A 20. század egyik legkegyetlenebb diktátoraként számon tartott Nicolae és Elena Ceausescu 1965-től 1989-ig irányította vaskézzel Romániát. A hatalomhoz való görcsös ragaszkodásuk, a tekintélyuralmi rendszer abszurdba hajló valóságot teremtett: nem volt szabad szabadon írni, beszélni és gondolkodni. Tilos volt miniszoknyát hordani, fiúknak hosszú hajat növeszteni. Áram- és fűtési szünetek edzették a lakosságot, élelmiszert csak jegyre lehetett venni; szép lassan leszoktatta a húsról az embereket. A legnagyobb nyomás azonban a pszichébe hatolt: senki nem volt biztonságban. a Securitate (titkosrendőrség) hálózata a társadalom egészét átszőtte, mindenütt jelen volt. A kínzások, indokolatlan bebörtönzések és gyilkosságok mindennaposak voltak.
A beidegződött félelemérzettől megszabadulni a brutális korszak után évekig tartott – vagy talán még most is tart. Egy olyan társadalomról beszélünk, ahol már az anyatejjel is rettegést szívott magába a gyermek, olyanról, ahol az üldözési mánia fogalma értelmét veszti, és az emberi méltóságot apátiába fojtotta az intellektus.
A rendszerváltás után néhány évvel jelent meg Daniel Banulescu Csókolom a segged, Szeretett vezérünk! című könyve, ami rendhagyó módon képes átadni a diktatúra lényegét. Az olvasók számára Romániában korábban költőként ismert szerző szatirikus hangvételű abszurd regénye sokakat Bulgakov mágikus realizmusára emlékezteti, és mellette nagy egyetértésben emlegetik az egyedi módon kaotikus, ám szerethető történetmesélési stílust. A sajátos irodalmi eszközökön túl, legalább annyira hangsúlyos a mű szellemisége és a benne megfogalmazott általános érvényű igazságok, melyek máig ijesztő aktualitással bírnak. 30 évvel a rendszerváltás után is él a történet, nem csupán a sokat tapasztalt generációkhoz tartozók körében, nem is csak Romániában, de a fiatalabb korosztály és határon túl élők számára is súlyos üzeneteket hordoz. A különös hangulati elemekkel és kevésbé általános szerkezettel megírt könyv Molnár Gusztáv színészt, a Terminal Workhouse alapítóját is magába szippantotta, megszólítva az alkotót, aki színpadi adaptációhoz kezdett el társakat keresni. A regényből O. Horváth Sári és Valcz Péter írt darabot, ami szeptember végén került bemutatásra a Szkéné Színházban Fazakas Júlia, Molnár Gusztáv, Mészáros András, Gerlits Réka és Kálóczi Orsolya szereplésével.
Számomra külön izgalmas jelenség volt már maga az alkalom, amelynek keretében az előadás debütált: az önmenedzselésnek eddig itthon szokatlan formáját választotta Valcz Péter: 35. születésnapját Valcz® napok néven futó, kéthetes rendezvénnyel tette emlékezetessé. A repertoárban szerepelt a Szeretett Vezérünk előadás is, amelyet ő rendezett.
A kétórás, szünet nélküli előadásról írni őszintén szólva, nehéz, már csak a műfaja miatt is; az abszurd show-műfaját kevesen választják, így nincs se tapasztalatom, se összehasonlítási alapom. Hogy miért pont emellett döntöttek az alkotók, hogy más alternatívában nem gondolkodtak, első kérdéseim között volt Valcz Péter rendezőhöz.
„Eleinte dramatizálhatatlannak tartottuk. Konkrétan egy jelenet van a regényben, ami színházilag értelmezhető. De Sárival nagyon izgatott bennünket a megszokottól eltérő dramaturgia. Egy olyan rendszer, ami rendhagyó, de ziláltságában azt a tépelődő érzetet erősíti, amin a főhősünk is keresztülmegy. Az előadás a főszereplő tudatával együtt hasad. Ez a kísérlet nem egyszerű – a körülmények (a próbaidő, az előadásszám) nem is adottak, hogy ez rendesen ki lehessen dolgozni, így a bemutató óta is próbálunk és változtatunk. Szerintem a tizedik előadásra meg fogjuk tudni teremteni. Alig észrevehető nüanszokról, tempókról és hangszínekről van szó, de összhatásában nagyon nagy a jelentőségük.”
Az eredeti mű és a darab kapcsolatára irányuló érdeklődésemre válaszolva megtudtam, hogy a könyvre úgy tekint, mint egy korszakra, egy látleletre, ami olyan, mint egy patchwork, számos egymáshoz lazán kapcsolódó szállal, történettel, karakterrel. Az előadás ennél lineárisabb, miközben igyekeztünk megtartani a regény többszólamúságát – mondta. „Nagyon megfogott a Ceausescu-rezsim teátralitása. Ez konkrétan egy onemanshow, ahol ő az abszolút főszereplő és mindenki más statiszta. Stadionnyi munkás két hónapon át nem a gyárba megy be, hanem koreográfiát próbál a Vezér születésnapjára. Kellékételek mellett pózoló éhes úttörők. Ezt a színházi párhuzamot az előadáson belül is használjuk. A főszereplő csillog, az értelmiség szenveleg, miközben a nép csinál minden kis szerepet és pakolja a díszletet. Nem Csaut és az ő rémtetteit akartuk bemutatni, hanem egy olyan vigyorgó idegállapotot, ami az elnyomás, a paranioiák és a kiszámíthatatlanság során alakul ki.”
Azt gondolom, hogy a terv alapjaiban véve sikerült, a kémia működött. Az előadás legfőbb erénye számomra mindenképpen az a besorolhatatlan érzelmi állapot volt, ami megengedően hagyta, hogy kinevessek egy egész véres korszakot. Ami kicsit zavaró volt – de szerencsére nem sokat vett el a darab élvezhetőségéből -, az a káosz-szerű, olykor számomra követehetetlen jelenetek egymásra épülése, néha nem is tudtam igazán, ki kicsoda. Meglepő módon – talán a színészek igazán szuper játékának köszönhetően – mégsem vetett ki magából az előadás. Azt hiszem, a zsarnok és áldozatai közötti különös lélektani látlelet volt az, amit különösen jól sikerült átadni, még úgy is, hogy elvétve kaptunk adatokat a kegyetlen korszakról. A fókusz a diktátoron és Danielen, a hírnévre vágyó írón volt, aki zseniális lehetőséget kap Csautól: bármit írhat, 30 napja van rá, azt cenzúra nélkül kiadják.
Daniel karaktere rendkívül izgalmasnak és ismerősnek tűnt, akit a darabban az ötletgazda, Molnár Gusztáv alakít. Valcz Péter szavaival élve: „Daniel egy nihilista, rendszeren kívüli értelmiségi, aki remekül kommunikál. Eleinte. De a harapófogó szorul és a távolságtartás, a túlélési stratégiák, a helyzetekre adott magyarázatok sorra elbuknak, míg lassan feladja magát. Nagy színészi kihívás, és Guszti nagy elánnal veti bele magát.”
Néző szemmel az egyszerre szerethető és megvetést érdemlő író gyengesége olyan emberé volt, aki a többséget képviseli. Ellentmondásossága öniróniából és maradék őszinteségéből ered. Az értelmiség bírálata jogosan vetődik fel a nézőben előadás közben. Az önámítás, önbecsapás, a rossz oldalra való átállást eredményező fausti szerződések egész társadalmakat béníthatnak meg, forradalmakat tesznek meddővé. Vajon felmenti az embert az önvallomás? Egyáltalán: hiheti a megfélemlített polgár, hogy megdőlhet a rendszer? Akaratlanul is párhuzamokat fedezünk fel a több rétegű, az értelmezhetőség határait olykor könnyedén vevő darab szereplőinek gondolatvilága, hozzáállása és sajátunk között. A darab nem arra késztet, hogy emlékezzünk egy letűnt korszak borzalmaira, hanem inkább arra mutat rá, hányfélék vagyunk, hogyan reagálunk a mindenkori politikai környezetre. A Szeretett Vezérünk afelől sem hagy kétséget, hogy bármennyire is tiltakozunk vagy építünk magunk köré kerítéseket, a politika, ami kéretlenül is körbevesz bennünket, igenis befolyásolja magánéletünket. Ha nem foglalkozunk aktuális társadalmi kérdésekkel direktben, akkor is beszivárog, életminőségünket, fizikai-, pszichés-, állapotunkat, emberi kapcsolatainkat képes akár a végsőkig befolyásolni. A szórakoztatás mellett ezt is jól érzékeltette a darab.
Nem hiányoztak a színpadról a szellemes párbeszédek, a groteszk helyzetek, de úgy érzem, az alkotók legnagyobb dobása a szeretett vezér rendhagyó módon történő megjelenítése volt: Csau, a diktátor Fazakas Júlián keresztül kelt életre a színpadon. A székelyudvarhelyi születésű színésznőt már láttam játszani, sejtettem, hogy amit ebben a darabban nyújtani fog, az nagyon jó lesz, de meg tudott lepni – pozitív értelemben. Egyszerre tudta átadni a zseniálisan megírt kegyetlen, pszichopata vezért, a már-már szeretnivalóan kedves államférfit, de ő volt „anyácska” és a dögös szerető is női alakban. Hogy ezek a személyiségek Nicolae és Elena a nép által rájuk ruházott tulajdonságaik voltak, csak sejthető, de ő maga volt a hatalom. Ha pedig úgy akarom, rengeteg elvonatkozható utalás is felfedezhető a darabban, amit a szerepére aggatok. A világtörténelem mindenkori legkegyetlenebb diktátorai szerethető oldaluknak és szuggesztív személyiségüknek köszönhetően kerültek hatalomra és maradtak ott. Csau karaktere borzasztóan összetett. Rendezői oldalról is kaptam erre vonatkozó magyarázatot: „A hatalom összetettségét sokkal izgalmasabb volt egy hímnős karakteren át bemutatni. Sokkal húsbavágóbb a beszervezés folyamata, ha az olyan érzelmi csatornákon keresztül érkezik, mint a szexualitás, az apai büszkeség, vagy az anyai szeretet. Juli hihetetlen változatossággal hozza a manipuláció sokszínűségét”
Fazakas Júliát a szerepére való felkészülésről kérdeztem. A próbafolyamatokról szólva, elárulta, a szöveg adott volt, de néha ők is költöttek hozzá. A rendezői instrukciók mellett volt improvizáció, és valamennyi szabad kezet is kaptak a színészek.
„Ceausescu egy mefisztói antihősként jelenik meg az előadásban. Az író Danielt próbálja behálózni, apáskodva, női kacérságot bevetve, ősanyaként vagy a Securitate embereként küzd a könyvéért, aminek a főszereplője. Mikor az igazi Ceausescut jászom, akkor mindenképp az ő gesztusait utánozom, és ha a diktátor más karakterbe bújik, a gesztusai változnak, az érintés és nem érintés is erős motívumként jelenik meg. Ritkán érintek meg valakit, de annak jelentése van.”
Fazakas Júlia elmondta, hogy szerencsére, nagyon sok összetett, sokrétű személyiséget játszhatott már el különböző színházakban. Örülne, ha a jövőben is megtalálnák az izgalmas feladatok.
A két főszereplőn kívül a többi szereplőt is meg kell említenem, amikor a színészi játékokat dicsérem: Mészáros Andrást új oldaláról ismertem meg, feltehetően nagyon élvezhette a szerepei szerinti kihívást. Gerlits Réka és Kálóczi Orsolya teljes vehemenciával dobták be magukat a műfaj által megkövetelt dinamikus játékba. Az előadás díszlet egyszerű, ötletes: nagyjából egy fotel és két tologatható, többfunkciós lépcsőből áll, ami praktikussága mellett szimbolikus jelentőséggel is bír. Makány Márta a jelmezekkel tett hozzá a darab élvezhetőségéhez.
Azt gondolom, hazai szinten mindenképpen egy üde színfolt, bevállalós darab a Szeretett Vezérünk, amit remélem, játszanak még annyi ideig, hogy szoktassák vele a nézőket az újhoz, a szokatlanhoz. És persze gondolkodjanak a témán. Az sosem árt.
A Szeretett Vezérünk következő előadásának időpontjai: 2019. november 26., december 15.
Valcz +:
Hogy meghozta –e Valcz Péter számára a Valcz napok a várt eredményt, arra külön kíváncsi voltam. Úgy tűnik, a szakmát sem hagyta hidegen az eredeti ötlet, a rendező elárulta, meghívták a Színművészetire előadást tartani a tapasztalatokról. Mint mondta, talán sikerült az önmenedzsmentet – amit itthon nagy álszerénység és zavar övez – egy kicsit a fókuszba helyezni, és azt is hozzátette: „Személyes haszna nagyon nagy volt. A sokfajta utat, amit járok (film, színház, tanítás, performansz) egy csokorba szedte össze, és ezáltal érvényesítette, hogy én nem csak hogy ilyen vagyok, de lehetek is ilyen. Mindenkinek egy személyre szóló fesztivált kívánok.”
Jelenleg a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban zajlik az első kőszínházi rendezése. Egy olyan mesét visz színre, amit tíz évvel ezelőtt írt. Decemberben pedig kezdődik a legújabb tünetegyütteses darab próbafolyamata.
„Mint a Duna érkezik az életünk. / Folyik, ahogy folynia kell nélkülünk.”
Fotók: Facebook/Szkéné Színház + Facebook/Kincses Gyula