108 éve született Bibó István, posztumusz Széchenyi-díjas író, politikus, jogász, gondolkodó.
KÉNYSZER
1. A kényszer mindenekelőtt lelki jelenség,* éspedig mindig oly valakire vonatkozik, akinek átélési és akarási képességet tulajdonítunk.* E vonatkozásban rengeteg visszaélés történt a fizikai kényszer fogalmával; úgy állították be a fizikai kényszert, mint amelynél a kényszerített akarati állásfoglalása teljesen elmarad, s így az egész történés a kauzalitás uralma alá kerül (vö. 28. o.). Máris leszögezhetjük, hogy ahol a kényszerített részéről akarati állásfoglalás nincs, ott kényszer sincsen, s ebben az értelemben a kényszer mindig pszichikai jelenség. Amennyiben akár a múltban, akár ma oly kifejezésre találunk, amelyek természeti jelenségeket megkötő kényszerről beszélnek (fák, folyók, bolygók „kényszerülnek”, hogy növésüket, medrüket, pályájukat megtartsák!), azt általánosan elfogadott értelmezés szerint úgy tekintjük, mint az illető természeti jelenségek megszemélyesítését, meglelkesítését.
A kényszernek úgy élményszerű, mint akarati jellege egyaránt fontos. Kényszerről csak ott beszélünk, ahol az mint élmény tud megjelenni, s csak olyan valakivel szemben, aki akarati állásfoglalásra képes. Ennek következtében a kényszernek mint lelki jelenségnek súlypontja elsősorban annál az átélő és akaró személyiségnél van, akire a kényszer vonatkozik, aki kényszerül. Csupán ezen az átélésen keresztül juthatunk el a kényszer élményének tapasztalati megismeréséhez. Hogy a kényszer honnan indul ki, hogy minek tulajdonítjuk, hogy ki és mi kényszerít, az a kényszer mibenlétére nézve másodsorban jön tekintetbe. Idegen emberi akarat, elvont cselekvési norma, külső körülmények, természeti jelenségek egyképpen szerepelhetnek úgy, mint {1-12.} kényszerítő, kényszert gyakorló jelenségek* (a hatalmasok, a felelősség, az erkölcsi törvény, a körülmények, az erőszak, a természeti akadályok kényszere!). Gyakran nevezzük ezeket a kényszerítőkként szereplő jelenségeket magukat is kényszernek, azonban sokkal inkább beszélünk ezek kényszeréről, az általuk kifejtett kényszerről.
2. A kényszert gyakorló jelenségnek az emberi lélek világában való helyzetére az jellemző, hogy kényszer esetén a kényszerítő jelenség mindig szemben áll, mindig idegen a kényszerített akaratirányával szemben. Akár természeti akadály, akár társadalmi személy, akár idegen akarat az, mely kényszert gyakorol, minden esetben csak akkor beszélünk kényszerről, ha a természeti jelenség, a szabály, a parancs a cselekvővel szemben áll, annak spontaneitásától eltérő irányban hat.* Lehet, hogy ez a szembenállás a külvilágban is észrevehető, lehet, hogy csak a cselekvő lelkivilágában van meg. Nincs akadálya annak, hogy bizonyos esetekben saját elveink kényszeréről beszéljünk* (pl. célképzetek, erkölcsi elvek kényszere, melyekkel a cselekvő nem azonosítja magát, de szabadulni tőlük nem tud). Ilyenkor saját lelkivilágunk e jelenségei is szemben állnak velünk, szemben állanak legsajátabb ösztöneinkkel, céljainkkal, elveinkkel, egyszóval: irracionális személyiségünkkel.*
3. A kényszerre vonatkozó tapasztalati képzeteink között döntő és jellemző momentum, hogy a kényszer lényegében nem azonos sem azzal a jelenséggel, amelyből kiindul (amely kényszerít), sem pedig azzal az élménnyel és akarati, állásfoglalással, amelyben megvalósul. A kényszer sem egyik, sem másik, hanem kettőnek bizonyos összefüggése, bizonyos viszonya. Erre a viszonyra pedig az jellemző, hogy a kényszerített akarati állásfoglalás úgy jelenik meg, mint a vele szemben álló kényszerítő jelenségtől függő, általa feltételezett, általa okozott jelenség! {1-13.} A kényszer tehát több, mint a feltételek érintettsége,* a kényszer a feltételek valamilyen meghatározottsága!
(…)
SZABADSÁG
A szabadságfogalom az emberi gondolkozás legpolárisabb fogalmainak egyike, melyet egyidejűleg tulajdoníthatunk egymással látszólag homlokegyenest ellenkező jelenségeknek.* A szabadság fogalmának vizsgálata során először is a szabadság neve alatt összefoglalt jelenségekre vonatkozó tapasztalatainkat, képzeteinket és vonatkoztatásainkat kell kritika tárgyává tennünk.
Ha a szabadságról való legáltalánosabb, elsődleges képzetünket meg akarjuk ragadni, akkor úgy találjuk, hogy a szabadságot mindenkor a szükségszerűséggel, a meghatározottsággal, a törvényszerűséggel szemben álló valaminek fogjuk fel.* Ha a szükségszerűség, meghatározottság és törvényszerűség kifejezéseit némileg analizáljuk, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a szükségszerűség oly törvényszerűség, melynek uralma alól az alája tartozó jelenség magát ki nem vonhatja;* a meghatározottság valami hasonlót jelent, azzal a különbséggel, hogy inkább több jelenség egymás közötti viszonyában használjuk, mely szerint az egyik jelenség oly módon függ a másiktól, hogy ezt a függését magából kiindulólag meg nem változtathatja. Ilyen értelmezésben hajlamosak vagyunk a szükségszerűséget és még inkább a meghatározottságot elsősorban a kauzális, okozati szükségszerűség és a vele rokon törvényszerűségek (pl. a kényszer) területére korlátozni. Meg kell azonban gondolnunk, hogy az emberi akarat jelenségei ugyanolyan szükségszerűen, ugyanolyan feltétlenül állnak a spontaneitás uralma alatt, mint a természeti jelenségek a természettörvény uralma alatt; hogy továbbá a valóság megítélése éppúgy szükségképpen esik logikai, erkölcsi {1-38.} (axiológiai) és célszerűségi (finális) determináció alá, mint maga a valóság a saját törvényszerűsége alá. Fel kell tehát ismernünk, hogy a „szükségszerűség”, „meghatározottság” kifejezései végeredményben nem jelentenek mást, mint bizonyos nem mellőzhető törvényszerűségeket, melyek alatt a világ jelenségeit megismerhetjük és megértjük. Éppen ezért a következőkben elsősorban a törvényszerűség kifejezését fogjuk használni, mint amely leginkább ment zavaró mellékértelmektől.
A szabadság valamiféle mentességet jelent valamiféle törvényszerűség alól.* Az a kérdés: milyen mentességet, milyen törvényszerűség alól? Mindaddig, amíg afelé hajlunk, hogy a törvényszerűséget főleg a természettörvényben szemléljük, vele szemben a törvényszerűségtől való mentességnek, a szabadság világának elsősorban az emberi lelkiséget, különösen az emberi akaratot fogjuk tekinteni.* Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az emberi léleknek is megvan a maga törvényszerűsége, akkor ennek alapján hajlandók vagyunk vagy azt állítani, hogy a szabadságnak egyáltalán nincs helye a világ jelenségei között, vagy azt, hogy az emberi lélek törvényszerűsége éppen maga a szabadság.* Egyik konklúzió sem áll meg. Kell, hogy a szabadságnak helye legyen a külső világ jelenségei között, mert különben nem nevezhetünk egyes jelenségeket, történéseket, helyzeteket „szabad”-nak, másokat ismét „nem-szabad”-nak. Viszont az emberi lélek világát úgy szembeállítani a természettel, mint a szabadságot a nem-szabadsággal, ez szintén jogosulatlan elhatárolása annak a jelenségnek, amelyet mint szabadságot élünk át és ismerünk meg. Ha ugyanis a szabadságot az emberi lélek törvényszerűségének tekintjük, akkor semmilyen jelenséget, ami az emberi lelkiség határain kívül esik, nem nevezhetünk valóban szabadnak, legfeljebb megszemélyesítő, átvitt értelemben. Márpedig bizonyos körülmények között az emberi lelkiségen kívül {1-39.} álló jelenségeket, így a természet világát is éppoly gyakran nevezzük és nevezhetjük szabadnak, mint saját egyéniségünket, lelkiségünket, cselekvőségünket;* ennek a szóhasználatnak sokkal több valódi értelme és tartalma van, semhogy puszta megszemélyesítésnek tarthatnánk.
Kétségtelen, hogy a szabadság nem csupán a kauzalitás törvényszerűsége alól való mentesség, hanem mentesség más törvényszerűség alól is. Azonban azt sem mondhatjuk, hogy a szabadság minden törvényszerűség alól való mentesség, mert valamely törvényszerűség feltétlen uralma is jelenthet szabadságot, szabad érvényesülést. Beszélünk egyrészt a természeti adottságok korlátairól, az ösztönök rabságáról,* a szabályok bilincseiről, másrészt a szabad természetről, a dolgok természetes, szabad folyásáról, ösztöneink szabad kiéléséről s a törvény szabad érvényesüléséről.* El kell döntenünk tehát a kérdést, hogy tulajdonképpen e törvényszerűségek melyike szabadság és melyike rabság. Amikor valamely törvényszerűség uralmát nem-szabadságnak s a tőle való mentességet szabadságnak érezzük és tudjuk, akkor ehhez az állásfoglaláshoz mindig egy értékelő momentum tapad.* Olyankor beszélünk nem-szabadságról, mikor valamely jelenség természete és a reá vonatkoztatott törvényszerűség között bizonyos ellentét, bizonyos idegenség áll fenn. A hangsúly azon van, hogy aki vagy ami nem szabad, az nincs a helyén, annak nem a szóban forgó törvényszerűség alatt kellene lennie.* Erre mutat azaz elsődleges, spontán értékítéletünk, mely szerint a szabadság valami jó, valami megfelelő, valami helyénvaló annak a számára, akinek vagy aminek a szabadságáról szó van.* Kimondhatjuk tehát, hogy a szabadság mentességet jelent idegen, nem saját törvényszerűség alól. Világos ily módon, hogy egy nem idegen, hanem saját törvényszerűség feltétlen uralma szintén szabadság.
{1-40.} Ezzel kapcsolatban kell kitérnünk arra a kérdésre, hogy a különböző törvényszerűségek miképpen lehetnek tényezők egymás területein, hogyan jelentkezhetnek idegen törvényszerűségekként A különböző törvényszerűségeknek más területre való hatása oly módon valósul meg, hogy valamely törvényszerűség uralma alá tartozó jelenséget más törvényszerűség uralma alatt is szemlélünk (vö. a 17. lábjegyzettel). Állíthatjuk, hogy minden törvényszerűség végeredményben szemléletmód, azonban különbség van oly szemléletmód között, melyet a már megismert jelenségek összefüggéseire alkalmazunk, és oly szemléletmód között, mely feltétele annak, hogy bizonyos jelenségeket megismerhessünk. Az utóbbi esetben a szemléletmód uralkodó törvényszerűséggé válik, mely az alája tartozó jelenségekkel egy és elválaszthatatlan, az előbbi esetben viszont az idegen szemléletmód a jelenségekkel szemben áll még akkor is, ha összefüggéseik szemléleténél alkalmazható. A kényszer problémájánál bemutattuk, hogy egy ilyen idegen törvényszerűség alatti szemlélet gyakorlatilag hogyan lehetséges, és milyen következményekkel jár. Az idegen törvényszerűségek minden ilyenfajta érvényesülésétől való mentesség jelenti tehát a szabadságot. Nem azokat a jelenségeket nevezzük „szabad”-nak, amelyek a többi jelenségek rendjén vagy sorozatán kívül állanak, hanem azokat, amelyek oly módon függenek össze egyéb jelenségekkel, hogy ez az összefüggés a szóban forgó jelenség sajátos törvényszerűségének figyelembevételével teljességgel megmagyarázható.
Fel kell vetnünk a kérdést, hogy ezek után miért határoztuk meg a szabadságot mint idegen törvényszerűség alól való mentességet s miért nem mint valamely törvényszerűség saját területén való uralmát.* Ennek a magyarázata abban rejlik, hogy valamely törvényszerűség uralma éppen akkor nem jelent szabadságot, ha érvényesülése feltétlenül, zavartalanul bekövetkezik, ha idegen törvényszerűségeknek még a lehetősége, még a képzete sem merül fel. Valamely jelenség nem azáltal válik szabaddá, {1-41.} hogy saját törvényszerűségének zavartalan uralma alatt van, hanem azáltal, hogy egy szemlélő tudat a saját törvényszerűség uralmát idegen törvényszerűség jelenlétéhez viszonyítja, vele együtt szemléli. A szabadság negatív együtt szemlélésen alapuló viszonyfogalom,* s ezért határozzuk meg legáltalánosabb fogalmát negatíve: a szabadság idegen törvényszerűség alól való mentesség.
Hogy a szabadság társadalmi problémáit tárgyalás alá vehessük, szükségesnek tartottuk a szabadságprobléma nagy komplexumából a fentiek előrebocsátását. E részterület vizsgálata segítségünkre lesz abban, hogy a szabadság egyetemes fogalmához további elemekkel hozzájáruljunk.
(…)
JOG
A kényszerre és szabadságra vonatkozó jogelméleti vitában – mint más kérdéseknél is – nem ritka jelenség, hogy az egyes elméletek szerzői megfeledkeznek arról a viszonyról, melyben a jog fogalma a jog valóságával áll. A racionális úton megalkotott elméleti állásfoglalások úgy jönnek létre, hogy az elméletek – bizonyos joglogikai, jogértéktani vagy jogszociológiai alapvetésből kiindulva – először megadják a jog fogalmát; a jog tapasztalati valóságának tényeit azután aszerint ismerik el jognak, vagy zárják ki a jog köréből, hogy megfelelnek-e a megadott jogfogalomnak vagy sem. Ugyanakkor azonban egyéb elméletek kritikájánál igen gyakran a jog tapasztalati valóságát tekintik döntő ismérvnek, és ilyen esetben – ha sikerül szembeállítaniok valamely elméleti állásfoglalást a jog tapasztalati valóságának valamely momentumával – bebizonyítottnak látják a kritika tárgyává tett elmélet helytelenségét. Ez az eljárás nem jelent mást, mint empirikus érvektől függővé tenni valamely racionális úton megalkotott jogfogalom helyességét, más szóval: a „maga alkotta” jogfogalmat a tapasztalattól függetlennek, más elméletek jogfogalmát tapasztalati igazolásra szorulónak állítani.* A kényszerproblémával kapcsolatban ennek a legfrappánsabb példáját éppen egy kényszerellenes és egy kényszer melletti állásfoglalás gondolatmenetén mutathatjuk be. Somló, a kényszerelmélet nagy ellenfele, a maga nagyvonalú rendszeréből kiindulva a nemzetközi jogot, mely az ő meghatározásainak nem felel meg, kizárja a jog világából,* a kényszerelmélet helytelenségét viszont {1-63.} az uralkodó jogi kötelességeinek kikényszeríthetetlenségével bizonyítja.* Ezzel szemben Brodmann30 a maga imperatív kényszerelméletéből kiindulva az uralkodói kötelességeket zárja ki a jogból,* a parancselmélet helyességét viszont – a felvetett ellenérvekkel kapcsolatban – elmebajosokhoz, őrültekhez tényleg intézett parancsok tételesjogi lehetőségével támasztja alá.*
Hogy hasonló hibákba ne essünk, előre állást kell foglalnunk arra nézve, hogy a jog tapasztalati valóságának összefüggéseit és szerteágazó momentumait milyen mértékben fogjuk gondolatmenetünkre döntőnek elfogadni. Meg kell találni azt a középutat, ahol a jog tapasztalati tényei megmaradnak minden jogi fogalomképzés egyedül lehetséges, önkényesen félre nem tolható alapjának, azonban nem nőnek sokfejű hidrává, mely minden egységes fogalomalkotást lehetetlenné tesz.
A következőkben a jogfogalom elhatárolása szempontjából jognak tekintünk minden olyan tapasztalati anyagot, melyet az elsődleges tapasztalat jognak fog fel, arra mint jogra reagál. Nem fogjuk akadálynak tekinteni azt sem, ha jogon kívüli elemek belejátszását konstatálhatjuk, mert amíg a szóban forgó jelenséggel szemben mint joggal szemben való állásfoglalás megállapítható, mindaddig nem hagyhatjuk ki a jogfogalom-alkotás tapasztalati alapjai közül. Viszont ki fogunk kapcsolni minden olyan jelenséget, melynek a joggal való kapcsolata elméleti spekuláció eredménye, és tapasztalatilag nem igazolható.
A jog tapasztalati valóságában ezt a kétféle anyagot természetesen nem lehet élesen elválasztani: alig találunk olyan jelenséget, melyet mindenütt mindenki jogként tapasztal, s ugyancsak nehezen találunk a társadalom jelenségei között olyant, mely a jog tapasztalati anyagával valami kapcsolatban ne lenne. A közkeletű elhatárolások tehát nem jelölhetik meg pontosan, hogy hol végződik a jog tapasztalati anyaga, de határozott feleletet adnak arra, hogy hol van a jog legsajátabb területe, hol vannak {1-64.} határterületei, és hol van a jogon kívüliség szférája. A jogelméleti kényszerprobléma tárgyalása során legfontosabb feladatunk az lesz, hogy saját állásfoglalásunkat ne csupán a jog legsajátabb területéről vett érvekkel támasszuk alá, mert ily módon csaknem minden, valamennyire általános jogfogalom igazolható. Az ellenkező véleményeket viszont nem elég pusztán a jog határterületeiről vett érvekkel cáfolnunk, mert e módszer mellett a legjobban kiépített jogelméleti rendszerekben is lehet hézagokat találni.
Mindenekelőtt szükséges, hogy körvonalazzuk a jog tapasztalati anyagát, közönséges kifejezéssel: le kell írnunk azokat az elsődleges tapasztalatainkat és képzeteinket, melyeket a jog neve alatt foglalunk össze. Ennek alapján kell megkeresnünk azokat a fogalmi jegyeket, amelyeknek segítségével ez a tapasztalati anyag rendezhető, s a tapasztalat és ismeret egyéb jelenségeitől elhatárolható.
Arra a kérdésre, hogy „mi a jog”, az elsődleges tapasztalat igen sokféle feleletet ad, s ha az előttünk levő tapasztalati anyagot rendezni akarjuk, összefoglalóan kell vizsgálnunk ezeket a feleleteket, amelyeknek sokféleségéből nagy vonalakban háromféle tipikus fogalmazást fogunk kiemelni: az első a jog statikus valóságát, társadalmi funkcióját igyekszik megragadni, a második a jog keletkezéséből, dinamikus valóságából indul ki, a harmadik pedig a jog céljából, ideális funkciójából.
1. A jog statikus valóságából kiinduló tapasztalat a jog mibenlétét kétféle momentumban szokta elsődlegesen megragadni. Jognak nevez egyrészt bizonyos tényleges emberi magatartásokat, cselekményeket, amelyek az emberi társadalom világában valósággal lefolynak („Jog az, amikor ketten szerződést kötnek; amikor a bíró ítéletet hoz; amikor a hatóság rendelkezik”), amelyeknek összessége a jog jelenségében egymás mellé állítható, összekapcsolható és megérthető. A jogi tapasztalat tehát egyik oldalról tényeket tartalmaz, éspedig társadalmi tényeket, emberi magatartásokat. A jövőre vonatkoztatva pedig tartalmazza ugyanezeknek a magatartásoknak a bizonyosságát, valószínűségét vagy lehetőségét.
{1-65.} A jog alatt másrészt pozitív parancsokat, szabályokat, normákat értünk, melyek megállapítják, hogy az emberi magatartásoknak hogyan szabad és hogyan kell lefolynia („Jog az, ami megmondja, hogy mit szabad és mit nem szabad”), és amelyeknek összessége a jognak nevezett tapasztalati jelenségben egymás mellé helyezhető, összekapcsolható és megérthető. Ezzel párhuzamosan jelenti a jog – mint minden normakomplexum – követeléseknek, várakozásoknak és kilátásoknak az összességét is.
A jog tapasztalati anyagának ez a kétfélesége már egy bizonyos fogalmi szétválasztásnak eredménye, mert a jogi tapasztalatban mindig a valóság és szabály összekapcsolódását találjuk, s a valóság és normativitás fokozatainak egymás mellé állítása (bizonyosság–követelés, valószínűség–várakozás, lehetőség–kilátás) világosan mutatja, hogy a jog tapasztalati anyagában fellelhető valóságelemek és normaelemek összefüggő és egymáshoz közeledő jelenségcsoportot alkotnak.* Mindezek a fogalompárok egymástól nem függetlenek, hanem szabály és magatartás együttszemléléseképpen jelennek meg.* Az elsődleges tapasztalati leírás során egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy a jog tapasztalati anyagában a valóságelemeknek vagy a normaelemeknek van-e elsősége és meghatározó szerepe. A jogi norma gyakran nem más, mint a magatartások szabályosságából elvont szabály (szokásjog), viszont a tényleges magatartás éppoly gyakran nem más, mint a norma által előre látott és kiváltott magatartás.* A jog elsődleges tapasztalati anyagában a valóságelemek és normaelemek egymással kölcsönös kapcsolatban jelennek meg, s egyaránt tekintetbe kell venni őket, mikor a jogot a tapasztalat és gondolkodás egyéb jelenségeivel viszonyba hozzuk.
Ha azokat a valóság- és normaelemeket, amelyeknek összefüggéséből a jog tapasztalati anyaga kialakul, összehasonlítjuk más társadalmi jelenségcsoportok valóságelemeinek és normaelemeinek viszonyával, akkor – a jelenségek tartalmára való tekintet {1-66.} nélkül – megállapíthatjuk, hogy a jog területén erős tendencia érvényesül abban az irányban, hogy valóság és norma egymásnak megfeleljenek, a valóság a normának megfelelő, a norma a valóságban érvényesülő legyen. A jogi norma gyakran vesz fel olyan formát, mely a valóság leírásának látszik, a jogi magatartás gyakran válik normák forrásává. Kétségtelen, hogy a normával szemben a hatékonyság, a magatartással szemben a szabályszerűség követelménye és megléte a jogban nagyobb mértékben megtalálható, mint más rokon társadalmi jelenségcsoportban.
2. A jog tapasztalati anyagának körvonalazásában nem kevésbé fontos szerepe van annak az élménynek, amely a jogot keletkezésében, dinamikus valóságában ragadja meg. A jog eredetére vonatkozó tapasztalatokat szintén két csoportba oszthatjuk.* Az egyik a társadalmi hatalomban jelöli meg a jog eredetét és hátterét („A jog az, amit a hatalmasok akarnak”). Eszerint a jog valóságát a hatalom kényszere hozza létre, a jog normatív ereje pedig a hatalmasok akaratában bírja gyökerét. A jog létrejöttére vonatkozó másik tipikus tapasztalati álláspont szerint a jog alapja a társadalmi megegyezés („A jog az összesség akarata”). Eszerint a jog valóságos érvényesülésének alapja a reá vonatkozó általános megegyezés, normatív elemeinek alapja az e megegyezés kötelezőségéről, esetleg helyességéről való közvélemény.
Az első arbitrárius, a második konvencionális jogkeletkezésnek nevezhető. Ez a különbség végigkíséri a jog későbbi fejlődését is, ez az éles szembeállítás azonban már bizonyos fogalmi elválasztáson alapszik. Az elsődleges tapasztalatban, a jog kétféle eredői összefolynak, és egyszerre jelentkeznek. Minden hatalom legalábbis passzív megegyezést jelent, viszont minden megegyezésben közrejátszik az erőviszonyok játéka. Egy társadalmi egységen belül a jog inkább mint hatalom jelenik meg, mint azoknak {1-67.} a szerveknek a hatalma, amelyekben a társadalom egysége megtestesül. Több társadalmi egység között fennálló jogi jelenségek körében viszont a jog inkább úgy jelenik meg, mint a különböző társadalmi egységek megegyezése, egyező akarata.
3. Azok a tapasztalati leírások, amelyek a jogot céljából, ideális funkciójából kiindulva akarják jellemezni, ismét két jellegzetesnek vett momentumot emelnek ki. Az egyik a társadalmi rend, a jogbiztonság mozzanata („A jog a rendet biztosítja”). Ennek értelmében a jog valóságelemei a rend bizonyos fokát jelentik, a jog normatív elemei a rend eszméjéből nyerik erejüket,* s úgy a hatalmi, mint a megegyezéses jogkeletkezés csak a rend eszméjének való megfelelés által válik jogkeletkezéssé. A másik a társadalmi igazságosság, az etikai értékesség mozzanata („A jog az igazságosság érvényesítése”). Ennek értelmében a jog valósága az igazságosság bizonyos fokát jelenti, a jog normatív ereje az erkölcsi értéken alapszik, s úgy a hatalmi, mint a megegyezéses jogkeletkezés az igazságosság eszméjének megvalósításaképpen jön létre, és csakis az erkölcsi értékeknek megfelelve válik jogkeletkezéssé.
A jog tapasztalati anyagának ez a nagy vonalakban tartott és az éles elhatárolásokat szándékosan kerülő leírása csupán kiindulópontjául szolgál annak az összehasonlító munkának, amelyben a jog neve alatt összefoglalt társadalmi jelenségcsoportot a kényszer és szabadság már tárgyalt és fogalmilag feldolgozott jelenségeivel viszonyba hozzuk. Vizsgálnunk kell, hogy a jog területén mennyiben találjuk meg társadalmi jelenségeknek, emberi cselekvéseknek az okozati szükségszerűséghez hasonló törvényszerűségét: a kényszert, és mennyiben találunk e törvényszerűségtől való mentességet: szabadságot s a kényszer teljes belső elfogadása által nyert pozitív szabadságot. Vizsgálnunk kell azt is, hogy a jog területén található kényszer- és szabadságelemek az objektiválódásnak mely fokát érik el, és milyen formájában jelentkeznek.
(…)
Forrás: Bibó István: Válogatott tanulmányok, Első kötet (1935-1944)
Megjelent Magvető Kiadó, Budapest © Bibó István örökösei, 1990.
Link: Magyar Elektronikus Könyvtár