Az Örkény Színházban színre vitt Brecht-klasszikus olyan kérdéseket vet fel bennünk, amelyekre több ezer éve keressük a választ, de valószínű soha nem fogjuk megtalálni. Mi a rossz és mi a jó? Nem minden csak nézőpont kérdése? Vagy talán soha nem tettük fel magunknak a megfelelő kérdést?
A cselekményt magát nem szeretném górcső alá venni, de a színlapon is megtalálható rövid leírás összefoglalja a lényeget: „A szecsuáni jó ember hősnője, a segítőkész utcalány, Sen Te vagyonhoz jut, kapitalista lesz, és rá kell jönnie, hogy ha jót akar cselekedni, akkor ahhoz kíméletlennek is kell lennie”.
A színpadkép a maga egyszerűségével, a vörösre festett raklapokkal, úgy érzem, több szempontból is jó választás. A helyszínek, sőt tárgyak szemléltetéséhez (már ha ezt lehet annak nevezni – egyszerűen ott vannak és kész, nem is kell több) a raklapokon kívül szinte semmit mást nem használnak, amivel egyrészt a színük miatt folyamatosan vonzzák a tekintetet, másrészt azt a felhalmozott primitívségét és sivárságot is érzékeltetik, amit maga a közeg, másrészt maguk az emberek is magukban hordoznak. A háttérben folyamatosan használt két handpan pedig tökéletes zenei alapként szolgál a különféle helyzetekhez. Mivel elég sűrű darabról van szó, az is a befogadhatóságot szolgálja, hogy dalbetétekkel törik meg a történetvezetést, egyben erősítenek rá egy-egy szál bizonyos oldalára.
A sztori gerincéhez szorosan kapcsolódik az az öt istenség, akik
azért járják a vidéket, hogy bizonyosságot találjanak rá: létezik legalább egy (bár ez még köztük sem tisztázott, hogy szükséges-e több) olyan ember, aki a szó legnemesebb és legtisztábban értelmében: Jó.
Egész Szecsuánban végül senki más, csak egy prostituált, Sen Te ajánlja fel szerény hajlékát egy kis pihenésre az isteneknek, akik végül 1000 ezüsttel hálálják meg a segítséget. Sen Te vesz egy dohányboltot a pénzből, és elkezdődik a kálváriája. Nagyon hamar szembesül azzal, hogy abban a sárban, amit a hétköznapok valósága ürít ki magából, először meg kell fürdenie annak, aki változtatni akar ezen a valóságon. Épp ezért „alkot” – pontosabban kénytelen alkotni – egy olyan személyiséget (Sui Ta nagybácsi képében), amelynek segítségével próbálja érvényre juttatni mindazt, amit Sen Te a maga személyiségjegyeinek természetes tisztaságával a szecsuáni mocsokban képtelen.
A címszereplő Tenki Réka játéka, ahogy bohókás utcalányból válik az istenekkel közel azonos rangú szereplővé, eredeti és magával ragadó. Az a hullámzó szükség pedig, miként a természetességből félve billen át a kötelesség szürke zónájába, a nézőben egyre inkább sajnálatot ébreszt, és ahogy ő építi lassan magába a megjátszott személyiségjegyeket, úgy tereli a közönséget egyre inkább a kérdések és a lemondás zavaros ösvényei felé.
A mese, a történet elbeszélése sokat mutat, de talán annál is kevesebbet tár fel. Leír, érzékeltet ugyan, de megoldást nem kínál, ekképp rendkívül sok kérdést generálhat bennünk. És a helyzet kilátástalanságát mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy még az istenek is önellentmondásokba és kérdésekbe ütköznek. Sokszor az az érzésünk, csak a ruhájuk és a hozzá tartozó modoros elegancia különbözteti meg őket az ide-oda futkosó, percről-percre élő hétköznapi emberektől. A szereplők ruhaviselete egyébként a mai kort tükrözi, ezzel is érzékeltetve azt, hogy Brecht példázata nem a kor függvénye, hanem mélyen emberi és örök érvényű.
Vajon érvényt szerezhet-e a Jó abban a világban, ahol mindent az emberi kapzsiság, az élősködés, az egocentrizmus, a kicsinyesség: a Rossz mozgat. Megéri-e tisztának maradni ott, ahol minden csupa sár, de ez tűnik tisztaságnak?
Itt a valódi ellentét nem az istenek és az emberek között feszül, hanem egy, az emberben valahol mélyen gyökerező erkölcsi dilemmában:
érdemes-e jót cselekedni úgy, hogy azért nem jár jutalom, hogy az minden bizonnyal nem változtat a világon, és valószínűleg az elképzelt jóság elve nem öltheti magára a tárgyi megvalósulás képét?
Egyáltalán bennünk van-e az önmagáért való, önzetlen, emberi jóság?
Jézus keresztre feszítését szimbolikusan használhatjuk Sen Te esetében is, hisz mindketten feláldozzák önmagukat a jó ügyért. És ha a többség nem érzi, hogy változásra van szükség, ha jónak fogadja el azt, ahogy és amiben él, akkor miként változhatna bármi is? És úgy enged minket utunkra a darab, hogy nyitva hagyja az ajtót, bárki beléphet rajta, bárki találhat bent igazságot. Önmagunkban kell elkezdeni. Először is azzal, hogy feltesszük magunknak a kérdést.
A darab rendezője Mácsai Pál, a díszletért Izsák Lilit, a jelmezekért pedig Benedek Marit illeti dicséret. A szövegkönyv Ari-Nagy Barbara és Mácsai Pál keze munkája Nemes Nagy Ágnes,Térey János és Kovács Krisztina fordításainak felhasználásával. A dalszövegekért Eörsi István felel. Még néhány infó és a teljes szereplőgárda ezen a linken megtekinthető.
Borítókép: Horváth Judit / Örkény István Színház