146 éve született Albert Schweitzer orvos, teológus, zenetudós, humanista filozófus
AZ ÉLET TISZTELETE
Szemelvények Schweitzer Albert Életem és gondolataim című 1931-ben
megjelent önéletrajzából
Mi „az élet tisztelete”, és hogyan keletkezik bennünk?
Ha az ember világos fogalmat akar alkotni önmagáról és a világmindenséghez fűződő viszonyáról, mindenekelőtt újra meg újra el kell tekintenie a gondolkodás és tudás alkotta számos képzettől, hogy elgondolkozzék tudatának elemi, közvetlen és állandó tényén. Csak
ezen az alapon juthat el egy spekulatív világnézethez.
Descartes formulája: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ezzel elkerülhetetlenül az absztrakció útjára téved. Ez a tartalmatlan, mesterkélt gondolkodásmód semmiképpen sem világíthatja meg az ember és a mindenség kapcsolatát. Hiszen a tudatnak önmagában is van tartalma. Gondolkozni azt jelenti, hogy valamin gondolkozni. Az emberi tudat önmagában azt jelenti: „Élet vagyok, amely élni akar az élni akaró élet közepette.” Mint életakarat az életakaratok közepette, az ember tudatában van önnön létének, valahányszor elgondolkodik önmagáról és a környező világról.
Miképpen az én életakaratom az élet folytatásának forró óhaját jelenti, s az élet ama titokzatos felmagasztosulása felé irányul, amelyet boldogságnak nevezünk, és jelenti életakaratom megsemmisülésétől meg ama titokzatos károsodástól való félelmet is, amelyet fájdalomnak nevezünk, hasonlóképpen van ez minden környező életakarattal, akár kifejezi magát előttem, akár néma marad számomra. Az embernek el kell tehát döntenie, hogyan viszonyuljon önnön életakaratához. Meg is tagadhatja. De ha az élni akarás nem élni akarássá változik — mint az indiai és minden pesszimista gondolatvilágban —, önmagával kerül ellentétbe. Világnézetét hamis, megvalósíthatatlan alapra építi.
Az indiai, valamint a Schopenhauer-féle gondolatvilág tele van ellentmondásokkal, mert állandó engedményekre kényszerül a minden világtagadás ellenére állhatatosan kitartó élni akarással szemben, még akkor is, ha az engedmény tényét nem akarja elismerni. Csak az az élettagadás következetes önmagával szemben, amely hajlandó véget vetni a fizikai létének.
Amikor az ember kifejezi élni akarását, természetesen és őszintén viselkedik. Egy tudat alatt már végbement cselekedetet igazol, midőn azt megismétli tudatos gondolkozásában.
A gondolkodás mindig azonos kiindulása az, hogy az ember nem egyszerű adottságnak, hanem megfejthetetlen titoknak tekinti önnön létét.
Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel a valódi értékére emelje azt.
Az élet igenlése azt jelenti, hogy mélyebbé, bensőségesebbé tesszük az élni akarást, s egyben felmagasztosítjuk.
A gondolkodó ember szükségét érzi annak, hogy ugyanolyan tisztelettel adózzék minden rajta kívül álló életakaratnak, mint a magáénak. Átérzi ezt a másik életet a sajátjába. Jónak tekinti az élet fenntartását és minden fejlődőképes élet lehető legmagasabb értékszintre
emelését. Rossznak tekinti az élet megsemmisítését, az élet veszélyeztetését, a fejlődőképes élet növekedésének akadályozását. Ez a gondolati alapon álló erkölcs abszolút alapelve.
Minden eddigi erkölcstan hiányossága, hogy azt hitte, csak az embernek emberhez való viszonyával kell foglalkoznia. Valójában arról van szó, hogyan viszonyuljunk a világmindenséghez és minden benne élő teremtményhez. Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét éppúgy, mint az emberét,
és igyekszik a lehetőséghez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek.
Csak a tágabb értelemben vett, minden élőre kiterjedő felelősségérzeten alapuló, univerzális erkölcs gyökerezik szilárdan a gondolkodásban. Az ember emberhez való viszonyának erkölcse csupán részlete az erkölcsnek.
Az élet tiszteletének erkölcse tehát magában foglalja mindazt, ami szeretet, odaadás, fájdalomban való részvét, örömben való együttérzés és közös erőfeszítés formájában jelenik meg.
A világ azonban az önmagával meghasonlott életakarat szörnyű színjátékát tárja elénk. Minden lény a másik rovására él, egyik a másikat pusztítja. Csupán a gondolkodó ember életakarata veszi számba a mások életakaratát, és szolidaritást kíván vállalni vele. Az ember azonban képtelen ezt teljesen megvalósítani, mivel ő is alá van vetve e titokzatos és félelmetes törvénynek: kénytelen más életek rovására élni, szüntelenül pusztítani vagy veszélyeztetni a többi életet.
Mint morális lény küzd azért, hogy a lehetőség szerint kivonja magát e szükségszerűség alól, és mint felvilágosult és könyörületes lény tőle telhetőleg meg akarja szüntetni az életakarat megosztottságát. Bizonyságot szeretne adni emberségéről, könnyíteni szeretne a szenvedésen.
Az életnek az életakaratból született, gondolati ihletésű tisztelete tehát magában foglalja mind az életigenlést, mind az erkölcsöt —mégpedig szorosan egymásba fonódva. Igyekszik értéket teremteni, és az emberek — az egyén meg az egész emberiség — anyagi, szellemi és erkölcsi fejlődését szolgáló haladásra törekszik.
Míg a gondolati alapot nélkülöző, modern világigenlés a tudomány és a hatalom eszményképei között ingadozik, a gondolati alapokon nyugvó világigenlés az ember szellemi és erkölcsi tökéletesedését állítja maga elé legfőbb eszményként, és elsősorban ez az eszmény adja meg a valóságos értékét a fejlődés minden ideáljának.
Az etikus világ- és életigenlés által magasabb rendű megértéshez jutunk, segítségével megkülönböztethetjük a lényegest a lényegtelentől a kultúrában. Megszabadulunk attól az abszurd elbizakodottságunktól, hogy azt hisszük, kulturáltak vagyunk. Szembe merünk nézni az igazsággal, és elismerjük, hogy a tudásnak és a képességnek a fejlődésével az igazi kultúra elérése nem lett könnyebb, sőt nehezebbé vált.
Megvilágosodik előttünk a szellemi és anyagi lét kölcsönhatása.
Megértjük, hogy emberségünkért harcolnunk kell a körülmények ellen, és gondolnunk kell arra is, hogy azt a kilátástalan harcot, amelyet oly sok ember kedvezőtlen társadalmi helyzetben vív személyisége megőrzéséért, sikerrel kecsegtető küzdelemmé alakítsuk át.
Így tehát a gondolkodásból fakadó mélyebb és erkölcsösebb haladásigény felemel majd minket szegényes kultúránkból és annak tévelygéseiből, hogy elvezessen az igazi kultúrához. Így születik meg előbb vagy utóbb a végérvényes reneszánsz, amely elhozza a békét a világnak.
Forrás: epa.oszk.hu