Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, a világirodalom és az orosz irodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a lélektani regények mestere 1821. november 11-én, egy szegénykórházban született, ahol apja orvosként dolgozott. Édesanyja egy széplelkű, álmodozó természet volt, aki rosszul viselte férje erőszakos, féltékeny viselkedését, ennek ellenére 7 gyermeket szült neki. Fjodor Mihajlovics volt a második legidősebb közülük, aki sokat betegeskedett gyerekkorában. Epilepsziában szenvedett, de lelkileg is nagyon megviselték apja durva kirohanásai. 16 évesen bátyjával együtt a Hadmérnöki Intézetbe került, ugyanabban az évben, hogy édesanyjuk meghalt. A szigorú falak között a fiatal Dosztojevszkij zárkózottá vált, majd elkezdett tékozló életet élni (ivott, kölcsönöket vett fel), 22 évesen mégis mérnökhadnagyként végzett.
De nem ez a szakma vonzotta, helyette jobban érdekelték a társadalmi problémák; felvilágosodott társaságokba járt, Balzacot fordított, majd elkezdett írni. Feladta munkáját, s vele együtt megélhetését. Egyre nagyobb szegénységben tengette mindennapjait, nélkülözések közepette vetette bele magát mind nagyobb hévvel és lelkesedéssel az alkotásba. A nyomorban tengődve született meg első munkája, a Szegény emberek, amelyet a kritikusok jól fogadtak. Következő írásaival szemben azonban kíméletlenek voltak a kor nagy nevei, amitől egy időre megcsappanni látszott Dosztojevszkij kedve. Csalódott magában, az irodalomban, tehetségében, ráadásul kínozta a nincstelenség, a kilátástalan helyzete.
Olyan korban és birodalomban élt I. Miklós cár uralkodása alatt, ahol nem volt divatos gondolkodni vagy felvilágosultnak lenni, márpedig ő folyamatosan filozofált. Egy titkos mozgalom tagjának vélték, letartóztatták őt is a csoport többi emberével együtt, és halálra ítélték.
„Mi lenne, ha nem halnék meg?! Mi lenne, ha visszanyerném az életet?! Micsoda végtelenség?! És ez mind az enyém lenne! Akkor minden percet örökkévalósággá változtatnék, nem vesztegetnék el semmit, minden percet számon tartanék, és egyet sem fecsérelnék el hiába!”
Csak az akasztófa alatt olvasták fel büntetését, amely élete egyik legkegyetlenebb időszakát, és egyben legjelentősebb „élménygyűjtését” jelentette: ez a 4 év szibériai kényszermunka volt. Rémület, szorongás, iszonyat, megaláztatás – alaposan megismerte ezeket a fogalmakat, ami után újabb 4 év pokol következett a gyötrő közkatonai szolgálatban. Epilepsziája súlyosbodott, elméje, egészsége rosszul viselte a körülményeket, s hiányzott neki régi élete, az írás, az irodalom. A katonaság alatt vette el első feleségét 33 évesen, miután 3 évig udvarolt a nőnek, aki 7 év után tüdőbajban meghalt. Miután a leszerelését követően 1859-ben visszatért Pétervárra, visszakapta nemesi rangját, s a bátyjával egyetemben – aki időközben meglehetősen vagyonos üzletember lett – létrehozták az Idő című folyóiratot, ami alkotói szabadságot biztosított az írónak. A lapnak eleinte sikere volt, Dosztojevszkij kezdett magához térni alkotói szinten is. 1862-ben jelent meg Feljegyzések a holtak házából című regénye, amely hosszú évek után először kapott komoly elismerő szavakat, köztük Tolsztojtól is, aki egyenesen azt mondta:„Nem ismerek jobb könyvet az egész orosz irodalomban…”
Időközben azonban a két testvér folyóiratát a cár beszüntette, Dosztojevszkijnek sokadjára is új életet kellett kezdenie. Zaklatott lelkét ráadásul egy szenvedélyes szerelem is próbára tette Apollinarija Prokofjevna Szuszlova személyében, aki 20 évvel volt fiatalabb nála. Gyötrelmes, boldogtalan viszony volt kettejük között, amiben hűtlenség, keserűség, sőt, olykor unalom is vegyült. Polináról mintázta meg világhírű regényeiben a női alakokat, aki boldogtalanságba taszítják a férfit. A nővel folytatott kapcsolata élete végéig kísértette lelkét. Zilált szerelmi élete mellett ráadásul szerencsejátékosként is harcolt értelmetlenebb szenvedélye ellen a nagysikerű író, ám hasztalan. Nem volt ereje küzdeni, s talán nem is akart.
Megszállottsága szerencsére írói munkájánál is jelen volt, 15 évig dolgozott a számára világhírt hozó Bűn és bűnhődés című regényén, ami 1966-ban kerül kiadásra. Játékszenvedélyének köszönhetően született meg még ugyanebben az évben legolvasottabb műve, a Játékos, amit egy uzsorás kiadó megbízásából 25 nap alatt kellett megírnia. A lehetetlen küldetés oka az volt, hogy rendezze saját és bátyja adósságát. Az, hogy sikerült is neki, Anna Grigorjevna Sznyitkina gyorsírónőnek is köszönhette, akit segítségül küldtek neki feladata elvégzéséhez.
„Vannak olyan gyengéd és finom érzésű természetek, akiket valami makacsság, valami szemérem visszatart attól, hogy megnyilatkozzanak, és a szeretett lénynek kimutassák gyengeségüket, nem csak mások jelenlétében, hanem még kettesben is – kettesben még kevésbé; csak ritkán tör fel bennük a szeretet, s annál hevesebben, annál féktelenebbül, minél hosszabb ideig fojtották vissza.”
45 évesen élhette meg az igaz szerelmet a nő személyében. Miután szerelmet vallott a 25 évvel fiatalabb Annának, az feláldozta teljes vagyonát az író anyagi helyzetének rendbetételéhez, és elkezdte szépen az egész addigi munkáit rendszerbe szedni. 4 év külföldön tartózkodás következett, erős honvággyal tűzdelve, ami ismét a rulettasztalhoz kergette az írót. Függőségét 1871-ben tette le, miután visszatértek Pétervárra. Addigra két lánya és egy fia is született, akik közül elsőszülött lányát még csecsemőkorában elveszítették.
Külföldi útja során jelentős tapasztalatokra tett szert, újabb szellemi fejlődést hozó négy év volt ez számára, ahonnan hazaérve a trónörökös nevelője lett. Útja alatt írta meg a Félkegyelműt (1869), amit megérkezése után Az ördögök (1872), Az író naplója (1873), A kamasz (1875), végül utolsó éveiben A Karamazov testvérek (1880) című nagy művek követtek a sorban. Feleségének köszönhetően többet nem kellett pénzügyekkel foglalkoznia, előadásokat tartott, élénk vitákat folytatott irodalmi körökben, társaságba járt, és legfőképp írhatott zavartalanul. Sajnos nem tudott sokáig alkotni, 1881. február 9-én, 59 éves korában súlyos tüdőtágulatban hunyt el, s Szentpéterváron.
Dosztojevszkij egész életében elítélte a társadalmi igazságtalanságokat, az embertelenséget, folyamatosan kereste a mélyebb összefüggéseket és a megoldásokat, a reformokat, hogy az egyén és Oroszország magasabb erkölcsi fényében tündökölhessen.
„A nagyon büszke emberek közül sokan szívesen hisznek istenben, kivált azok, akik megvetik az embereket. Az erős egyéniségnek gyakran természet adta szükséglete, hogy találjon valakit, vagy valamit, ami előtt meghajolhat. Az erős néha nagyon nehezen viseli erejét.”
Érzékenysége, hazaszeretete, mély lelki élete, intellektusa, szenvedélyessége és külföldi útjai során szerzett világlátása, együttesen valami olyan egyedi hangot adva jelentek meg írásaiban, amely világszerte elismertséget és tiszteletet vívott ki olvasói és a szakma körében is. Ő mégsem volt állítólag soha elégedett munkáival, az volt a félelme, hogy középszerűt alkot.
Szerb Antal így vélekedett róla:
„Dosztojevszkij abban különbözik a nagy realistáktól, hogy nem a mindennapi élet egy jellegzetes darabját akarja ábrázolni, hanem gondolatokat. Amikor úgy érezzük, hogy Dosztojevszkij magasan felette áll a többi regényírónak, ez az érzésünk részben azon alapul, hogy problémái magasabbrendűek. Dosztojevszkij alakjai nem szenvedélyeik, hanem gondolataik megszállottjai.”