192 éve, 1827. január 6-án halt meg Charlotte von Stein írónő, Johann Wolfgang von Goethe múzsája, akihez a költő több mint 1700 levelet írt.
Charlotte fiatalon Anna Amalia weimari hercegnő udvarhölgye lett. 22 éves korában hozzáment az udvari főistállómesterhez, akivel a leírások szerint boldogtalan házasságban élt, ám így is 7 gyermekük született. Amikor a 24 éves Goethe 1775-ben Weimarba érkezett, ez a különös hölgy megízlelhette a szerelem ízét is; 10 évig tartott kapcsolata a nála 7 évvel fiatalabb géniusszal, egészen addig, amíg Goethe számára terhes nem lett a viszonyuk, és Itáliába szökött. Igaz, az utazás nem csupán magán-, hanem közügyei kedvezőtlen alakulásának is szólt.
„Az irodalomtörténet kevés olyan költőszerelmet ismer, amely körül annyit vitáztak volna, mint Charlotte körül. Magyarázgatták és százszor félremagyarázták alakját, testi, lelki habitusát, természetét, szellemi képességeit; Goethéhez való viszonyának mibenlétét; bensőségük fokát szinte barométerrel méregették; világrengető, sarkalatos kérdésnek tekintették, vajon Steinné átlépte -e a végső Rubicont, s ha igen, mikor? Találgatták, mi volt az, ami benne Goethét, az állhatatlant olyan sokáig lenyűgözte?”
Johann Georg Zimmermann angol királyi orvos így írt Charlotte-ról 1774. nyarán egy feljegyzésében:
„Fölötte nagy és legmagasabb szépségű fekete szemei vannak. Hangja szelíd és nyomott. Mindenki első szempillantásra leolvashatja arcáról a komolyságot, szelídséget, nyájasságot, szenvedő erényt és mély, finom érzékenységet. Az udvari modor, melyet tökéletesen magán visel, nála ritka magasságú egyszerűséggé idomult. Nagyon jámbor, mégpedig a lélek megható rajongó lendületével. Könnyű zephyr-járásából s a művészi táncban való színpadi készségéből nem következtethetnéd – pedig nagyon úgy van -, hogy szívét a csendes holdfény és éjszaka isteni nyugalommal tölti el. Harminc egynéhány éves, de nagyon sok gyermeke és gyönge idegzete van. Orcái igen pirosak, haja egészen fekete, bőre olaszos, mint szemei is. Teste sovány; egész lénye elegáns, egyszerűséggel.”
(Wildner Ödön: Goethe-breviárium: A költő élete, művei és igéi)
Hogy egészen pontosan milyen viszony fűzte ezt a különleges asszonyt a híres költőhöz, nem tudni, de a fennmaradt írásos bizonyítékok alapján kijelenthető, hogy mély érzelem és erős kötődés volt köztük, barátságuk élethosszig szólt. Charlotte von Stein több drámát és vígjátékot írt 1776. és 1804. között.
Johann Wolfgang von Goethe: Charlotte von Steinhez
Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövőnket sejtse szüntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelőn egymás szemébe néz és
tudja kettőnk igaz viszonyát?
Ó hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szívét,
céltalan lebeg s a fájdalomba
váratlanul taszítja a lét,
ujjong, ha az égre új sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe,
hol az álmok üdvössége int.
Boldog, kinek álma hiú nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyítja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mit akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,
s nővérem voltál vagy asszonyom.
Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
mérsékelted a vadlázú vért
és a szétdúlt szívnek nyugovása
angyali karodban visszatért.
Könnyed bűvölettel megkötötted,
s elfeledte, hogy rohan a perc,
volt-e boldogabb, mint amikor előtted,
lábaidnál, hálásan hevert,
érezte, hogy jobb lett a szemedben,
megdobogni szíveden szívét,
ösztönét ragyogni fényesebben
s csitulni a heves, ifjú vért.
Mindez már bizonytalan ködökké,
halk emlékezéssé finomult,
fájdalom a jelen és örökké
valóság a szívünkben a múlt.
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.
Félhomály csak delelő napunk.
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
már mi nem változhatunk.
Vas István fordítása