Napok óta bennem van egy film. Rég nem hatott rám úgy történet, mint ahogy az 1977-es Equus című dráma tette. Peter Shaffer azonos című, nagy sikerű színdarabjának filmes adaptációjáról van szó, amit Sidney Lumet rendezett. A tulajdonképpen kétszereplős darab két erőteljes karaktere egy lelki zavaros, 17 éves fiú és egy nagytudású pszichológus, a helyszín pedig egy fiatalokra specializálódott intézet, valahol Amerikában. Annyira erős a sztori és a szöveg, hogy egyáltalán nem volt mindegy, ki alakítja a két főszereplőt. Richard Burton színészi nagyságát soha nem fogom megkérdőjelezni (igaz, eddig se tettem), Peter Firth pedig, mintha erre a szerepre született volna: hogy eljátsszon egy angyali tekintetű, belső démonjaival küzdő kamaszt.
A film története röviden:
„Vád alá helyeznek egy 17 éves fiatalembert, aki brutális módon megvakított hat lovat az angliai Hampshire-ben. Az ügyészségen dolgozó fiatal nő felkeresi barátját, Martin Dysartot, a neves pszichiátert, s megkéri foglalkozzon a fiúval. A pszichiáter terápiás beszélgetésekkel próbál közel kerülni Alanhez, felkeresi szüleit, az istálló gazdáját, a fiú barátnőjét is. A lelki oknyomozás során, ahogy egyre közelebb kerül a fiú démonjaihoz: a vallásos révületből, szexuális frusztrációkból, szülői elnyomásból, komplexusokból, a hazug társadalom elleni lázadásból kialakult szenvedélyes hitvilághoz; ezzel párhuzamosan saját árnyaival, hazug házasságával, szenvedélytelen, bebiztosított életével, pszichiáteri hitvallásával, módszereinek csapdáival, a társadalmi normák és az abnormitás határvonalainak megkérdőjelezésével is szembesülnie kell.”
Mondhatnám azt, hogy a film ma is aktuális témákat boncolgat, ami részben igaz is lenne, de természetesen meglátszik az a néhány évtizednyi különbség, ami a film készítése óta eltelt. Azóta kifordult a világ a négy sarkából, ma már teljesen más okok, körülmények, megoldások és hatékonyság jellemző, ha bármilyen problémát is veszünk alapul. Ám ha nagyvonalakban nézzük, ugyanúgy beszélhetünk szülői nyomásról, szexuális frusztrációról, komplexusokról és társadalmi elvárásokról. Ma a mélység más fogalmat takar, más irányban húzódik, mint mondjuk négy évtizede, ahogy a beteges, aberrált szavak is.
Ilyen intellektusokon alapuló filmmel ritkán találkozni ma már, pedig rengeteg jó akad az újak között is. De akárhogy is, ma már más a nyelvezet, a ritmus, a probléma tálalása.
Sidney Lumet filmjében nagyon konkrétan, nagyon őszintén hallunk egy belső monológot, mely mentes minden sallangtól. Nagyon élnek a mondatok, nagyon át tudja adni a pszichológus mondanivalóját Richard Burton – tehetségének és a nagyszerű forgatókönyvnek hála. Ő fogalmaz meg minden lényeges gondolatot, amit mi magunk nem tudnánk ilyen ügyesen megtenni. Olyan komoly témákat, kérdéseket kapunk a több mint 2 óra alatt, mint: mit jelent az, hogy normális? Ki mondja azt valakiről, hogy beteg vagy se? Meddig terjed a szülői nevelés hatása? Mennyit lehet rájuk fogni, ha valami félresiklik a gyerekben, és mi az, ami eleve bennünk van, velünk születik? Létezik olyan, hogy gonosz, csak úgy, önmagában, ami beleköltözhet az emberbe, vagy az is csak egy következmény?
Mit ér az élet szenvedély nélkül? Mit ér az élet, bármennyi pénzed, hatalmad, elismertséged, nyugalmad is van, ha nem érzel igazi szenvedélyt? Szenvedélyt, aminek ugyanúgy megvan a démoni, sötét oldala, mint a gyönyörrel párosuló, amit, ha valakitől elvesznek, a lelkével együtt tépik ki. Annak a helyébe nem lehet „ültetni” semmit. Az emberi lélek nem egy kirakósjáték, hogy valamit kiveszek és helyette berakok valami mást.
A film tele van bölcsességekkel, amik egy csöppet sem hatnak erőltetetten vagy elcsépelten, mert az író nagyon szépen és okosan helyezte el ezeket a hatásos jelenetek között. A „tolmács” Richard Burton, a pszichológus, aki ugyanolyan ember, mint mi, aki a fiú személyében kapja meg azokat a kérdéseket, amelyek egy embert sem kerülhetnek el élete során. Senkit sem.