„Egyre kevesebbet adok,
Egyre többet védekezek,
Sokak közt magam maradok,
S magamtól ki védene meg?”
/Lackfi János/
Mitől akad el az élet kereke? Hogy veszem észre? És hogyan fordul tovább?
Ha minden apró erőfeszítés fáraszt, ha nem tudok jelen lenni, ha bezárkózok, elszigetelődök, ha érzem, hogy erőforrásaim elfogytak, ha mentegetőzöm, ha mindenhol ellenséget sejtek, vagy épp mindenkibe kapaszkodnék, ha minden tervem csak terv marad, ha nem tudok cselekvő energiát mozgósítani, ha másoktól várok el, vagy épp másokat hibáztatok, ha nem haladok, ha azt érzem, nem szeretnek, ha nem tudok szeretni, ha elveszett a bizalom, vagy talán soha nem is volt meg, ha végigtekintek életem horizontján és nem látom a fényt…
A magamba zárultságot, dermedtséget, ilyen erővesztett és lekapcsolódott állapotban aligha lehet belülről kimozdítani. Ilyenkor egy külső nézőpont, egy másik szemszög, egy külső erő jelenléte elindíthat a változás felé. Mint tükör, ami szembesít és mint bástya, aminek neki lehet támaszkodni, míg erőt gyűjtök, mint tartókötél, amibe bele lehet kapaszkodni, hogy megtartson az első lépéseknél, és mint térkép, amin láthatom a lehetőségeket és irányt választhatok. A mese segítő ereje, a mesék mögött megmutatkozó világkép képes erre.
De hogyan? Hogyan segíthet rajtam egy régi történet? Hogyan leszek jobban egy kis beszélgetéstől? Hogy érthet meg egy idegen, mikor a környezetem sem ért, pedig ők ismernek? Már évek óta gondolkozom a problémáim megoldásán, de nem jutok egyről a kettőre. Miért tudná más jobban azt, amikor épp csak most találkozik a bajaimmal? Nem is akarok beszélni arról, ami bánt, mert csak még szerencsétlenebbnek érzem magam tőle. Hogyan segíthet rajtam, ha elmondom valakinek a történetemet?
Ivár története elmondja, hogyan.
Ivár dalnok volt, méghozzá a legjobb, aki valaha Izland földjén született. Meglehetősen fiatal volt még, amikor útra kelt, hogy világot lásson, és végül a norvég király udvarában kötött ki. A király nagyon szerette az énekeit és a történeteit; Ivárnak jól ment a sora, szépen lassan kisebb vagyonra tett szert. Egy napon a bátyja, Thorfinn meglátogatta; bár a két testvér sok mindenben különbözött egymástól, Ivár mégis szívesen fogadta őt, vendégül látta sok-sok napon át, és amikor végül hazaindult, megkérte egy szívességre: keressen meg Izlandon egy bizonyos Oddni nevű lányt, és mondja meg neki, hogy a dalnok szívből szereti őt, sokat gondol rá, és ha hazatér, feleségül kéri majd. Thorfinn visszahajózott a szülőföldjére, megkereste Odnnit; de a lány annyira megtetszett neki, hogy inkább a maga számára kérte feleségül, és megtartották az esküvőt.
A hír hamarosan Ivár fülébe is eljutott; és attól a naptól kezdve eltűnt a lelkéből a zene. Kedvetlenül pengette a lantot, alig-alig énekelt; hamarosan a királynak is feltűnt, hogy kedvenc dalnoka mennyire kedvetlen és levert. Az egyik lakoma után magához hívatta őt.
– Mi lelt téged, kedves dalnokom? Látom rajtad, hogy szomorú vagy, de az okát nem árultad el senkinek. Kevésled talán a pénzt, amit a dalaidért fizetünk? Adhatok többet.
– Nem, felség – felelte Ivár – nincs szükségem több aranyra.
– Akkor talán honvágyad van? Idegennek érzed magad a földemen? Adhatok neked házat és birtokot!
– Nem, felség, nem erről van szó.
A király sorra próbálkozott mindenféle ajándékkal, ami csak az eszébe jutott; Ivár pedig sorra elutasított rangot, hajót, kincseket. A király végül halk hangon így szólt.
– Fiatal vagy, és azt hiszem, sejtem már, mi bánt. Mondd meg nekem a lány nevét, és ígérem, ha a szülei az utatokba állnak…
– Semmi szükség rá, felség – mondta Ivár – már férjhez ment. A bátyámhoz.
A király gondolkodott egy darabig.
– Mégiscsak adok neked egy farmot, fiam. Ha egész nap dolgozol…
-… csak Oddni járna a fejemben.
– Akkor adok pénzt. Utazd be a világot.
– Mindenhová magammal vinném az emlékeimet.
– De mégis, utaznod kéne. Talán megismersz majd egy lányt…
-… Oddnira emlékeztetne akármelyik.
A király megint kifogyott az ötletekből. Hallgatott egy darabig.
– Van még egy dolog, amit felajánlhatok, bár azt hiszem, semmiségnek fog tűnni mindahhoz képest, amit királyként adhatnék neked. Mondd, Ivár, elfogadnád-e tőlem, hogy minden nap végighallgatlak, amíg Oddniról mesélsz? Ez az egy javaslatom maradt.
És Ivár beleegyezett. Nap mint nap, hosszú heteken át, leült esténként a király trónja mellé, és mesélt neki a lányról, akit szeretett. Elmondta, hogy nézett ki, milyen volt a haja, a szeme, hogyan járt, hogyan nevetett; újra és újra felemlegette, mennyire hiányzik neki, és mennyire fáj a szíve, hogy Thorfinnt választotta férjéül. És ahogy múltak a hetek és a hónapok, Ivár szomorúsága halványodni kezdett; újra zenélt, és újra énekelt, és egy nap végre elnevette magát. A király pedig elégedetten nevetett vele.
Nem sokkal később Ivár, immár gazdag és híres dalnokként, visszatért a szülőföldjére. Találkozott egy fiatal lánnyal, egymásba szerettek, összeházasodtak, és sok gyermekük született.
Ivár pedig sohasem felejtette el az ajándékot, amit a királytól kapott.
Aki a meséktől kér segítséget, hogy visszataláljon önmagához, legelőször neki magának kell mesélnie. Nem csak a problémájáról. A megrekedés a történetednek a része, de nem az egész történeted. Volt idevezető út, van továbbvezető is. Amikor pedig elmondod a történetedet, nem teszel mást, mint mesélsz. És a saját sorsod meséje mögött felsejlik egy mintázat. Talán te vagy az aranyhajú gyermek akit megtagadtak, talán egy toronyszoba foglyaként várod a szabadítód. Talán falakkal körülvett palotában alszod százéves álmod, miközben a világ rég elfeledkezett rólad. Lehet, hogy egy kút mélyén eszmélsz épp, vagy sűrű sötét erdőben bolyongsz. Sárkányokkal vagy ördögökkel küzdesz, vagy elvarázsolt alakban várod, valaki lássa meg végre, ki vagy te igaziból.
Egy dalnok vagy, akinek szívében elhallgatott a zene. Egy ponton összeér a személyes történeted egy mesével, ami pont azért őrződött meg sok száz éven át, mert utat tudott mutatni abból a helyzetből, lelkiállapotból, konfliktusból, rendezetlenségből, amiben te is vagy. Minden élethelyzetnek megvan a mesebeli párja. És ha van hozzá mese, nyílik benne egy út. Mikor ezen az úton elindulsz, biztonságban leszel. A mese rendje megtart. És ez a rend nagyon ismerős a léleknek. A mese képekben beszéli el azt, amit átélsz. A képek ereje a lehetőségekhez nyit kaput. Amit el tudsz képzelni, arra képessé válsz.
Miközben a meséhez kapcsolódsz, a mese képei által feltoluló érzések összemosódnak a saját életeseményeidhez tartozó érzésekkel, amik talán sose lehettek érvényesen jelen, mert soha nem engedhetted meg magadnak hogy teljes mélységükben átéld őket. Ahogy a mese és a te történeted egybeér, az értelmi és az érzelmi megértés nyomán az emlékeid történetté állnak össze, amelyek formáltak és részeddé válnak, de már nem fájnak többé. Ha pedig megszabadulsz a fájdalomtól, felszabadulsz az életre.
