A március elején befejeződott Frankofón Filmnapok egyik kiemelt filmje volt Julie Bertuccelli Claire Darling utolsó húzása című alkotasa, amit április negyedikétől már országos szinten is vetítenek a mozikban. A Verderonne nevű francia kisvárosban játszódó történet finom lélektani dráma, amiben különös szerepet játszanak a tárgyak, az idő, valamint az anya-fia és anya-lánya kapcsolatok különbözősége és minősége. A film Lynda Rutledge nagy sikerű regényének – Faith Bass Darling’s Last Garage Sale – adaptációja, amit sajnos magyar nyelvre még nem fordítottak le.
A történet főszereplője Claire, a magányos idős úrinő, aki kissé már szenilisnek mondható. Egy kora nyári reggel azzal a tudattal ébred, hogy ez lesz élete utolsó napja. Úgy dönt, megszabadul a hosszú évtizedek alatt összegyűjtött tárgyaitól, a ház összes berendezésétől. Mintha az egész életétől szeretne megszabadulni hirtelen. Kipakoltatja mindenét az udvarra és fillérekért tart garázsvásárt. Őrült ötletéről tudomást szerez a tőle külön élő lánya, akivel szinte ridegnek nevezhető viszonya. A két nő találkozása még kevés ahhoz, hogy megértsük, mi miért történik, néhány visszatekintés a család múltjának legfontosabb pillanataiba azonban sok mindent megmagyaráz. Felszínre törnek régi sebek, ki nem mondott fájdalmak, titkok.
Claire szerepében a 75 éves Catherine Deneuve-t láthatjuk, aki remekül alakítja a szórakozott, szinte már minden érzelemtől mentes idős asszonyt. Lányát Chiara Mastroianni játssza, aki a való életben is sajátja. A két nő kapcsolata a filmvásznon közel sem nevezhető ideálisnak. A regényben megírt sztori egyik alappillére is az volt, hogy megmutassa, mennyire máshogy képes szeretni egy anya egy fiú illetve egy leány gyermeket, mennyire más tud lenni mélységében és milyenségében a kétfajta viszony.
Claire egy nagyon érdekes karakter a történetben. Fiatalon egy vagány, intelligens, gyönyörű, elképesztően tudatos nő, aki gazdagsága okán még gondtalannak is vallhatta magát. Minden szenvedélyét a tárgyak gyűjtésébe fektette. A szerelem az életében is inkább tárgyakhoz fűződött, férjével semleges kapcsolatot ápolt. Egyedül fia volt képes még gyengéd érzelmeket kiváltani a nőből a szépséges tárgyak mellett, aki viszont férje bányájában tragikus módon kamaszkorában életét vesztette egy robbantás során. Ekkor valami nagyon eltört; a maradék családi kötelékek eloldódtak, maradt a magány – mindenki magánya.
Hogy mikor, hogyan és mi történt pontosan a szereplőkkel, azt szépen lassan tudjuk meg, miközben ide-oda ugrálunk az időben. Nagyon szerethető módon kapjuk az apró lelki morzsákat a filmben, szinte észrevétlenül értjük meg a szereplők indokait érzelmi állapotukkal együtt, aminek a mélyén persze a szeretet lapul. A dráma leglényegesebb hozadéka azonban számomra mindenképpen az önvizsgálatra felszólító elgondolkodtató képsorokban rejlett, ami egyértelműen olyan és hasonló kérdéseket vetett fel, mint: Miért ragaszkodunk annyira a tárgyakhoz? Miért nem vagyunk képesek kimondani, ami valójában bennünk van, ám mégsem hagyjuk kitörni? Az elmulasztott szavak, tettek nagy árat követelnek. Titkaink, bűneink sokszor évtizedek után a semmiből nyújtják be a számlát.
A filmben kulcsfontosságú szerepe van egy antik elefántos órának, ami mintegy szimbóluma a biztonságnak, a tudásnak, ami minden családtagra és ismerősre is megmagyarázhatatlan hatással van. Természetesen az idő múlását is mutatja, annak fontosságát és viszonylagos gyorsaságát. De nemcsak az idő emlékeztet arra, hogy mik voltunk és mivé lettünk, még csak nem is a minket körbevevő tárgyak, hanem az életünkben felbukkanó emberek, akikkel mindig rajtunk múlik, hogy milyen kapcsolatot alakítunk ki. Az emberi lélek mélységét és csodálatos voltát egy finom történetben kapjuk Claire Darling utolsó húzásában, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, aki nem fél egy kicsit elgondolkodni fontos dolgokon.