„Bibó István a nemzetközi szociálpszichológiai irodalomban megjelenő elemeket, gondolatokat évtizedekkel megelőzve írta le a politikai nárcizmus, a képzelt múlt dicsőségeiben tetszelgő társadalom lélektant. A kötet egyik legfontosabb témája az eltorzult, zsákutcás magyar történelem, szinte minden szerző írásában hangsúlyt kap.”
Bibó István (1911-1979) a 20. század egyik legjelentősebb magyar gondolkodója volt. És az egyik legkülönösebb is. Az emberiség és a nemzetek történetének értelmét keresve tanulmányaiban igyekezett eszméiért – az elméletalkotó szerepén túl – bármilyen minőségben (hivatalnokként, politikusként, forradalmárként) is fellépni.
Május elején jelent meg a Corvina Kiadó és az Eötvös Károly Intézet közös gondozásában a Bibó István és a 21. század című kötet, melynek szerzői – neves jogászok, szociológusok, szociálpszichológusok, eszmetörténészek – Bibó pályájáról, valamint műveinek 21. századi hatásáról és aktualitásáról szólnak. A nagyszerű gondolkodó alakját idézik fel, aki a trianoni békeszerződés okozta kiszolgáltatottság és veszteség közepette a demokratikus politikai kultúra megalkotásának esélyeit kereste, az általa leghatározottabban elutasított antiszemitizmus ügyében az előítéletes embereket is bevonó párbeszéd értelmét hirdette, és a közösségi, politikai, nemzeti hisztériák okait tárta fel. Arról az emberről szólnak, aki a kollektív nárcizmus elemzésében évtizedekkel előzte meg a korát, és a politikai értelmesség és cselekvőképesség perspektívájából elemezte a zsákutcás magatartásokat. Többek között a szerzők azt is megrajzolják, Bibó milyen társadalompolitikát ajánlana nekünk 2021-ben, az eltorzult magyar alkatról szóló tanulmánya mennyire aktuális a tekintetben, hogy megértsük a hazai felsőoktatás mai, önállóságától megfosztott helyzetét, és hogy az autoriter állam miként korlátozza a szabadságot.
Részlet az előszóból:
Óvatosan kell bánni a szuperlatívuszokkal, fogalmazzunk ezért megengedően: Bibó István a 20. század egyik legjelentősebb magyar gondolkodója. És az egyik legkülönösebb. Az emberiség és a nemzetek történetének értelmét keresve, a zajló történelem morális alapjainak megerősítése mellett érvelve – ha tehette, mert a cselekvés tere megnyílni látszott – igyekezett eszméiért az elméletalkotó szerepén túl, bármilyen minőségben, hivatalnokként, politikusként, forradalmárként is fellépni.
Amíg Montesquieu életcéljaként, felvilágosítóként egy boldogabb emberiséget, Bibó – úgy gondoljuk – egy szabad és szolidáris Magyarországot (és Közép-Európát) szeretett volna maga után hagyni. Amit tehetett, megtette.
Miközben Bibóból áradt a csendes tapintat, a magyar történet máig egyik legkülönösebb, provokáló alakja lett. Esetében a mű és az élet az eszméléstől a halálig egységben volt. Főképp emiatt a magyar történelem egyedi alakja; az általa művelt társadalomtudományokban és a politikában is társtalan.
Arról az emberről írunk ebben a kötetben, aki akadémiai székfoglalójában a katedra-jogtudomány több évszázados törmeléke alól emelte ki a hatalmi ágak elválasztásának érvényes elméleti intencióit, Montesquieu elgondolásának előzményeit, mélységét, társadalmi értelmét. A gondolkodóról szólunk: aki a trianoni és a párizsi békeszerződések okozta kiszolgáltatottság, sérelem, félelem, fájdalom és veszteség közepette a demokratikus politikai kultúra és közösségi identitás pozitív szocializációs mintáinak megalkotási esélyeit kereste, emellett az általa leghatározottabban elutasított antiszemitizmus ügyében az előítéletes embereket is bevonó párbeszéd értelmét hirdette, valamint a közösségi, politikai, nemzeti hisztériák okait feltárta. Aki – e könyv szerzői szerint – a kollektív nárcizmus elemzésében évtizedekkel előzte meg a társadalom-lélektan e tárgyú nemzetközi teljesítményeit, és a politikai értelmesség és cselekvőképesség perspektívájából elemezte a zsákutcás habitusokat. És akiről egyik szerzőpárosunk provokatív hangütéssel azt is tudni véli, milyen társadalompolitikát ajánl nekünk 2022-ben, és az eltorzult magyar alkatról szóló tanulmányának a fogalomkészlete – egy másik szerzőnk szerint – miképp biztosít alkalmas keretet arra, hogy megértsük a hazai felsőoktatás mára bevégzettnek tűnő megfosztását autonómiáitól. Végül a kötetet lezáró írás arról tudósít, hogy az autoriter állam hogyan relativizálja a szabadságot, és miként monopolizálja a szuverenitást.
Amit Bibó leírt, azt meg is élte. Majd minden szövegét jellemezhetjük azzal, hogy azok személyes gesztusai is az aktuális közegben cselekvő éné.
Pontosan tudta és hitte, milyennek kellene lennie a világnak; azt kereste, miképp lehetne olyan, amilyennek lennie kell, és miként lehetséges a hatalmat morálissá tenni, humanizálni. Emiatt lehetséges az, hogy miközben kívülről
nézve viselkedését párját ritkítóan merésznek véljük, őt magát pedig különös lénynek tartjuk, aki mintha léleknyugalommal sétálna még az akasztófa árnyékában is – ezek az ő esetében valójában mind teljesen magától értetődő, természetes gesztusok voltak, sőt még csak nem is a bátorság kategóriájába tartoztak…
A könyv oldala: Corvina Kiadó honlapján