Pár évvel ezelőtt ültem be először Pass Andrea előadásra, és emlékszem, teljesen ledöbbentem. Szokatlan volt és merész, nem egy könnyen felejthető színház. Azt éreztem, most valami nagyon újat látok, kiváltságosnak éreztem magam, hogy ott voltam nézőként a Trafóban. Nem is olyan régen, a veszélyhelyzet alatt az ő Vándorkutyája volt az egyik, amit online néztem, a Vígszínház streamelt előadása volt. A hatás most sem maradt el, és ez alkalommal már nem tudtam kihagyni, hogy megkeressem az egyik legegyedibb stílusú színházi rendezőt és feltegyem neki kérdéseimet. Most, hogy kivárásra játszanak a kultúra szereplői és forradalmi átalakulások zajlanak a háttérben, különösen kíváncsi voltam arra, hogyan látja Pass Andrea a világot.
Színháztörténészként végeztél. Mi volt az első elképzelés a pályádat illetően, és az később milyen hatásokat követően módosult? Hogyan támogatta az életedben az egyik fontosabb „állomás” a másikat?
Utólag minden olyan sorszerűnek tűnik. Hogy végül nem mentem zenei pályára, ugyanakkor a zenei képzés elengedhetetlen a mostani munkámhoz. Vagy, hogy egy pont híján nem vettek fel az ELTE-re, és így Veszprémbe kerültem színháztörténet szakra. Hogy a rendező felvételin kiestem a harmadik rostán, de így elmehettem Pintér Bélához dolgozni. Akkoriban hallottam Kaposi László drámapedagógiai kurzusáról, elvégeztem, majd létrehoztam az első osztályterem- színházi előadásomat, a Kő, papír, ollót.
Győrben nőttél fel, Veszprémben jártál egyetemre. A vidéki „levegő” természetessége, hogy máshogy folynak a fővároson kívül a dolgok, az mennyire számít? Szerinted van jelentősége, hogy mire Budapesten elkezdtél dolgozni, már máshogy szocializálódtál?
Azt gondolom, hogy nincs. Ott a helyem, ott érzem magam komfortosan, sőt, kifejezetten otthonosan, ahol éppen dolgozhatok, és ahol megteremtik a munkám megfelelő, támogató közegét.
De, ha már vidék: szerinted ugyanolyan befogadó tud lenni a közönség itt is, vagy van valami, ami miatt inkább a fővárosra korlátozódnak a formabontó művek? Miért megy el minden tehetség, miért nem tudnak megvalósulni „nagy dolgok” a Budapest táblán túl?
Egy olyan korban élünk, ahol a „tudatipar” azon dolgozik, hogy könnyen emészthető „kulturális” termékek szülessenek. Ezen nekünk, alkotóknak, kötelességünk változtatni. A most készülő előadásom, a Finálé erről is szól, amit egyébként vidéken, Debrecenben fogunk bemutatni. Az általad formabontónak nevezett rendezők nem kapnak elég meghívást a vidéki színházaktól. Engem Debrecenbe kértek fel dolgozni, kétszer is. Igaz, hogy az Imágó című előadásunknál érzékelhető volt a megosztottság a közönségben. Úgy érzem, hogy az én előadásaim nagyon is figyelnek a nézőre, nem öncélú művészet, de határokat feszegetnek, és ez már sokaknak befogadhatatlan.
A témáról eszembe jut Pintér Béla, akinél volt alkalmad belekóstolni a speciális színházcsinálás rejtelmeibe. Mi az, amit ő tud, és senki más nem? Hogyan írnád körbe?
Megszállott, maximalista a mai napig. Pedig ennyi év után már őt is fenyegethetné a kiégés veszélye. Kitartó és megállíthatatlan. Olyan, mint egy élsportoló. Sok mindent lehet tanulni tőle, de ez talán számomra a legfontosabb minta, csak így szabad, ha fáradsz, inkább tarts szünetet, de rutinból sose dolgozz.
Nem csak ő volt az egyetlen fontosabb állomás az életedben szakmai tekintetben. Mit tanultál Londonban?
Sarah Kane volt akkor a kutatási témám. Elméleti szakra jártam ott is, viszont a rendezést is kipróbálhattuk, hogy ezáltal kerüljünk közelebb ahhoz, amiről tanulunk. Én ekkor ismertem meg, próbálhattam ki a színház gyakorlati oldalát. Számomra ez volt a legfontosabb hozadéka ennek az időszaknak, hogy megéreztem, talán nekem ezen az oldalon kéne lennem.
Az Eltűnő ingerek volt az első előadás, amit láttam tőled, óriási hatással volt rám. A Vándorkutya sem hagyott hidegen, pedig egészen más típusú előadás volt. Ennek 2018-ban volt a bemutatója, a Bebújós után egy évvel, azt megelőzően pedig a Napraforgó. Milyen összefüggések vannak tudatosan és nem direkt módon az előadásaid között? Mert valami van…
Ezt a nézők jobban érzékelik nálam. Bízom benne, hogy nem ismétlem önmagam, már csak azért sem, mert az új utak tudnak motiválni egy következő munkára. Ilyen értelemben minden új előadás egy új kísérlet, remélem, hogy egy fejődési folyamat stációi. Az egyik út megnyit egy másikat. Például a Bebújós dramaturgiai játékossága elindított egy merészebb írói gondolkodás felé, ezt érezhetted az Eltűnő ingerekben.
Mikor jöttél rá, hogy megvan a saját „hangod”? Gondolom, rendezőként nagyobb a mozgástér, mint íróként, hacsak nem egy személy a kettő.
Mivel a színészektől, alkotótársaktól egyből kapsz visszajelzést a munkádra, érzékelhető volt, akár már a Kő, papír, olló esetében is, ami az első saját darabom, hogy sajátos a nyelvezet, a gondolkodás. Ha ezt nem érzékeltem volna rögtön az elején, nem folytattam volna ezt a pályát.
Mit mondanál, mik a hozzávalói egy igazán ütős, eredeti előadásnak? Mondjuk vagy te, aki megírod és rendezed a darabot. De milyen feltételek szükségesek még ahhoz, hogy létrejöjjön valami igazán emlékezetes nekem, nézőnek?
A kollektív gondolkodás a színészekkel és az alkotó stábbal. Az utóbbi időben Garai Judittal dolgozom együtt a darabok koncepcióján. Borzasztó fontos, hogy a kész szövegkönyv felkorbácsolja a színészekben, a tervezőkben, a zeneszerzőben, és az egész stábban az alkotói vágyat. Az a cél, hogy mindenkinek ügye legyen. Enélkül nem lehet dolgozni, csak rutinból. A közös alkotás nagyon erős hőfokon képes izzani, ami törvényszerűen felhevíti a közönséget is.
Számomra egyértelmű, hogy nem félsz lemenni egészen a mélységekig, amit át akarsz adni, az nem egy könnyed esti kikapcsolódás. Ez már az elejétől így volt, mindig is vonzódtál a kemény témákhoz, vagy idővel változott a dolgokhoz való hozzáállásod, az érdeklődésed?
Minden munkában meg szeretnék fejteni valamit, ez megköveteli, hogy a dolgok mélyére hatoljunk, ezeket a fázisokat kapja meg a néző is. De nem arról van szó, hogy keresném a kemény témákat, hanem arra törekszem, hogy egy, akár nagyon is hétköznapi jelenséggel szembe merjek nézni, és az előadás által a néző is ezt tegye. Az Eltűnő ingerek erre talán a legjobb példa, hiszen az elmúlással nem szívesen foglalkozunk.
Nagy előszeretettel veszel elő kispolgári jelenségeket. A szó definícióján gondolkodom, mióta olvastam egy veled készült interjúban. Mivel mindenkinek az életében jelen vannak azok a dolgok, amikről mesélsz nekünk, nézőknek – iskolázottságtól, társadalmi státusztól, lakóhelyétől függetlenül. Téged milyen téma érint meg, mi foglalkoztat a legjobban?
A kispolgári jelző a polgári dráma műfaji megjelöléssel együtt értelmezhető csak. Ezeknél a daraboknál, de leginkább a Napraforgó esetében, teljesen átlagos, hétköznapi emberek a szereplők. Ők sokkal többen vannak a társadalomban, mint az értelmiségi figurák, ennek ellenére gyakrabban találkozunk polgári vagy értelmiségi karakterekkel a színpadon.Az emberi esendőség, a sebezhetőség a hétköznapi emberek által „könnyebben” mesélhető, de ezzel nem mondtam újat. Gogol is egy csinovnyikot választott A köpönyeg központi szereplőjének, bár az nem egy dráma, hanem egy elbeszélés.
A jelentéktelen című darabbal Gogol köpönyegét gondoltad újra. Te írtad és rendezted. Miért pont ezt a művet választottad feldolgozásra?
Gogol írásai az emberiességet, a humánumot ébresztik fel az olvasóban, az előadásaimmal számomra is ez a cél. Régi álmom vált valóra ezzel az előadással, amit a Narratíva csapatával hoztunk létre, csupa független alkotó, tele kreativitással. Az eredmény szerintem egy olyan előadás lett, amit a végtelen alkotói szabadság jellemez, miközben ott leselkedett ránk a vírus második hulláma és közben igyekeztük mi is támogatni az SZFE omladozó falait.
Mit szeretsz jobban: teljesen újat írni, vagy újragondolni erős klasszikusokat?
Talán a saját darab nagyobb alkotói élmény, de jólesik néha klasszikus „mankókra” támaszkodni.
A mai zűrzavaros időkben különösen fontosnak tartom a morális számonkérés mellett vagy helyett a pszichológiai okokra történő visszavezetést. Fontos lenne tudni, hogyan működünk. Ezért is szerettem nagyon a Vándorkutyát, miközben elborzadtam a karakterek valódiságán. Amikor kitaláltad ezt a darabot, mi volt benned, milyen érzetet és gondolatokat szerettél volna adni vele a nézőknek? Egyáltalán: van ilyen attitűdje az alkotói munkádnak, vagy elsősorban inkább az alkotás maga a cél?
A Vándorkutya esetében egy merész dramaturgiai ötlet motivált a munkára, nem az, hogy párkapcsolati problémákról beszéljek. Fontos volt számomra, hogy ezek a problémák kibeszéletlenek legyenek, elfojtott feszültségek, szorongás, frusztráció, paranoia, amit egy plüsskutya „kiszimatol majd elugat”. Az alapötlet játékossága felszabadító erővel hatott rám, így tudott szürreális szintre emelkedni az egész.
Tényleg ennyire szörnyen frusztrált, hazugságban él a 21. század embere, ahogy a Vándorkutya házaspárjai? Mennyire szoktad ilyenkor felépíteni a karaktereket? Mennyire kell, hogy „éljen”, hogy átjöjjön az, amit képvisel?
A karaktereket annyira építem fel, amennyire egy nem túl közeli ismerősöm tulajdonságait le tudom írni. Hazugság lenne azt állítani bárkiről is, hogy „jól ismerem”, egy drámában miért lenne ez másképp? Meg kell találni az adott embertípus felismerhető vonásait, ugyanakkor egyéníteni is kell, tehát a zavarba ejtő, sajátos tulajdonságait is fel kell kutatni a karakternek.
Szerinted beszélhetünk még megkülönböztetésről ma, itt, Magyarországon női és férfi alkotókat illetően?
Engem csak olyan helyekre hívnak, ahol ez nem téma, pontosabban: ahová női alkotókat hívnak, ott szerintem nincs ilyen típusú megkülönböztetésről szó.
Mennyire kell, hogy politizáljon ma egy alkotó, egy művész? Mennyire kell, hogy „beleálljon”?
Nem kéne tabuként kezelni ezt az ügyet. Jó lenne őszinte vitákat indítani egymással, most úgy érzem, hogy ez változni is fog. Csak a vitakultúránkat kéne fejleszteni.
Hogy érzed, túl fogja élni a szakma azt, ami az utóbbi időben rátok zúdult? Gondolok itt elsősorban a 2019 év végi kulturális „reformokra”, a járvány miatti bezárásokra, az SZFE-ügyre.
Túl fogja élni. A kultúra nagyon különleges ebből a szempontból, hiszen valóban csak az érték marad fenn, ami silány, az megbukik és szerencsés esetben azzal a lendülettel el is tűnik örökre.
Rendezel, írsz, és jól olvastam, hogy tanítasz is? Hol lehet tanulni tőled?
Ezek többnyire alkalmi kurzusok, a Magyar Drámapedagógiai Társaság szokott felkérni workshopok megtartására. A Színműhely Alapítvány kezdeményezésére középiskolásoknak tartottam fél éven át drámaíró tanfolyamot, amelyből előadás is született. Ha nem szántják be az SZFE-t, akkor a Pelsőczy- Rába színészosztályban is taníthattam volna, de más osztályokba is meghívtak. Nagyon vártam, mert eddig kizárólag pozitív élményeim voltak a színműs színészhallgatókkal. Nagyon szeretek fiatalokkal együtt dolgozni, a nyitottságuk, a szellemi frissességük, éberségük, merész ötleteik rám is motiváló erővel hatnak.
Az elején a kezdetekről kérdeztelek, de legalább annyira izgalmas a jelen. Mit lehet tudni a most futó munkáidról, illetve a terveidről?
A mostani munkámra, a Fináléra koncentrálok jelenleg, hiszen ennek most volt a munkabemutatója Debrecenben. Nagyon szorongok amiatt, hogy mikor kerülhet végre nézők elé. A Narratívával, ami egy új alkotói közösség számos tervünk van, ami megvalósításra vár, de jelenleg teljes homály fedi a színházak jövőjét. És persze van bennem egy szorongás amiatt is, hogy anyagilag ezt, hogyan éljük túl. Az alkotás tekintetében viszont nem vagyok elkeseredve, hiszen a szorult helyzetek gyakran meglepően kreatív ötleteket hoznak.
