtik, hogy ez mit jelent. Nem, nem azt, hogy valóban svédek lennénk. Én, aki már az itt és most érintett távolából nézek arra a korra, amikor a magyar zsidóságot pusztították és elűzték, ezek felől a tárgyak felől közelítek nagyapám és nagyon sok más magyar ember elpusztításának megértése felé, melyet megértenem mindmáig nem sikerült.
Te érted? Én bevallom nem értem sem a háborúkat, sem az öldöklést. Ez az, amit megérteni tiszta szívvel nem lehet, legfeljebb csak tudomásul venni. Apám egész hosszú és végeredményben kudarcot vallott élete gyermekkorában ellene elkövetett bűntett következménye volt, melyet ő maga is képtelen volt megérteni. Úgy érezte megfosztották a legfontosabbtól, a szeretettől, és ezért ő teljes joggal követel szeretetet, onnan, ahonnan a szeretet leginkább beáramlik a világba: a nőktől.
Hét felesége volt, s mind a hét feleségétől szeretetet lejmolt, s hogy ő maga eléggé szeretni nem tudott, arról leginkább szerteszórt gyermekei mesélhetnének, vagy éppen elhagyott feleségei, vagy éppen a mellette mindvégig kitartó anyja, Mami, aki viszont a megtestesült szeretet volt gyermekkoromban. Ez volt apám kudarca, s ha belegondolok, hogy mások egyetlen feleséggel is képesek egy szeretet nélküli életet végigélni, nem is oly tragikus. Vajon ki vagyok én, hogy megvessem apámat, azért, mert nem tudott saját kudarcából kilépni? Ki vagyok én, hogy haragudjak rá? Utolsó, legkisebb, hetedik gyermekeként semmi mást nem tehetek, mint, hogy viselem nevét. Nem, nem vagyok már zsidó sem, hiszen zsidó szerintem az, aki gyakorolja vallását. De van valami közöm mindahhoz, ami a zsidósággal történt és történni fog, közöm van mindazokhoz, akik zsidóként voltak magyarok, és osztozok mindazok sorsában, akik kisebbségben, szétszóratásban élnek.
Annyira vagyok tehát zsidó, mint amennyire cigány, vagy annyira vagyok zsidó, amennyire a határon túl magyar a magyar.
Weiner nevem, mellyel kapcsolatban már könyvkiadó részéről éppúgy, mint baráti társaságban jópár alkalommal felmerült, hogy igazán „magyarosíthatnám” mondjuk Borosra, oly tökéletesen kifejezi számomra a magyarság élményem, annyira fontos „memento mori”, jel rajtam, hogy ennél magyarabb számomra nem is lehetne. Különösen találónak tartom, mégsem érzem, hogy lefedne engem. Inkább vállalom, mint nem, de nem érzem azt, hogy én egy Weiner lennék.
Mindig megfigyelem, hogy hogyan szólítják meg egymást az emberek. Nem csak a hanglejtésre, az érintésre, a mosolyra és a szempillantásra gondolok, hanem, hogy milyen néven. Észrevettem, hogy Weinernek akkor és azok szólítottak, akik nem kedveltek, vagy távolságot akartak fenntartani, míg Sennyeynek, azok, akik büszkék voltak rám, közeledni akartak. Kivétel az, amikor néhányan Weiner Tibinek szólítottak. Például Danyi Zoltán, még mielőtt megismertem volna, még mielőtt találkoztunk volna, megírt egy novellájában. „Weiner Tibivel egy kis déli városban találkoztam, sört iszogatott, holott sört iszogatni már régen nem volt szokása…” (Danyi Zoltán: Üdvözlet. Szívások. Zenta.)
Édesanyám Sennyey, ő az, aki a legkisebb volt az egyetlen Magyarországon maradt Sennyey báró gyermekei közül. Itthon senki sem vitte volna tovább a Sennyey-nevet. Az Amerikába és Ausztriába menekült Sennyeyek leszármazottai pedig nem, vagy alig beszélnek mára már magyarul. A Sennyey-család azon régi, magyar, közép-nemesi családok közé tartozott, amelyek nem voltak éppen szegények, és talán itt-ott tettek is hozzá a magyar történelemhez. Az egyik leghíresebb Sennyey az a Ferenc volt, aki a Fekete Bég nevelője lett. Volt egy Sennyey Pál is, aki a kiegyezés idején politizált, és nagyon sok más Sennyey, akik katonák vagy papok voltak. Különösen sok jezsuita Sennyey volt. Sok évszázados története a Sennyey-családnak a XX. században hanyatlott le, s ha édesanyám nem lett volna annyira meggyőző törékenységével, szeretetével, hitével, és ne féljük kimondani: nemességével, midőn engem, öcsémet és húgomat nevelt, akkor nem biztos, hogy eszembe jut nevét felvenni. Miután azonban írásaimat már nem csak magamnak, hanem a közösségnek is szántam az első pillanattól fontosnak tartottam, hogyha apám nevét viselem, annak minden történelmi kapcsolódásával, akkor anyámét is fogom írásaim felett. Pontosan azért, mert anyám alighanem nagyobb hatással volt rám, mint apám. A nincstelen baroness – hiszen a Sennyey-családot, akárcsak a többi rendszeridegen elemet kisemmizték – óvónőként, gyerekek között nevelt minket a történetmesélés, a költészet, az ének, a zene és a játékosság szeretetére. Szerinte nemesnek lenni nem azt jelenti, hogy jobb vagy a többieknél, hanem, hogy felelős vagy értük.
Szerinte mindent el vehetnek tőlünk, egyedül a tudásunkat nem. És még sok ilyen volt a tarsolyában.
Az, hogy a Sennyeyek mennyire régre vezetik vissza a családfájukat, vagy, hogy bárók voltak-e vagy néha grófok, püspökök-e vagy lovagok: részletkérdés. Számomra a Sennyey név, elsősorban anyámhoz való szoros kötődésemet fejezi ki, egy olyan emberséghez és nemességhez, amit igazán fontosnak tartok. Mégsem fejez ki engem a Sennyey név sem. Viselem, hordozom, apám és anyám nevét, mint légiók hordozták Róma jelvényeit, de én magam valahonnan máshonnan való vagyok, mint ahogy a légiósok is különböző provinciákból lettek besorozva. Bennem van mindez, de nem vagyok sem apám, sem anyám. Örököse vagyok az ő sorsuknak, világuknak, történelmüknek, de nem az ő sorsukat élem, nem az ő világukban.
Történelmünk azonban közös. És ezt a történelmet hívják úgy, hogy Közép-Európa, s benne úgy, hogy Magyarország.
Valamiért sem a Weinerek, sem pedig a Sennyeyek nem mentek el innen. Élhetnék Izraelben vagy Amerikában. Lehetnék héber vagy amerikai író. Mégis magyar vagyok. Jól döntöttek, vagy rosszul? Ezt lehet vitatni, most mégsem tenném. Arról van szó, hogy valamiért itt maradtunk. Elment mindkét családom nagyobbik része, de mi itt maradtunk és ez nem pusztán egy döntés volt, és nem egyszerűen jó vagy rossz. De mi az az itt?
Mindazok után, melyeket éppen csak érintettem, miért döntöttek úgy, hogy itt jobb lesz? Hiszen mindenüket elvették, kevés múlott azon, hogy életüket is elragadják, ők mégis Magyarország mellett döntöttek. Tehetetlenségből vagy hazafiságból? Egyiket sem hiszem. Sors és szabad akarat kérdésének szoros összefonódása állhatott-e a döntésük előtt, vagy egyszerűen csak a véletlen hozta így? Bárhogy is, nem lettem sem héber, sem német, sem amerikai író. Magyar író lettem, aki itt van most és ír magyarul, hozzád szól Magyarországon, Szentendrén, bárhol is élj a Földön.
De mit jelent az, hogy magyar?
3.
Mindezeket a családomról, a nevemről nem csak azért mondtam el, hogy arról beszéljek milyen családból származom, vagy, hogy jól megjegyezd mi a nevem, hanem azért, hogy rákérdezzek, mennyire határoz meg minket mindaz amiből jövünk? Része-e identitásunknak? Nem hinném, hogy bárki kevésbé vagy jobban lenne magyar. Nem hiszem, hogy van ilyen, hogy magyarabb; aki ilyet mond, az alighanem sosem kérdezett erre rá: mit jelent magyarnak lenni? Ne féljünk semmit sem megkérdezni -, mert ugye félünk ilyen kérdéseket feltenni? Valamiért úgy érzem, hogy semmivel sem volt magyarabb anyám apámnál, sőt mindkettő ugyanolyan magyar volt, és mindkettőjük iszonyatosan sokat szenvedett az ebből fakadó frusztrációjától.
Carl Gustav Jungnak tulajdonítunk egy tibeti szent szövegből vett aforizmát, amely így hangzik:
„A közösség adja nekünk a meleget, az egyéni lét a fényt.”
Anyám és apám, és anyám és apám generációjának, illetve az ő gyermekeiknek történetét és viselkedését figyelve mára eljutottam oda, hogy rá kell erre kérdeznem: vajon valóban ad-e nekünk meleget a közösség? Vajon valóban fényesen ragyog-e itt az egyéni lét?
A közösségi és egyéni kudarcok sora ezt a hagyományos társadalmi alapot nem cserélte-e ki egy kifordított rendszerre? Mintha sokszor, nagyon sokszor az egyéni lét frusztrációk sorából állna, a közösség pedig, mintha nem kicsit korrupt lenne… hogy is mondja Békássy Ferenc: „Annyira jutottunk már, hogy aki Európában születik, mind, de mind valami hatalmas szövetkezetben találja magát. Olyan hatalmas ez a szövetkezet, hogy ellene védekezni képtelenség:
olyan hatalmas, hogy minden egyénnel megteheti azt, ami neki jólesik. Menekülés nincs előle – vagy ha van, nagyon bizonytalan s nehéz: mert a demokratikus állam többre kényszerítheti polgárait, mint akármilyen tyrannus s jobban, feltétlenebbül uralkodik az emberek felett.”
A közösség hiánya lenne az, ami miatt nem tudjuk kibontani az egyéni fényt, ami miatt képtelenek vagyunk az élet értelmét megragadni? Mi az élet értelme? Vajon nem a boldogság az élet értelme? És mind az egyéni létnek, mind pedig a közösséginek csak akkor van értelme, ha a boldogsághoz segít hozzá és visz közelebb. Mi a boldogság? Erre még keresni fogom a megfelelő választ, de semmiképpen sem az, ami valami vagy valaki kárára történik, hanem mindenképpen mindannyiunk és az egyén örömére. A frusztrált ember nem lehet boldog, hiszen vagy sértettségből vagy becsvágyból, vagy bármi más hiányából fakad frusztráltsága. A frusztrált egyének pedig csak olyan közösséget tudnak együtt alkotni, ami korrupt, vagyis romlott, züllött, kölcsönösen egymás kárára épül fel.
Te mi szeretnél lenni? Frusztrált egyén a korrupt közösségben, vagy egy boldog ember, aki egyéni tudásával fényt hoz a közösségbe, amely otthona? Ez ma Közép-Európa és benne Magyarország nagy kérdése is.
Túl tudunk-e lépni az egyéni frusztrációkon, és ez által le tudjuk-e bontani a korrupt közeget, létrehozva a valódi közösséget? Ha most arra gondolsz, hogy a frusztrációk feloldására a pszichoterápia a legjobb eszköz, és akkor én most szerinted végeredményben azt mondom, hogy itt mindenki bolond, és sürgősen segítségre van szükségünk, konkrétan gyógyításra és gyógyulásra, akkor lehet, hogy igazad van. A lelki betegségek legjobb gyógyszere a terápia, és a terápia eszköze a beszéd, a kibeszélés, a megfogalmazás. Erre a megfogalmazásra, erre a beszédre teszek én itt és most is kísérletet.
Aztán kilépek a házból a kertbe, a telet tavasz váltja fel, és én még mindig itt vagyok. Otthon. Valóban ez lenne az otthonom? Mitől lesz otthon az otthon? És hogy viszonyul egymáshoz az otthon és a haza?
Hazám-e otthonom? Otthonom-e hazám?
Nem tehetünk mást, mint hogy újra és újra feltesszük ezeket a kényelmetlen kérdéseket. Csak így tarthatjuk éberen magunkat, csak így menthetjük meg magunkat attól, hogy a korrupció posványába merüljünk.
Mert mitől lesz korrupt valaki? Ha feláldozza a közösség melegét, a hazáját az egyéni lét fényéért, saját otthonáért. Vagy, ha feláldozza otthonát, az egyéni lét fényét, a közösség melegért a hazáért. Nem egyiket vagy másikat kell választani, hanem mindkettőt, s igazából: egyiket sem. Egyensúlyra törekedni. Otthon érezzem magamat hazámban, s hazám otthonom legyen. Nem kis becsvágy ez, mégis aligha adhatjuk alább. Különben ígyis-úgyis elveszünk.
Meg kellene próbálnom meghatározni, hogy mégis mi az „otthon”. Talán az intimitás és a privát szféra metszete. Emlékszem, tizennégy évesen a csermajori tejipari technikum kollégiumában a folyosón voltak a szekrényeink. Egymás mellett, sorban. Minden délután vizit volt, amikor ki kellett nyitni szekrényünk, ahová a nevelőtanár benézett, és megállapította, hogy még mindig képtelen vagyok összehajtani a ruháimat rendesen. A könyvek szanaszét vannak, s ha bor és cigaretta akadt nálunk (akadt), akkor elég nagy balhé lett.
Hamar rájöttem, hogy a szekrények alja nyitható, s van egy tíz-húsz centis rész, ahová el lehet rejteni dolgokat. Ahová nem látnak be. Ahol titkaim őrizhetem. Akár a bort, akár a cigarettát. Akár naplómat, akár verseimet.
Kemény Zsigmond használja azt a szép, régi magyar szót, hogy „ritőd”. Ritőd, az a barlang, ahová Tihanyban a szerzetesek bújtak Isten keresésére. Ritődje a léleknek van az emberben. Ritőd, az a rejtekhely, amely félig van csak ebben a világban, másik fele a másikban. Ilyen ritőd volt számomra a kollégiumi szekrény alja. Aztán ez bővült ki, mikor az egyetemen már tudtam hónapos szobát bérelni egy egész szobányira. Ez nőtt Budapesten egész kis albérletté. Ez a ritőd ez az egész ház, ahol az intimitás és a privát szféra találkozik, s csak félig van itt a Földön, másik fele láthatatlan. Ilyesmi az otthon.
De, hogy egészen pontosan mi a haza, az már sokkal nehezebb kérdés. Amikor három hónapon át Indonéziában voltam, kis idő után mérhetetlen hiányt éreztem. Hiányzott a sarki, mocskos kisbolt Pesten, ahova midőn belépek magyarul köszönök és magyarul nem köszönnek vissza. Hiányzott a Badacsony, a Szent György-hegy. Hiányzott a Dunakanyar és a Pilis. Hiányzott Szeged. Hiányzott álmos Pannóniám. Hiányoztak a könyvtárak és a felolvasások. Hiányoztak a szürkebaráttal koccintó régi barátok. Hiányzott a panaszkodás legalább annyira, mint az a sajátos humor, ami csak itt jellemző. Ami még a szarból is képes aranyat varázsolni egyetlen vicc kedvéért, csak azért, hogy mégjobban éreztesse mennyire szar itt minden.
Ebben a hiányérzetben leltem meg Jáva szigetén Magyarországot. Hazám, mint egy hatalmas hiányjel Európa közepén. Hiányzik a jómód, az elegancia, mert hiányzik a jólét és a valóban megbecsült munka. Hiányzik az egymás iránti tisztelet, és hiányzik a lojalitás is. Hiányzik a történelemmel és saját múltunkkal való szembenézés. Hiányzik annak megértése, hogy az elmúlt évezred minden kudarcával és kevés sikerével együtt: mind-mind mi voltunk. És mégsem mi, mert mi most vagyunk, mi ezek vagyunk, akik most léteznek, akik bár múltjukból fakadnak, mégis a jelenben lehetnek. Ha majd a jövő emberei, akár magyarjai visszanéznek ránk: mit fognak látni? Olyanokat, akik meglelték otthonukat a hazában, vagy olyanokat, akik elvesztették otthonukat is, hazájukat is?
4.
Lesétálok a kert végébe.
Paradicsomot és krumplit ültetek. Kertészkedek. A tavaszra nyár jön, fény és hőség ömli körbe a szentendrei hegyet. Zsennyébe utazok és ott – a kastélyban – néhány régi diát találok. Köztük egy fotót Bálint Endréről. Szerintem ezt a képet nem ismeri senki, de hát ki ismeri Bálint Endrét? Ki ismeri Vajda Lajost? Hamvas Béláról és Kemény Katalinról hallottatok már? Mind itt laktak Szentendrén. Ahogy Jakov Ignatovic is, a kiváló szerb író, vagy a különös Avacum Avacumovic is. Itt volt Rab Ráby, és még sorolhatnám. Mindez a mai Szentendrének holt hagyomány. A város a nyolcvanas évek színes homlokzatait őrizte meg, mert kevesen tudják, hogy ez a többnemzetiségű, ékszer-városka eredetileg fehér és okkersárga volt. Bálint Endre írja, hogy „Szentendre fehér házai a délidőben úgy vakítottak, mint a kendőzetlen igazság, és alkonyatkor az okkersárga házak, amikor már jól beitták a nap könyörtelenül égető sárgáit, lüktetve sugározták vissza az ámuló pupillák kellős közepébe. Ezekre a színekre még emlékezem… Valaha régen, évtizedekkel ezelőtt, amikor még puritán fehér házak tanúskodtak egy puritán város valódi szépségéről, és az okkersárgára festett házak a nap éltető erejéről, senki sem álmodhatott a Fő tér „kiszínezett” színházi díszlet jellegéről, és arról sem, hogy ez a kis városka a múzeumok városa lesz…”
Körbejártam a várost, s néhány omladozó falon kívül semmi nyomát nem találtam, hogy élt itt Vajda Lajos, Bálint Endre vagy Czóbel Béla. A könyvesboltokban nem árulják albumokban vagy képeslapokon munkáikat. Persze volt utánuk sok más szentendrei festő, EfZámbó vagy Aknay, sorolhatnám, de engem most éppen Vajda Lajos érdekelt. Miért? Hamvas és Kemény Katalin közös könyvükben, a Forradalom a művészetben külön fejezetet szentelt Bálint Endrének, és különösen sokat írtak Vajda Lajosról. Vajdáról való értekezésükben írják: „Most csak emlékeztetni kell arra a különös varázsra, amit a művészekre Szentendre gyakorol. Az üde és kedves táj semmiképpen sem olyan festői, amilyet néhány kilométerrel távolabb ne találnánk. De művész vagy nem művész, leheteletlen, hogy egy órai szentendrei séta után ne érezze meg azt a nehezen megfogalmazható szentendrei légkört, amelyhez mint az egyszerű tiszta vízhez, vissza kell térni, amit Vajda Lajoson, a szentendrei festőn kívül más valóban nem fogalmazott meg. Nem a történeti emlékek. Szentendrén a történet a néppel együtt, amely kultúrát hozott oda, eltűnt. Az, ami megmaradt, még csak nem is a műemlék, úgy ahogy máshol a műemlék, muzeális szépség és ritkaság, történet. Utánozhatatlan légkörére éppen a nem-ritkaság jellemző. (…) Szentendre nem a törénet, de az elsüllyedt kelet-európai hagyomány arcát élő köveiben, egy-egy utcaforduló szögében, egy-egy öregasszony mozdulatában őrző hely (…)
Szentendre jelenti az elsüllyedt hagyomány kelet-európai arcának élő, nem lehet tudni, milyen sorsjáték jóvoltából megmaradt vetületét.”
És ez az, amit Vajda Lajos nagyon jól tudott, a szentendrei házakkal foglalkozó képeiben pedig meg is festett. Ez az, ami a Dunakorzó vendéglőiben nincs meg, s a japán és orosz turisták tucatjai, a giccsárusok rablósora csak szeretne elcsípni. De ezt elvinni innen nem lehet, legfeljebb nem észrevenni, vagy elfelejteni. Olyan kincs ez a városka, mely keveréke a dalmát városoknak és a felvidéki, vagy lebombázott lengyel városkáknak. Olyan kincs, amire az ember csak véletlenül lel rá. Nem elég sétálni a városban, nem elég felmenni Izbégbe, Pismányra, vagy ide, a Kada-csúcsra, hanem hozzá kell olvasni Hamvas Béla regényét, amit itt írt: a Karnevált. Magunk elé kell rakni Vajda Lajos és a többi szentendrei festő képeit. Mert a látható Szentendre, a turista attrakció és a vendéglők mögött, ott van az igazi Szentendre. A város, amely kifejezi azt, ami Európa valóban.
Sokféle nemzetiség, különböző vallások, kevert történelem, legendák, és a művészet, ami az egyetlen valódi és hiteles beszédmód. Ha azonban nem ismerjük a művészetet, nem ismerhetjük meg magát a világot sem.
Vajon Európa, benne Magyarország, benne Szentendre a hazám-e? És ez a kis faház az otthonom-e? Vagy inkább a beszélt nyelv, a kultúra a hazám és a megírt verseim, esszéim, novelláim, cikkeim az otthonaim? Vagy inkább a lelkem a hazám és a szellemem otthonom?
Az említett írók, festők itt sokszor romos házakban, hónapos szobákban, nyomorúságos körülmények között laktak. Tapasztalatból tudom, hogy egy művésznek (is) legnehezebb kérdés a „lakás-kérdés”. Legnagyobb küzdelem az otthon megteremtése. Szentendre – ahogy Budapest is – tele van üres házakkal. Talán, ha néhányat felajánlanának fiatal művészeknek, szobrászoknak és festőknek, költőknek és íróknak, zenészeknek, akár, hogy éljenek és dolgozzanak itt. És az itt született munkáikból újra és újra lennének tárlatok, könyvek, előadások és koncertek, akkor előbukkanna valami, ami valóban mi vagyunk és ami a miénk, ami egyensúlyt teremthetne otthon és haza között.
Szentendre római kori latin neve Ulcisia Castra volt, ami annyit tesz „Farkasvár”. Mindaddig, amíg valamit nem tudunk kezdeni valódi hagyományunkkal, bármilyen szép is itt minden, bármilyen jó is, bárányok leszünk a farkasvárban.
Az egyetlen reményünk abban lehet, hogy meg tudjuk teremteni hazánkban otthonunk, otthonunk a világban.
(Megjelent Az elveszett királyság című esszékötetben, 2017-ben.)