Egyik legemlékezetesebb találkozásom az elmúlt hetekben Vértesaljai Antalnéval történt, aki egész pontosan 50 éve vezeti Hévízen a Díszítőművészeti szakkört. Ez már önmagában hírértékkel bír és komoly értéket képvisel, de ha hozzáteszem, hogy ez idő alatt egyszer sem maradt el találkozó, és hogy Mária néni 93 éves, már sejthető, miért éreztem késztetést arra, hogy a nyugdíjas tanítóval leüljek beszélgetni jubileumi kiállításuk megnyitóján a Hévízi Muzeális Gyűjtemény egyik gyönyörűen feldíszített termében.
Mikor fogott először kezébe hímzőfonalat és tűt, Mária néni? Ki mutatta meg először ezt a fajta kézimunkát?
Édesanyámtól kaptam úgy 8-10 évesen az első falvédőt. Ő gobelint öltögetett, de hímezni is tudott. Még a szövegére is emlékszem az ajándék mintának, amit száröltéssel varrtam ki: „Kisbaba firkál, nagymamának irkál.” Később, a tanítóképzőbe kerülve szintén a tanmenet tartozéka volt a kézimunka, majd férjhezmenetelem után az anyósom vett nekem stilizált mintával anyagot, ami a mai napig megvan. A legkedvesebb terítőm pedig 8 évig készült, aminek az a titka, hogy minden egyes gyermekem születésekor a kórházban töltött hetek alatt vettem csak elő, a szoptatások között öltögettem.
Hogyan született meg a hímző szakkör, ami immár 50 éve működik?
Alsós tanítóként a családlátogatások alkalmával láttam sokféle szőtteseket, abroszokat, kenyértakarókat, textilneműket– először Zalaváron, majd Hévíz-Egregyen, ahol az ősi népi hagyományőrzés szívdobogását éreztem. Itt működött annak idején a kultúrház, onnan jött a felkérés, hogy tartsak hímző szakkört. Emlékszem, az első foglalkozásra 16-an jöttek el: 4 iskoláskislány, 2-3 nagymama, a többi pedig dolgozó asszony volt. Már a kezdetektől fogva családias hangulatú találkozók voltak jellemzők. Nagy öröm számomra, hogy 50 éve, minden héten, megszakítás nélkül sikerült megtartani az alkalmakat.
Fantasztikusan gazdag és színes a kiállítási anyag, amelyek itthoni és határon túli tájegységek motívumaival ismertetik meg a látogatót. Ezeket hogyan sajátították el a csoport tagjai?
Miután még a kezdetekkor bekapcsolódtam a Népművészeti egyesület tanfolyamába és Népi szakkör vezetői képesítést kaptam, még több lehetőség kapuja nyílt meg előttünk. Általában minden évben csoportos kirándulást tettünk az országban és azon kívül (amiben a mindenkori hévízi önkormányzat támogatott minket). Tudtuk, hogy az adott vidéken kik és milyen körülmények között élnek, milyen kultúrát őriznek. Ez nagyon fontos. Mindenki nagy lelkesedéssel figyelte és magáévá tette azt a tájegységet, amelyikkel az adott évben foglalkoztunk. A kész munkák a lakásainkat díszítették – és díszítik a mai napig -, de készültek ruhák, köténykék, fejkendők, blúzok is a hosszú évek során. A magyar lakta falvak asszonyaival barátságokat kötöttünk, mintákat cserélünk velük a mai napig.
Mit jelent ez a szakkör az Ön életében?
Ahogy a kiállításon belül, itt a kamarateremben lévő önálló kiállításomban is olvasható: „Életem varázsa a népi hímzés”. Nagyon tisztelem a falun élő embereket. A népi hagyományőrzés számomra nagyon fontos dolog.
Hogy zajlik általában egy találkozó?
A kezdetektől fogva ugyanúgy: először is megkérdeztem a többieket, hogyan élték meg az előző alkalmat; beszámolóval kezdünk, ahol meghallgatjuk egymást, hogy kinek milyen öröme vagy nehézsége van az aktuális munka kapcsán, s ha nincs kérdés, jön a következő feladat. A hiányzásokat komolyan vettem mindig.
A hímzésnél is el lehet mondani azt, amit a főzésnél is szoktunk hallani, tapasztalni, hogy érződik, szívből készült -e?
Az biztos, hogy a csoport tagjai jellemzően örömmel hímeztek mindig. Megszerették a tájon keresztül a helyeket, az embereket, ezáltal a motívumokat is, amik a tanulmányi útra emlékeztették őket. Hasznosnak tartottuk, hogy több darabot is készítsünk ezekből; a lakás díszítése összhangban szokott lenni a köténykével, a blúzzal, vagy bármely más darabbal.
A találkozókon kifejezetten a szakmáról, a motívumokról esik szó, vagy azért ezek az összejövetelek kicsit hasonló szellemiségben zajlanak, mint amiről mondjuk régen a tollfosztás szólt?
Ez egy nagy család, ahol én a mai napig a ’testvérkéim’ megszólítást használom. Bármi gondunk van – akár haláleset vagy unoka születése -, megemlítjük. Hit, remény, szeretet – ez a három fogalom nagyon fontos az ember életében. Hinni kell, minden helyzetben – nehéz helyzetben is. Ha esik, akkor ki fog sütni a nap. A reménynek is végig bennünk kell lenni, mert bármilyen helyzetet jobbá tudunk tenni. A szeretet tartja össze a családot; a gyerekekkel való kapcsolat, a szakköri kapcsolat is ide tartozik. Ezt nem lehet szétválasztani. Ez… ez az élet.
Üdítő jelenség számomra Mária néni személye, ahogy ilyen szép korban is fiatalosan mozog, hallom, ahogy tervez, intézkedik. De a legárulkodóbb a tekintetéből sugárzó nyugalom és vitalitás. Mindennek mi a gyökere?
Tíz gyermeket szültem, kettő pici korában meghalt, nyolcat neveltünk fel. Ma 20 unokám és a 26 dédunokám van. Ez egy nagyon jó érzés. Itt is helyt akarok állni. A helytállás nekem fontos dolog. Minden este azzal fekszem, hogy felteszem magamnak kérdést: helyt tudtam -e állni aznap, és azt hogyan tettem? Mi az, ami jó volt, és mi az, amit egy kicsikét másképpen kellett volna megoldanom? Például a szomszéddal szembeni hangnem talán más lehetett volna, vagy nem kellett volna olyan gyorsan befejezni a beszélgetést, meg kellett volna hallgatni, amit mondani akart. Minden reggel felírom, hogyan szeretném megélni a napomat, hogy a helytállásom célszerű legyen – időben, erőben és hasznosságban.
Tevékenyen kell minden napot eltölteni! Én imával kezdem, imával fejezem be. És ez nagyon jó. A gondviselés, aki engem létrehozott, érzem, hogy szeret engem. Mindig olyan helyre küldött, ahol nagy szeretet vett körül – akár a szüleimre, a páromra, a gyerekeimre gondolok. Soha nem volt kudarcom, mert minden problémám mindig megoldódott. Igaz, tettem érte, de nem én találtam ki az utat, ment az magától. Mentem, és az ott volt előttem. Semmi tanácsot nem tudok adni, csak azt, hogy nyugodtan, szépen kell a napot eltölteni, és a legfontosabb, hogy az ember legyen magával rendben. Másrészt pedig, az embertársaimat becsülöm, szeretem, elfogadom, olyannak, amilyen. Mindegyikünk más, és ez nagyon jó érzés. Ha mindez megvan, akkor nagyon kiegyensúlyozott tudok lenni.
Néhány további kép a kiállításról:
