Végre megnéztem a tavalyi év egyik legnagyobbat szóló moziját, Darren Aronofsky Anyám! című misztikus pszichothrillerét. Direkt nem olvastam el előtte a kritikákat róla, csak annyit tudtam, hogy Jennifer Lawrence és Javier Bardem játssza benne a főszerepeket. A brooklyni születésű rendező, producer forgatókönyvíró művészetébe belekóstolhattunk már például a Fekete hattyú vagy a Requiem egy álomért című fantasztikus alkotásoknál, és azt hiszem, nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy nagyon mélyre ásott már ezeknél is az amerikai filmes. Hát az Anyám! se lett egy egyszerűen emészthető alkotás. Sőt!
Bár még friss az élmény, azt bizton állíthatom, hogy igen nagy mozit sikerült ismét filmvászonra álmodnia Aronofskynak. Ennyi költői képet rég nem láttam egy filmen belül, mint amennyit az Anyám! bizonyos részében felvonultatott. Kattog rendesen a fejemben az a sok talány, amit útravalóul kap a néző még a stáblista után is.
Azt nem tudom, hogy kinek mit adott át a film, ki mit szűrt le az utolsó harmad hirtelen sokkoló jeleneteiből, (igazán kíváncsi lennék és valószínű, hogy később el is fogom olvasni a kritikákat), ami végre választ adott egy csomó mindenre; nálam nagyjából minden benne volt, ami az evolúciós pszichológia és vallás szerint a nőt és férfit jellemzi. (És még sokkal több.) Pedig sokáig nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen mit akar nekem sugallni a történet, annak ellenére, hogy nagyon erős karakterek lettek beleírva a sztoriba és nagyon hangsúlyos kameramozgás és több konfliktushelyzet is viszonylag sűrűn követte egymást. Nem állt össze a kép, nem tudtam kitalálni, merre tart a cselekmény, ahogy sem, hogy milyen kapcsolat bújik meg a látható felszín alatt a főszereplő házaspár között.
A történetben ugyanis róluk, általuk – a Férfi és a Nő által, csupa nagybetűvel – mondanak el nekünk nagyon nagy dolgokat. A film zsenialitása, hogy mindent csak a film végén tud összerakni az ember (vagy én voltam túl fáradt végig, és csak a durvulástól ébredtem fel). De nem hiszem, hogy így lenne, én inkább az alkotók profizmusát méltatnám – különösen Aronofskyt, Matthew Libatiquet, az operatőrt és a két főszereplőt -, akik „eszközeikkel” végig fenn tudták tartani az érdeklődésemet, és a huszadik kérdőjel után sem adtam fel.
Egy furcsa kapcsolat részleteit kapjuk morzsaként az elején, no meg néhány nagyon sokat sejtető képkockát, aminek csak a végén lesz meg az értelmezése. Adott egy szép, fiatal, odaadó feleség, aki számomra túl titokzatosnak lett ábrázolva (bizonyára túl sok filmet nézek vagy a fantáziám túl élénk), aki az Otthon megteremtője. Szó szerint. „Mellette” lenne élete párja, a kissé idősödő, de még mindig sármos elismert író, akinek már egy ideje nincs ihlete, és ez látványosan frusztrálja. Amit még tudni lehet, hogy kettejük között nagyon nem működik valami; mindkettő mást akarna, mástól lenne boldog. (Akár hétköznapi is lehetne a probléma, ugye? Naná, és itt nagyon mély magyarázatot kapunk mindenre a végén.)
De folytatva a rövid ismertetést: egyik nap váratlan vendég toppan a házba, az író egyik rajongója, akit Ed Harris alakít. A fiatal feleségnek nem tetszik az idegen, hát még amikor megjelenik annak felesége is, akit Michelle Pfeifer játszik zseniálisan.
Hogy ne nagyon spoilerezzek, csak annyit árulok még el, hogy a Jennifer Lowrence által megformált feleségnek nem tetszik az új szituáció, de ő amúgy is fura, és sok miért merül fel a nézőben vele, a férjével, a vendégekkel kapcsolatban is. Az egész film hangulata nyomasztó is lehetne, ha időnként nem dobnának nekünk egy-egy feszültségforrást az alkotók. Azt hiszem, a misztikus pszichothriller helyénvaló műfaji besorolás lett, ezekben a fogalmakban benne van, ami ilyen szinten címkeként adható.
Rengeteg sok minden jár a fejemben, ha visszaemlékezek a képkockákra, egy-két nagyon jó mondatra. Végig gyönyörű szimbolizmusba öltöztetett mesét láttam az emberi kapcsolatok sokféle minőségéből, a gyarlóságról, de a kisajátítás-, kizsákmányolás-, kapzsiság- és hiúság fejezeteiből is tudnék példákat mondani belőle bőven. Hogy mindebben hol volt a szeretet, a szépség, mindenki meg fogja látni, ha fogékony a költői ábrázolásmódokra. Ebben a filmben van belőlük bőven.
Mindenkit arra biztatnák, hogy töltse le valahonnan vagy nézze meg online, ha más nincs. Például itt, a képre kattintva link vezet a filmhez:
