160 éve született Benedek Elek író, újságíró, mesemondó. Ez alkalomból a Gyűjtemény Benedek Elek elsősorban álnéven vagy szignóval megjelent írásaiból választottunk tőle.
Még egyetlen magyar író sem szerzett vagyont a tollával, Jókai sem, a legnagyobb közöttünk.
Szerezhetett volna, ha tud bánni a pénzzel, mert való igaz, hogy nagy summák fordultak meg a kezén, de Jókai költő volt minden időkben: ahogy jött a pénz, úgy el is ment. Sőt nem is volt elég az a jövedelem, amit tolla hajtott: újságoknak, irodalmi vállalatoknak adott díszt az ő fényes neve, bankok és biztosító társaságok igazgatóságaiban ült széket, így pótolta a toll jövedelmét, de ismétlem: ő költő volt minden időkben, vagyont gyűjteni nem tudott – magának. Ellenben: sokan dúsgazdagokká lettek az ő árnyékában s ami a legfontosabb:
meggazdagította a magyar nemzetet tüneményes elméjének kincseivel. Ezt a meggazdagodást a külföld is méltán irigyelheti tőlünk – irigyli is.
Igaz, hogy a francia köztársaság volt elnöke, Casimir-Perier úr, amint épp ma kitűnt, csak most értesült Magyarország önálló állami voltáról, de hogy van magyar irodalom, az osztráktól teljesen független magyar irodalom, ezt ma már az egész művelt világ tudja s ezt – talán még a néppárt sem tagadja – első sorban Jókai Mórnak köszönhetjük. Valóban,
Jókai Mór költői működése korszakalkotó nemcsak a magyar irodalom, de a nemzet történetében is:
hatvan év óta termékenyíti lelkünket, egyformán a köz- és úri rend lelkét s első rendű része van abban, hogy a külföld a magyar faj nagy szellemi ereje, alkotó, teremtő képessége előtt tisztelettel hajol meg.
Mindezt leírni könnyű is, nehéz is. Könnyű leírni, ki s mi nekünk Jókai, mert ennek tudata elevenen él, lobog a lelkünkben, a dadogó is szónokká lesz, ha Jókairól, a költőről kell beszélnie. De nehéz leírni most, mikor a nemzet törvényhozó házában szavazásra került: megérdemel-e Jókai Mór, a költő évi nyolcezer korona nemzeti díjat. Huszan – nemmel szavaztak. Azzal igazolták szavazatukat, hogy Jókainak, mint az „Osztrák–Magyar monarchia írásban és képben”35 című befejezett vállalat főszerkesztőjének juttatják e tiszteletdíjat s nem Jókainak, a költőnek. Hát magam is azt mondom, ha már szó esett e dologról, sem Jókaihoz, sem a magyar nemzethez nem méltó, hogy Jókai neve ezen a címen szerepeljen az ország költségvetésében. Igaz ugyan, hogy a kultuszminiszter az indokolásban nemcsak a nevezett mű létesítése körül, de általában a hazai irodalom terén szerzett kiváló érdemeiért adatja e tiszteletdíjat Jókainak, de gondolom, éppenséggel nem volt szükséges e mű szerkesztésének az emlegetése: külön törvényben kellett volna megtisztelni a vén költőt megfelelő nemzeti díjjal. Az Osztrák–magyar monarchia 17 évig szerkesztődött s mert Jókai ennek inkább név szerint volt a szerkesztője, nem okolható azért, hogy e mű nem létesült fele idő alatt és nem nyertük benne azt a művet, amit az eszme felvetésekor reméltünk. Ez a mű bizony – mi tűréstagadás – meglehetősen tökéletlen mű. Általában beszélve: száraz, mint a szalma. Nagy írók írtak bele, de a nagy írók lelke csak elvétve villan meg benne. A közönség beleöregedett az elkészülésébe s attól tartok, hogy a nagy műre költött rengeteg pénzt bölcsebben is lehetett volna gyümölcsöztetni. De már mindegy: megvan a könyv, a szerkesztésnek vége, Jókai iránt pedig legyünk kíméletesek és ne emlegessük nevét az Osztrák–magyar monarchiával kapcsolatban. A főszerkesztő megkapta a szerkesztői fizetését, a számadást zárjuk le, íme, itt a vén költő: ezt illeti meg a nemzeti díj.
Ám ha mint szerkesztő fordul is elő Jókai a költségvetésben, mégsem illett, hogy ezt a parlamentben szóvá tegyék. Saját magunk, nemzeti becsületünk iránt tartozott volna annyival az a képviselő, ki ezt a tiszteletdíjat első támadta meg, hogy bizalmasan figyelmeztesse Wlassics36 minisztert: Kegyelmes uram, visszás dolog az, hogy Jókai az Osztrák–magyar monarchia címén kapjon az országtól tiszteletdíjat, gondoskodjál arról, hogy a jövő évi költségvetésben ez a tétel Jókaihoz is, a nemzethez is méltó címen illesztődjék be. Igen, ezt kellett volna tennie ama képviselő úrnak. Mert nem minden igazság való a nyilvánosság elé.
Nevezetesen: igazság az, hogy Jókainak mint szerkesztőnek adni nemzeti díjat – visszás dolog. De még visszásabb, ha ezt a visszás dolgot a világ elé visszük, mely az egész dologból csak annyit ért meg, hogy: lám a magyar nemzet nem tudja megbecsülni az íróit, a magyar parlamentben szó eshetik arról, vajon Jókai, a nemzet legnagyobb költője, a 77 éves vén költő megérdemel-e a nemzetétől évi 8000 korona tiszteletdíjat.
Tehát: ami tegnap a képviselőházban történt, az igazán szégyenletes dolog. Felhányni a vén költőnek a 8000 koronát, amennyit három évi miniszterkedés után adunk esetleg oly férfiúnak, aki csak kárt tett az országnak: gyalázat. Felemlegetni ebből az alkalomból a tanítók sovány fizetését: alacsony népszerűség-hajhászás. Mert a tanítók fizetése nem a Jókai 8000 koronája miatt sovány, hanem ama szűkkeblűség, ama rövidlátóság, ama tudatlanság, a nemzeti művelődés iránt mutatkozó ama nagy érzéketlenség miatt, mely ma a nemzet nagy költőjétől sajnálja a 8000 koronát, holnap meg a tanítótól a tisztességes fizetést.
Wlassics szavaival fejezem be elmélkedésemet: „Jókai Mórt pedig arra kérem erről a helyről, felejtse el azt, hogy voltak olyanok, kik neki ezt a 8000 koronát megszavazni nem akarták.”
B. E.
Forrás: mtak.hu