„Anne Sexton kötete kertelés nélkül teszi föl élet és halál legalapvetőbb kérdéseit. Végleges válasz helyett persze sokkal inkább a keresés folyamatának krónikája rajzolódik ki az 1967-ben Pulitzer-díjjal elismert könyvből, amely a vallomásos költészet egyik klasszikusa – magyar fordítása ezért hiánypótló.”
Anne Sexton (1928–1974) versei személyesek, szókimondók, jellemző rájuk az erős képalkotás, az álomszerű narratíva. Sexton második idegösszeroppanása után kezdett írni, Élj vagy halj meg című kötetéért 1967-ben Pulitzer-díjat kapott, 1974-ben öngyilkos lett. A legjelentősebb amerikai költők között tartják számon.
Sexton ú.n. vallomásos költő volt, csakúgy, mint Sylvia Plath. Az Élj vagy halj meg nemcsak pályáján, de az egész 20. századi amerikai lírában mérföldkőnek számító kötet.
„Súlyos melankóliás eset” – a súlyos depresszióval küzdő nő, aki első gyermeke megszületése óta harcolt a betegséggel, és mindig oly őszintén, gyónásszerűen vallott fájdalmairól, ez esetben melankóliára tompítja a depresszió szót. Sexton felsőfokú tanulmányait nem fejezte be, bár később még tanult együtt Sylvia Plathszal a Bostoni Egyetemen Robert Lowellnél. Az poétikai szemináriumról egy mindig késve érkező, élénk mintás ruhákat hordó, láncdohányos nőre emlékeznek, akinek lágy, de intenzív jelenléte volt, remegett a keze, ha fel kellett olvasnia, és a cipőjét használta hamutartónak. Annak ellenére, hogy inkább volt poeta natus, mintsem poeta doctus, később megkapta a tiszteletbeli doktori címet, és a Pulitzer-díjat is. Témaválasztásai a női lét determinatív pillanataihoz csatlakoznak, őszintén beszél terhességről, menstruációról, gyereknevelésről, barátságokról, szerelmekről stb. Utalásokat tesz apjával és lányával való traumatizált és traumatizáló kapcsolatára. Érzékletes nyíltsággal vall mentális betegsége hétköznapi jelenségeiről, orvosairól, vagy akár arról, mekkora „árulásnak” érezte, hogy barátja, Sylvia Plath előbb lett öngyilkos, mint ő. A két nő barátsága amúgy megérne egy külön misét: Plath egyfajta haragos tisztelettel tekintett Sextonra, dicséreteiben mindig kétértelmű volt vele. Elismerés, csodálat és egyfajta rivalizálás keveredett a kapcsolatukban. Összekötötte még őket súlyos depressziójuk, és hogy többször is túléltek öngyilkossági kísérleteket. Ahogy Sexton ebben a kötetben szereplő egyik versében (Halálvágy) magyarázza a kívülállók számára talán érthetetlen, leküzdhetetlen halálvágyat, az egy olyan szubvilágról fest képet, melynek jeleit, üzeneteit nehezen dekódolja az, aki nincs benne: „De az öngyilkosoknak megvan a maguk nyelve. Mint egy ács, azt kérdik: milyen szerszámmal. Sosem azt, minek építeni.”
Plath és Sexton egy olyan korban voltak ambiciózus nők, amely nem kedvezett az ambiciózus nőknek, sőt: őszinte, vallomásos lírájuk ezért szinte berobbant a férfiak uralta világba, új dimenziókat nyitott a nemi elvárásokkal szemben. Egyikük sem fogadta el azt a nőket sújtó kettős mércét, amely a szexuális örömre, párkapcsolatra, házasságra, munkára vonatkozott. Erős, intenzív költészet, amely sok olvasónak világít majd rá a női létezés új, megrázó aspektusaira.
Mr. Enyém
Figyeld hogy’ számozta meg a kék ereket
a mellemben. Van tíz szeplő is.
Most balra tart. Most jobbra.
Várost épít, húsvárost.
Ő egy iparos. Pincékben éhezett
és, Hölgyeim és Uraim, megtörte vas,
vér, fém, győztes vasa
anyja halálának. De ő újra kezd.
Most engem épít. Felemészti a város.
Deszkaszálak dicsőségéből épített fel.
Betoncsodából öntött formába.
Hatszáz jelzőtáblával látott el.
Míg táncoltam, ő múzeumot épített.
Tíz háztömböt falazott, míg moccantam ágyamon.
Felüljárót épített, ha elmentem hazulról.
Virágot adtam neki, erre ő épített egy repülőteret.
Adott jelzőlámpák gyanánt piros és zöld
nyalókákat. De itt belül én lassan-lassan-gyerekek vagyok.
Fordította: Israel Efraim
Forrás: Magyarul Bábelben – Műfordítók és műfordítások portálja