Rémisztően sok átfedés van az 1984 gondolatisága és napjaink között
Az Örkény Színházban színre vitték Orwell 1948-ban írt klasszikusát úgy, hogy mai szemmel képedjünk el azon, amit látunk…és hallunk. Mert azt hiszem, a hallgatás még soha nem volt ennyire mély és beszédes.
A Widder Kristóf által rendezett ’84 főszereplője, Winston Smith 54 éves – nem 39, mint az eredeti műben-, és nem 1984-ben vagyunk, hanem már 2022-ben. Winston még így is elég fiatal ahhoz, hogy teljesen összeroppanjon abban a harcban, amelyben az egyén gondolatai folyamatos ütközetben állnak egy kollektív, mindent ellenőrző és szabályozó (még a történelmet is) tudattal szemben, viszont elég idős ahhoz, hogy az általa megélt, és a rendszer által még nem teljesen kiirtott emlékképek azon tekercseit hordozza.
A darab kezdésekor a főszereplőt alakító Bajomi Nagy Györgynek a gyűlölete – melyet a „Gyűlölet Két Perce”, mint mindennapos kötelező programnak a során tanúsított – kicsit fásultnak hatott, és olyan érzést keltett, mintha fáziskésésben lenne a Juliát alakító Zsigmond Emőke erőteljes és impulzív gyűlöletjátékához képest. De még ha ez a kezdő rész csak belerázódás is a darabba, vagy annak tudatos játéka, hogy ő duplaannyi idős, mint a női főszereplő, ráadásul szerepe szerint képtelen azonosulni a Párttal, a Nagy Testvérrel, és az általuk előírt követelményekkel, akkor bárhogyan is tekintsünk rá, kifogástalan.
Nagyon jó ötlet a színpad mellett felállított két mikrofon, mellyel az éppen színpadon nem szereplő O’Brient (de Syme-ot és a prolit is) alakító Mácsai Pál, illetve a már említett női főszerepet alakító Zsigmond Emőke is a különféle hangok, zajok, gondolatok révén végig a darab mozgásában marad, és tökéletesen szimbolizálja azt, hogy Winstonban egyszerre viaskodik a vélt, a valós, és a rákényszerített igazság. És azt, hogy az ezen tépelődő gondolat hogyan vánszorog a vágyott, a megélt, és a gyűlölt jelenvalóságban.
George Orwell regénye szolgálhatna olyan alapként, melyet az irodalmi hűség miatt nagyvonalaiban illik és elvárt is követni, de az egészen elképesztő, hogy az író által akkor megírt gondolatok szó szerinti fordításban idézve is milyen revelatív erővel hatnak ma. Épp ezért nemcsak hozzá lehet nyúlni a műhöz, hanem szóról szóra mehetünk is vele, annyira jelenvalónak érezzük az olyan gondolatok miatt, mint gondolatbűn; valóságszabályozás; a tudatosan tudattalanságot előidézni; a gondolkodás területe mindig kisebb valamivel.
Vagy ott van a történelmet – ezáltal a múltat, a jelent és a jövőt, az ember gondolkodását alapjaiban – is gyökeresen formáló elv:
„S ha mindenki elhitte a hazugságot, amelyet a Párt állított – ha minden írott emlék ugyanazt a mesét tartalmazta –, akkor a hazugság bevonult a történelembe, és igazsággá vált.”
Winston ismerősének, Syme-nak a fellépése és gondolatai arról, hogy az ‘újbeszél szótár’ tizenegyedik kiadása miként kurtítja meg végérvényesen a nyelvet és magát a gondolkodást, a színpadon kimondva erőteljesen hat. Nem gondol, nem beszél: a párthűség mintaképe. Winston vele kapcsolatban a következőt fogalmazza meg: „Túlságosan világosan lát, és nagyon is nyíltan beszél. A Párt nem szereti az ilyen embereket. Előbb-utóbb eltűnik.”
A nagyon steril színpadképben (csupa teleképek, hangszórók mindenütt), a nagy szürkeségben Julia karaktere óhatatlanul is ráerősít a humánum, az ember, mint természetes és gondolkodó lény létezésére, még ha tudjuk is, hogy ő szintén a rendszer része: csupán egy szám a sokból és ugyanolyan, mint a többiek. A Winston és Julia közt kialakult szerelmi viszony már a kezdetekkor magában hordozza a kegyetlen véget. Tisztában vannak ezzel ők is, mégis folytatják, mert egyedül ez a két ember közti természetes közelség az – bármilyen rövid ideig is tart –, ami emlékeztethet arra, kik vagyunk valójában. A szereplőket végig szétfeszíti egyfajta belső feszültség – a lehet-nem lehet, csináljuk, de körültekintően, stb. miatt – , így soha nem adhatják át magukat teljesen a pillanat szülte, gondolatok felett álló érzelemnek.
A kérdés nemcsak az, hogy mindezek tudatában az egyén meddig bírja feszíteni azt a teret, amelyben a gondolat üvölt, de a száj csukva marad, hanem, hogy meddig képes olyan takaréglángon égni ez a gondolat, hogy csak annyit leheljen ki magából, amennyit a nyitott száj is felvállalhat. És még csak ekkor érkezik el a szakadék szélére. Valóban az az igazság, amit ő elgondolt?
Orwell disztópiája azért annyira lesújtó és fájóan valós, mert az uralkodó réteg egy általa kreált hazugságból kikiáltott igazságot még az ellene gyökeresen fellépő egyénben is olyan igazsággá képes formálni, amely letöri az individuum igazságát és az egyént tünteti fel hazugnak.
Azzal, hogy O’Brien megtöri Winstont, a kreált igazságot igazolva törli el végérvényesen a szabad gondolat lehetőségét. És pontosan azért van szükség a Testvériségre, Goldsteinre, hogy a Nagy Testvér mindig igazolható legyen. Mi tartjuk életben.
GEORGE ORWELL 1984című regénye alapján írta: Mikó Csaba
Winston Smith – Bajomi Nagy György
Julia – Zsigmond Emőke
O’Brien – Mácsai Pál
Borítókép: Horváth Judit – Forrás: Örkény Színház weboldala