Kiss Andrea minden egyes fotója egy jól megkomponált, gyönyörű szimfónia. Kifinomult látásmódjával a szépség, az elmúlás témáihoz egyedi eszközökkel nyúl. Stílusa, letisztult képi világa hipnotizál, megállásra késztet. Egyszerre titokzatos és önzetlenül adakozó.
A Budapesten élő művész 128 ezres követői bázisa beszédes, a nemzetközi art portálokon rendre feltűnnek munkái. Amit képvisel, ösztönös tiszteletet kelt. Kíváncsi voltam, ki bújik meg az alkotásokon szereplő hajzuhatag mögött; vajon hogyan válhat valaki saját maga múzsájává ilyen természetességgel?
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett szilikátipari formatervezőként, valamint rajz és környezetkultúra szakos középiskolai tanárként. Melyik alkotómunka állt a legközelebb Önhöz, és ez hogy változott az évek során?
Grafika, talán már 3 éves koromtól fogva. A rajzolás megmaradt azóta is. Az egyetemen a szilikát szakot választottam – nem tudom, milyen indíttatásból, megcsináltam, mint egy feladatot -, de valójában nem az én területem, mivel ott „sok” az anyag, a festésnél sok a szín, és én az eszköztelenséget, az „anyagtalanságot” szeretem. A rajz ilyen, és a fotózás is. Nyolc éve került a fókuszba, mint egy új médium, egy új képalkotó eszköz. A gondolataim láthatóvá tétele mindig érdekelt, és ez a technika ennek gyors megvalósítását teszi lehetővé.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nem tudom – és nem is akarom – felcímkézni, sem megfejteni, egyszerre bonyolult és tiszta, amit látok. Gondolom, nem véletlen, hogy nincs is magyarázat hozzá.
Ritkán adok címet a képeimnek, mivel nem akarom leszűkíteni az értelmezést. Aki megáll előtte meglátja, amit önmagában hordoz. Minden kép energiamező, vannak olyanok, amelyek rögtön megszólítják az embert. Azt választjuk ki, ami állítást tartalmaz számunkra, jelentéssel bír. A rejtett történeteket a néző fejti meg, a jelentéstulajdonítás az ő feladata. Ez egy szellemi játék, közös gondolkodásra hív: mit látsz? A művet ketten hozzák létre. Addig vagyok a mű maga, amíg csak én látom, míg ki nem kerül a közönség elé, utána a saját útját kezdi el járni.
Alapvetően mi volt a koncepció, amikor elkezdte a „self” sorozatot?
Nem volt koncepció. Önmagam fotózását egy véletlen indította el: egy csendéletet fényképeztem, ahol egy tükröződő felületen megjelentem én is. Így lettem saját magam múzsája. A fotókon én vagyok, de a sok kép nem ad ki teljesen engem.
Mindig jelen vagyok a fotóimon, még akkor is, ha nem szerepelek rajta. Az a hely, ahol eltöltöttünk valamennyi időt az megőriz belőlünk valamit, amelyik tárgyat használjuk, az a virág, ami a kezünkben volt szintén.
Milyen technikát használ?
Nem szeretem manipulálni a képeim, nem használok Photoshopot. Szeretem, ha kicsit „nyersek” maradnak a fotóim, engedem, hogy a saját hangjukon szóljanak. Nem törekszem technikai tökéletességre, mert amikor a kép tökéletes lesz, túl dekoratív lesz, kiüresedik.
Egyik interjújában mondta, hogy amit csinál, az egyfajta napló. Sem a múltra, sem a jövőre nem gondolok, amikor elidőzök a képein, mégis: jól érzékelem a melankóliát?
Műveim arról szólnak, hogy hogyan fogom fel a teret, amiben élek, amiben végrehajtom az életem. Feladat vagyok önmagam számára, eszköz vagyok, üzenet vagyok. Az egész munkám egy öntudatlan önarckép. Beszélgetés önmagammal önmagamról a nyilvánosság előtt. Egy képemmel átadom egy pillanatom.
Sokszor mondják a képeimről, hogy melankólikusak.
Az, hogy egy üres fal felé fordulunk, még nem jelenti azt, hogy elfordultunk a világtól, hanem csak a fal felé fordulásból alkotunk világot. Az, hogy mit látunk egy képen, az a tudatalattinktól függ, az álomvilágunkat vetítjük rá a képre. A legbensőbb, legrejtettebb kérdéseinket hozza felszínre. A képem sokféle értelmezést felkínál, én csak felajánlom, hogy felfedezze benne a néző a magáét, az nem tőlem függ, hogy milyen gondolati tartalmat szólít meg.
A mozdulatlanság időtlenséget kölcsönöz a különleges hangulatú fotóin. Ebben a folyamatosan változó, elmosódó határokat és egyre halványuló kapaszkodókat szülő korban, amelyben élünk, különösen jóleső érzést nyújtanak. Az alkotómunkáját nem befolyásolják a külvilág felől érkező negatív ingerek? Gondolok itt elsősorban a betegségekre, háborúra, klímaváltozásra.
Hatások érnek, persze, és hatások mentén létezünk. Minden amit hallunk, és minden amit látunk lenyomatot képez bennünk, részünkké válik, ami később valamilyen formában megjelenhet. A képeim a saját temperamentumomon keresztül átszűrve a hogylétemet mutatják be, a reakciómat, a válaszomat. Van véleményem az említett drámai eseményekről, személyes, és közösségeket ért tragédiákról, de nem szeretném másokra testálni a rossz érzéseimet, hiszen részletesen beszámolnak ezekről a hírek. Azt gondolom, hogy a műveknek „sebzőnek” kell lennie, de megnyugvást, feloldást kell adnia.
Milyen stílusok, műfajok állnak a legközelebb Önhöz? Van olyan korszak, korszellem, ami különösen ihletője? Helytálló a „retro avantgárd” címke a mára kialakult egyedi stílusára?
Kik a nagy minták? Azok, akikhez soha nem nő fel az ember. Csodálom a nagy művészeket, de nincs az a gondolatom, hogy ilyenné, vagy olyanná szeretnék válni. Nem szeretnék senkire sem hasonlítani, szeretnék más képeket teremteni, mint amit már megalkottak eddig. Azt gondolom, csak azzal tudunk hatni, ami a mienk, a mi valóságunkból a mi életünkből származik.
Nem tudom, milyen címke illik a stílusomra, azt állapítsa meg más, fogalmazzák meg a teoretikusok. Én csak csinálom, és csak így tudom csinálni.
Végignézve az utóbbi években közzétett képeit, felfedezhetőek kisebb irányváltások. Ezeket milyen változások, külső-belső folyamatok előzik meg?
Az ember ösztönösen választ témát, nincs forgatókönyv. Vannak témarögeszméim, amihez vissza-visszanyúlok, ameddig érdekel, ameddig van még róla mondanivalóm.
Mindig szűkszavúságra törekedtem, törekszem. A munka számomra bezárni a kaput, kizárni a körülöttem lévőt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az alkotás mellett tanári hivatását is gyakorolja?
Nem tanítok, csak tanítottam pár évet sok évvel ezelőtt. A tanítást nem lehet elválasztani az alkotástól. Nincsenek civil idők. A nap 24 órájában vagyok művész, az oktatás ennek az időnek a része volt. Szerettem, néha hiányzik.
Elsősorban Spanyolországban és Olaszországban jelennek meg könyvek az illusztrációival. Ezek a felkérések mindig egy konkrét témához kapcsolódnak? Milyen műfajú kötetekről van szó?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A felkérés egy már meglévő képem felhasználására vonatkozik mindig, szépirodalmi művekhez. Az első könyvborító megbízás Spanyolországból érkezett 2015-ben. Azóta több kiadóval kerültem kapcsolatba az elmúlt hét év során: olasz, görög, szlovák, román, magyar kiadók eddig összesen 15 kiadványának borítójára kerültek a fotóim. Nagy bizalom a kiadó részéről, nekem öröm, és megtiszteltetés, mivel a címlap mindig a könyv tartalmának összegzése, megszemélyesítője, képviselője, a könyv első szava.
Saját fotóalbuma is van?
Az első szelfjeimből készült 2015-ben egy könyv, már nem kapható. Nem tervezek hasonló kiadványt, de arra már többször gondoltam, hogy néhány témából egyedi kiadványokat készítsek.
Azt gondolom, sokan várják, hogy a kezükbe vehessék. Mi volt eddig a legmotiválóbb visszacsatolás a fotóművészeti tevékenysége kapcsán?
A követőim hűségén, és a könyvborítókon túl a legmegrendítőbb számomra az volt, amikor néhány évvel ezelőtt egy facebook ismerősömtől kaptam egy üzenetet, miszerint az édesanyjának csak pár órája maradt az életéből, és szeretne megkérni, hogy küldjek neki néhány virágfotómat, hogy a hátralévő idejében nézegethesse …
