Berzicza Alíz az Állatvédelmi Járőrszolgálat Zala Megyei Egyesület alapítótagjaként kezdte „pályafutását” több mint hat évvel ezelőtt, ott szembesült a ténnyel, hogy a rengeteg segítségre szoruló kutya mellett a cicák is külön mentő csapatot igényelnének (és érdemelnének), hát kezébe vette az irányítást. Lelkes kis csoportjával célul tűzték ki a túlszaporulat megállítását, a kóbor cicák számának csökkentését, ezzel is elérve, hogy mind kevesebb szenvedjen közülük a különböző macskabetegségektől. Először csak egymás között, más állatvédő egyesületekkel karöltve végezték hiánypótló munkájukat, majd tavaly megalapították a Bársonytalp Zala Egyesületet. Alízzal nemes küldetésükről beszélgettünk, és persze róla, mert piszkosul érdekelt, mi visz rá valakit arra, hogy életét – vagy legalábbis ideje jelentős részét – a macskák segítésére áldozza.
Mikor, hogyan kezdődött a különleges kapcsolat közted és a cicák között?
Egészen kislánykoromig mennék vissza, amikor olyan városrészen laktunk, ahonnan rendre feltűntek a beteg kóbor kiscicák. Anyukám nagyon befogadó volt, eleven él bennem a kép, ahogy kamillázza a beteg kisállatok szemét és popsiját, és hogy meleg helyet biztosított nekik, míg meg nem gyógyultak. De alapból is mindig volt egy kutyánk és egy cicánk. Szóval én ebben nőttem fel, ezt a mintát láttam, és talán érzékenyebb is voltam a többieknél olyan szempontból, hogy emlékszem, amikor az iskolából hazafele megláttam egy sérült, nagyon beteg cicát, és napokig sírtam miatta, nem tudtam elfelejteni. Nagyon meg tudott rázni egy-egy ilyen ügy.
Akkor már értem. Neked tényleg dolgod van a cicákkal. Mit kell tudni a Bársonytalp Zala Egyesületről?
Kezdem azzal, hogy néhány éve összehoztak engem a menhelyesek egy cicással, akivel elkezdtem a kolóniákhoz járni, összeszedni a macskákat ivartalanításra. Ezek többnyire vad cicák, a kicsiket próbáltuk és próbáljuk ma is gazdásítani. Egy idő után mind többen csatlakoztak hozzánk, és egyre többen szereztek tudomást rólunk, arról, hogy mit csinálunk, de mind több civil is telefonált nekünk mindenféle cicás ügyben. Végül annyi esetünk lett, hogy egyszerűen nyilvánosságot kellett adni annak, amivel foglalkozunk, ezért először (úgy 2,5 éve) csináltunk egy zárt csoportot, majd egy Facebook oldalt, ahol segítséget is kérhettünk, mert már nem bírtuk. Próbáljuk a menhelyeket tehermentesíteni. Szinte mindegyik Zala megyei állatvédő egyesülettel jó kapcsolatban vagyunk, együttműködünk velük, igyekszünk a cicás ügyeiket mi intézni. Csak hogy érzékeltessem a jelen állapotokat: csak az egerszegi Bogáncsnál 280 kutya van.
Ez óriási szám!
Bizony. És épp elég nekik a sok kutyust helyileg, dolgozói/önkéntes szinten, kapacitásban és minden tekintetben ellátni. Amikor hozzájuk fordulnak cicás üggyel, automatikusan hozzánk irányítják az embereket. A macskamentő titulust viszont nem tudjuk felvállalni. Mi egy ivartalanításra szakosodott csapat vagyunk. Fő feladatunknak azt tekintjük, hogy minél kevesebb cica szülessen. Az igazi problémák a macskák túlszaporodása miatt van. De ha az embereket megkérdezed, hogy szerintük miért van ennyi kóbor kutya vagy macska, miért vannak tele a menhelyek, többségük biztosan azt fogja válaszolni, hogy mert a sok gonosz ember kidobja őket. Pedig nem így van! Amennyi rossz ember van, legalább annyi jó is, csakhogy a sok jó ember már nem tud ennyi állatot befogadni. Sokkal több macska születik ma Magyarországon, mint amennyinek felelős gazdát lehetne találni. Ez a baj. Csak idén januártól 150-180 macskát ivartalaníttattunk a megyében. Ezzel tudunk a legtöbbet segíteni!
Hogy zajlik az, ha mondjuk találtok egy cicát vagy jön a telefon egy ismeretlentől, hogy itt van egy árva jószág, aki beteg vagy bármilyen más probléma akad vele? Hova kerül ő, mi a protokoll?
Teljesen változó. Mondják, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Ez lefordítva nálunk valami olyasmi, hogy ha elkezdünk etetni egy cicát, akkor ne elégedjünk meg azzal, hogy jól lakott. Ivartalanítsuk, mert oda fog szülni – mert általában odaszül – és akkor jön a hívás, hogy segítsünk a piciknek gazdit találni. Ilyenkor kiposztoljuk a Facebook oldalunkra a fotóját és várjuk, hogy jelentkezzen valaki. Ez működik is, elsősorban a megyéből érkeznek a telefonok – általában valamelyik csoporttag ismerőse. Van, akinél ott van 50 cica, de van, aki csak egyet tud bevállalni. Ő is ugyanolyan fontos, hiszen megment egy életet.
A segítségkérők egy másik csoportja, akiknek nincs pénzük oltásra vagy ivartalanításra, aztán még ott vannak azok, akiknek eltűnt a cicájuk. Közben ugye folyamatosan befogadunk mi is ideiglenesre macskákat, azokról gondoskodni kell, és persze a fő feladat még mindig a vadon élő cicák felkutatása, ivartalanítása. Mint mondtam, nekünk nincs menhelyünk. Ha én a cicát elhozom, nagy valószínűséggel egy ketrecbe fogom tenni a padláson. Több millió macska él utcán. Azokat gazdásítani esélytelen, ugye.
Gondolom, rengeteg erő, kitartás, és nem kevés idő kell ahhoz, ha valaki arra vetemedik, hogy állatokat mentsen.
És pénz. Nem kevés. Azt tudni kell, hogy a Bársonytalp Zala Egyesület főként önerőből és adományból működik. Ugyebár tavaly pont azért hoztuk létre az egyesületet, hogy az adó 1 százalékával legyen valami alapunk, illetve, hogy még hatékonyabban tudjunk működni, de azt csak jövőre fogjuk tudni kérni (így szól a jogszabály). Tulajdonképpen én most is civilnek tartom magam, hiszen ugyanúgy ide, haza hozom azokat a cicákat, akiknek nem találunk gazdit; itt vannak karanténban, ugyanúgy etetem őket, viszem dokihoz, ahogy az aktív önkénteseinkről is ugyanez elmondható. Ráadásul nem főállásba csinálom, mellette rendesen dolgozom. Pedig azt gondolom, hogy egy munkát csak főállásba lehetne igazán hatékonyan csinálni. Nem csak nekem, hanem minden városban, ahol ilyen egyesület működik. De ettől még messze vagyunk. Egy kicsit szét is vagyok esve…
Nagyon elhivatottnak kell lenni.
Nézzük úgy, hogy ez egy hobbi. Van, aki utazgat, mi macskákat ivartalanítunk. Persze, próbálunk külső segítséget is kérni így vagy úgy. Vannak olyan önzetlen alkalmi segítőink, akik néha azt mondják, itt van x ezer forint számlarészlet kiegyenlítésére. Vagy például Facebookon oldalunkon szoktunk liciteket csinálni. A zsibvásáros oldalunkon párszáz forintért árulunk felajánlott tárgyakat, így gyűjtjük az orvosi számlákra a pénzt. 3-4 ember tőlünk csak ezzel foglalkozik. Ők nem tudnak mentésekre menni, viszont ezt nagyon szépen csinálják. Megyeszerte ki vannak helyezve adománygyűjtő perselyek is. Ahhoz, hogy valaki segítsen, hogy azt csinálja, amit mi, nem is kell egyesületi tagnak lenni. Egyszerűen késztetést kell érezni arra, hogy tegyen valamit. Hogy egy kicsit jobb legyen a cicák sorsa.
És azóta is ez a rohadt macskaparvo a “keresztem”
Egy kicsit szélmalomharcnak tűnik ez annak alapján, amit elmondtál. Ezt mind intézni, komoly logisztikát és átfogó szemléletet igényel, és mindenekelőtt egész embert. Márpedig, ha jól tudom, munka mellett végzed, ahogy a többiek is ezt a karitatív tevékenységet.
Jól látod, szélmalomharc a javából. Főleg amiatt, hogy a gazdák nem ivartalaníttatnak. Amikor mi örökbeadunk, a fél évnél idősebbeket már ivartalanítva adjuk, a kicsiket pedig olyan örökbefogadási szerződéssel, amiben ivartalanítási kötelezettség szerepel – akár kandúr, akár nőstény. Ha viszont valaki otthonról ajándékoz kiscicákat, örül, ha elviszik, nem foglalkozik azzal, hova kerül. Azt gondolom, hogy a mai felelős állattartás alapja az ivartalanítás, hogy nem járulunk hozzá a macskalétszám növeléséhez. Az ivartalanítással nem csak a túlszaporulat ellen küzdünk, hanem a macskabetegségek ellen is. Mert a legtöbb cicabetegség nemi úton és verekedéssel terjed.
És főleg az utcai cicáknál, gondolom, és velük is lehet a legtöbb dolgotok.
Nekem szívügyeim a vadcicák, az echte utcamacskák, akik oda születtek a bokor alá, akik az emberi érintést nem is bírják. Úgy lehet őket szeretni! Ugyanúgy egyéniségük, lelkük van. Sok problémát okoz nekünk, hogy az emberek nem fogadják el a létezésüket. Zavarja őtket csupán a cicák látványa. Az a legnagyobb bajuk, hogy összemásszák a kocsijukat. No meg a fertőzésveszély…De milyen fertőzés? Annyira felvilágosulatlanok az emberek! Akiket befogunk, azoknak általában van etetőjük, ahova járnak enni. Ezek a cicák rendszeresen vannak féreghajtva, és amikor befogjuk őket, akkor is lekezeljük őket élősködők ellen. Nagyon sok embernél úgy van, hogy lát egy macskát az utcán: az csak egy macska. Pedig nincs két egyforma cica. Mindegyiknek külön egyénisége van, ahogy nekünk is. És nagyon lehet őket szeretni. Nagy érzékenyek és nagyon jó társak.
Ezekről a jelzőkről még a kutyák jutottak eszembe. Ugye a két nagy csoport a kutyásoké és a cicásoké – és szerencsére ott vannak azok, akiknél mindkét állat jól megfér, egyformán van szeretve, jól tartva. Azoknak hogy hoznád meg a kedvét a felelős gazdisághoz, akiknek még nem volt cicájuk?
Kutya és macska – két teljesen különböző lényről beszélünk. Én szeretem mindkettőt. Nem voltam úgy sose, hogy egyiket jobban. A kutyát könnyű idomítani, bár a közhiedelemmel ellentétben a cicákat is meg lehet tanítani. (Megvannak az eszközök, hogyan. Ilyenekben is szoktunk tudni tanácsot adni.) Nagyon érzékeny lelkű lényekről van szó, aki jó hatással van a gyerekekre, az egész családra. Akiknek a mai rohanó világban nincs ideje kutyára (akivel rendszeresen sétálni, foglalkozni kell), szívből javaslom a cicát, akinek elég a lakásban egy alomtálca és esténként, tévénézéskor húzkodni a madzagot. Azzal neki már megvan a napi játék. Azt gondolom, hogy csak az nem szereti a macskákat, akinek még nem volt. Tényleg mind különböző egyéniség.
Neked hány cicád van?
Most összesen 14, de nálam mindig változik a szám, mert miután ivartalaníttatok egyet, visszaengedem. A fix állomány kilenc, ezek mind rajtam maradtak – 3 éve még csak 2 macskám volt. Ezeket elhoztam megmentettem valahonnan, majd miután nem tudtam gazdásítani őket, itt ragadtak.
Nagyon szereted őket, ami kell is ehhez a tevékenységhez. Élvezed is, amit csinálsz nap mint nap?
Nem ez a jó szó rá. Nagyon szeretem őket, persze. De néha nagyon stresszes tud lenne, hogy mindenre megoldást találjunk, hiszen életekről van szó. Húszszor ennyien kellene hogy legyünk, mint most. Egyre csak göngyölődnek a feladatok, elkelne a segítség. Nekünk ugye nincs menhelyünk, mert azt egyrészt fenn kellene tartani, kellenének dolgozók és biztos források a működéshez. Mi mindezt otthon és utcán oldjuk meg, folyamatos mobilitással.
Pályázatok? Komolyabb támogatási pénzek?
Annyira messze vagyunk még ettől….
Akkor kikre számítanátok?
Aki például átlátja azt, hogy az ivartalanítás mennyire fontos. Van akinek csak annyi jön át, hogy cicákat mentünk. Ivartalanításra alig adnak, sajnos ez a dolog még nagyon gyerekcipőben jár itthon. Néha a szállításban is jól jönne a segítség, amikor beteg cicákat kellene dokihoz vinni. Ehhez időre, kocsira meg benzinre van szükség, amit néha ki tudunk fizetni, de van hogy nem.
Végig az jár a fejemben, mialatt hallgattalak, hogy megkérdezzem: Te ezt miért csinálod?
Hogy egy kicsit jobb legyen nekik. Túl sok szenvedést lát az ember, és ha egyszer belekerülsz, már nincs kiszállás. Nagyon sokszor megfogadtam, hogy ma nem cicázok, ma délelőtt itthon takarítok. De nem lehet, mert jön egy telefon és menni kell. Azt gondolom, hogy mindig csak fontosabb az az élet. Valakiknek az élete….Nem tudom megmondani miért. …. Most hülyén hangzik, hogy ha én, ha mi nem, akkor senki nem csinálja, pedig tényleg így van. Hiába kérnénk segítséget, nekünk kell megoldanunk. Sőt, mások is tőlünk várják a segítséget.
Gondoltad volna 2-3 éve, hogy itt leszel? Hogy ennyire fontos tényezővé válik a Bársonytalp zalai egyesülete, a munkátok a cicák életében?
Tisztában voltam azzal, hogy ha nyilvánosságot vállalunk, egyre több ügyünk lesz, de bevallom, nem gondoltam, hogy ennyire sok. Azt persze jó érzés hallani a gyepmestertől, hogy mióta a Bársonytalp itt működik, sokkal kevesebb cicás ügyük van. Általában ők is nekünk szólnak. Nyilván nem tudunk mindenhol ott lenni és mindig mindenben segíteni, de azért igyekszünk. Ahhoz pedig, hogy igazi sikert érezzünk, jó volna még jobban érezni a lakosság együttműködését is, hogy megértsék az ivartalanítás jelentőségét, és erejük szerint támogassák munkánkat.