Ha megkérdezik, mit jelent nekem Petri György, csak hirtelen fellépő szavak sorjáznak a fejemben, először úgy tűnik, hogy semmi közük egymáshoz, de némi gondolkodás után kiderül, hogy minden szó ragaszkodik Petri Györgyhöz. Ahogy éltében és holtában is Petri György ragaszkodott a szavakhoz. Ezt a ragaszkodást pedig Pál András és Rozs Tamás abban a közvetlenségben tárja elénk, amelyből elvonni a nyersességet már a bűn határa volna. De itt csak tisztaság van, az élet versbe öntött sarával együtt. De sár ez egyáltalán? Inkább a szó őszintesége.
„Ülj és figyelj. / Reggel, kora délelőtt, délben, / kora délután, estefelé, este, / éjfélig, éjfél után, hajnalig. / Ülj és figyelj. / Figyelj, mintha csak ülnél. / Ülj, mintha csak figyelnél. / Mert kell, aki ül és figyel.” – írta Petri a Hozzád, ki olvasod versében, és Pál András pedig nem indíthatná el az estet ennél nyomatékosabban, miután Rozs Tamás száműzte magát az 1800-as (!) évekből származó csellójával a szoba sarkába.
Nincs más dolgunk, csak ülünk és figyelünk, de ez másként nem is működhet. Mindig az az érzésem, hogy Petri a hétköznapi szóbeszéddel közel azonos lírai hangja akaratlanul is ébreszt az olvasóban (hallgatóban) egy olyan attitűdöt, melyben a könnyedség a tudat mozgását nem fókuszálja egy adott pontra – a vers lényegére –, hanem szanaszét szórja a szavak között. Elindul a folyamat, gurul a történet, és kell, van egy pont, amikor a ráébredés halántékütésétől kábán megszilárdul a szöveg, miközben a történet ugyanúgy pereg. És úgy tűnik, hogy Petri csak mondja, de az teszi igazán halhatatlanná, hogy olyan súlyokat tol bizonyos szavak mögé, hogy azokat az elmúlás szükségszerűsége sem képes kimozdítani a helyükről. Talán ezért érezzük azt, hogy Petrit egyszerre könnyű és nehéz is befogadni. Ezért van az, hogy közvetlenséget is, de távolságtartást is érzünk vele szemben.
Szeretem az őszi hideg szobákat,
ülni kora reggel összehúzott köntösben
a kitárt ablaknál, vagy a tetőn,
párolog a völgy meg a csésze kávé
– ez hűl, amaz melegszik.
Sokasodik a piros meg a sárga,
fogyatkozik a zöld, pereg a sárba
a sok levél – halomban
a nyár devalvált pénze:
oly sok! oly semmitérő!
Lassúdan kékbe vált
az ég hamvasszürkéje, enyészőben
az enyhe borzongás. Közelednek
a nappal-dagály
türelmes, óriás tolóhullámai.
Kezdhetek folytatódni. Megadom magam
egy személytelen felszólító módnak.
(Reggeli kávézás)
Ezt az ellentétet viszont olyan parádésan oldja fel színész és zenész kettőse az est során, hogy a nézőnek nem esik nehezére befogadni a szövegeket, mert a családias légkör, Pál András és Rozs Tamás már-már rokoni kapcsolata a közvetlenségnek egy olyan melegágyát veti meg, amelyben még Petri halálversei is kiterítve fekszenek. Tamás száműzetése sem tart tovább durván tíz percnél, ugyanis András maga mellé invitálja, hogy szorosan együttműködve, a szöveg és a zene egymást és Petri hangját is erősítve, jelenvalóvá, megfoghatóvá tegye számunkra a költőt.
Erre a szűk másfél órára a Radnóti Miklós Színház Keres Emil Próbaterme tényleg Petrié lesz és tényleg a miénk lesz. Jó döntés volt ezt az előadást ebbe a szobába bevinni, így a befogadó tényleg fókuszálhat a lényegre, és az előadók játéka pedig hatalmas segítséget nyújt ahhoz, hogy a figyelem ne folyhasson szanaszét, mint Petri bora. (A közvetlenség érzését még inkább erősítve, András még söröket is osztogat a nézőknek, hogy nyugodtan igyunk velük együtt – valószínű erre Petri is helyeslően bólintana.) Valcz Péter rendezésében úgy van felépítve az este, hogy az embernek végig megmarad az az érzése, mintha egy kocsmai beszélgetés és anekdotázás résztvevője lenne, így tökéletesen sikerül átadni azt a bizonyos költői hangot. Andrásék azt mondták, sajnos ez volt az utolsó ilyen előadás, de ki tudja, mit hoz még a jövő… Petri is elmúlt, de talán csak az elmúlás nem ragaszkodik Petrihez.
Egy kicsit még éldegélek,
aztán a világ szerteszéled.
Nem volt elég? legyen már végem!
Vagy azt mondod, Uram, hogy még nem?
(Sírvers – részlet)