„Könnyebb az égboltot egy kendőbe hajtogatni, mint elnyerni az igazi boldogságot az Én ismerete nélkül.”
75 éve született David Keith Lynch Arany Pálma díjas amerikai rendező, forgatókönyvíró, festő és zenész. Az erősen szuggesztív vizualitással mesélő művész szürreális, álomszerű képei örökre beégnek a néző fejébe. Filmjeinek, képeinek és zenéinek egyedülálló, olykor nyomasztó, szorongást kiváltó hangulatát nem lehet közömbösen venni. A zseniális alkotó világának felidézése ez alkalommal egy könyvrészlettel, két filmajánlóval és zenehallgatással történik oldalunkon.
David Lynch Hogyan fogjunk nagy halat? című könyvében az életébe bepillantást engedő anekdotákat éppúgy lehet szeretni, mint a meditációról és kreativitásról átadott útmutatóit. A Kalligram Kiadó gondozásában 2007-ben megjelent olvasmányt minden Lynch rajongónak ajánljuk. Részlet a könyvből:
„Mielőtt meditálni kezdtem, sok mindentől féltem, sokat szorongtam. Depressziós és dühös voltam. A dühömet gyakran az első feleségemen vezettem le. Már két hete meditáltam, mikor egy nap azt kérdezte: – Mi történt veled? – Egy pillanatra nem jött szó a számra. – Hogy érted? – kérdeztem végül. – Nem vagy dühös mostanában – magyarázta. Nekem még fel sem tűnt, hogy felszívódott a mérgem. Ezt a depressziót és haragot hívom a Rossz Érzések Fullasztó Bohócmaskarájának. A maskara fullasztó, s a gumi, amiből készült, büdös. De ha elkezdesz meditálni és lemerülsz a mélybe, a bohócmaskara fokozatosan leolvad rólad. Ekkor döbbensz rá, milyen undorítóan büdös volt korábban. Mikor teljesen eltűnik, szabad vagy. A düh, a depresszió és a bánat gyönyörű egy történetben, de a valóságban a filmrendezőre vagy a művészre méregként hat. Satuba szorítja a kreativitást. És ha ebben a satuban vagy, az ágyból is nehezen kelsz fel, nem hogy követni tudd az alkotóerő és az ötletek folyamát. Az alkotáshoz tiszta fej kell. Ki kell tudni fogni az ötleteket.
Az életemet teljesen átlagemberként kezdtem, az Egyesült Államok északnyugati részén nőttem fel. Az apám kutató volt a Mezőgazdasági Minisztériumban, a fákat tanulmányozta. Ezért sokat jártam az erdőket. És egy gyerek szemében az erdő varázslatos. Kisvárosokban éltünk. Az életem helyszínei egy nagyvárosban egy-két tömböt tennének csak ki. Minden itt történt. Minden álmom, minden barátom ehhez a kicsi világhoz tartozott. A szememben ezért hatalmasnak és varázslatosnak tűnt. Rengeteg időm volt, amit barátokkal vagy ábrándozással tölthettem. Szerettem festeni és rajzolni. És gyakran úgy gondoltam, ha az ember felnő, felhagy a rajzolással és a festéssel, és komolyabb dolgokkal foglalkozik. Tévedtem. Amikor kilencedikes lettem, Alexandriába költöztünk, Virginia államba. Egyik este a barátnőm háza előtt megismertem Toby Keelert. Elbeszélgettünk. Elmondta, hogy az apja festő. Először arra gondoltam, biztos szobafestő, de ahogy mesélt, lassan leesett, hogy képzőművész. Ez a beszélgetés megváltoztatta az egész életemet. Addig inkább a természettudományok érdekeltek, de ott és akkor eldöntöttem, hogy én is festő leszek. És művészéletet fogok élni.
A középiskolában olvastam Robert Henri Te Art Spirit című könyvét, innen ismertem meg a művészélet lényegét. Nekem a művészélet azt jelentette, hogy teljesen a festészetért fogok élni, és mellette minden másodrendű marad. Azt hittem, csak így juthatok mélyre, csak így fedezhetem fel, mi van odalent. Bármi, ami leterelt volna erről az útról, akkori logikám szerint, nem lehetett a művészélet része. Valóban, a művészélet szabadságot jelent. Bár azt hiszem, talán kicsit önzőnek tűnhet. Persze nem kell önzőnek lennie, a lényeg, hogy egy művésznek időre van szüksége. Bushnell Keeler, Toby barátom apja, állandóan azt mondta: „Ha egy órát eredményesen akarsz festeni, négy zavartalan órát kell rászánnod.” Alapjában véve igaza is volt. Nem kezdesz el csak úgy festeni. Le kell ülnöd, és meg kell találnod azt az ötletet, ami aztán segít nekikezdeni és irányítja a kezedet. Addigra már az alapanyagokat elő is kellett készítened. Például ki kellett feszítened a vásznat. Néha már a festés előkészítése is rengeteg idő. És csak utána látsz a munkának. Az ötlet csak ahhoz kell, hogy elkezdhesd, hiszen, legalábbis nekem, utána minden az akció és reakció folyamatából következik, az építés és rombolás folyamatából. A rombolásból kerül elő, amit keresel, amit aztán felépíthetsz újból. A természetnek is nagy szerepe van benne. Ahogy különböző anyagokat párosítasz – mint amikor valamit a napon sütsz ki vagy egy olyan anyagot használsz, ami egy másikkal reakcióba lép – azok természetüknél fogva hatnak egymásra. Aztán újra le kell ülnöd és tanulmányoznod, mit alkottál, tanulmányoznod és tanulmányoznod, majd hirtelen azon kapod magad, hogy már fel is ugrottál a székből és fested is tovább. Ez az építő és romboló tett folytonos kölcsönhatásának az eredménye. Ez az akció és reakció. Viszont, ha tudod, hogy félóra múlva máshol kell lenned, nem juthatsz el erre a pontra. A művészélet a szabadságot jelenti, azt, hogy elegendő időd legyen arra, hogy a jó dolgok megtörténjenek veled. Túl sok idő másra nem is mindig marad.”
A David Lynch jelenség zeneileg is pont olyan felismerhető, mint a filmjeiben: megfoghatatlan, szépséges, megborzongtat.
„Az életben az ember nem tud mindent. Belépsz egy szobába, emberek ülnek odabent, és van valamilyen atmoszféra, rögtön tudod, vigyáznod kell-e, mit mondasz, hangoskodnod kell-e, vagy hallgatnod, vagy esetleg meg kell hunyászkodnod – ezeket rögtön tudja az ember. Azt viszont nem tudod, hogy mi fog történni ezután. Az életben nem tudjuk, merre tart egy történet, de még azt sem, hogy egy perc múlva hová fog kifutni egy beszélgetés”
„Minden annyira sérülékeny, az egész élet, ez pedig egy tökéletlen világ” – jegyezte meg egyszer Lynch, és ez a felfogás mindenben központi szerepet játszik, amit létrehozott. Az ellentétek birodalmában élünk, ott, ahol jó és rossz, szellem és anyag, hit és értelem, ártatlan szerelem és érzéki vágy nyugtalan fegyverszünetben létezik egymás mellett; Lynch művei abban a bonyolult övezetben lakoznak, ahol a szép és a nyomorult összeütközésbe kerül egymással.
Amerikai pasztorál (Athenaeum, 2018)
David Lynch – Kristine McKenna: Aminek álmodom
2 David Lynch film
Radírfej
Nyomasztó, rémálomszerű, beteges, ugyanakkor zseniális, felejthetetlen, lebilincselő szürreális alkotás Lynch első (horror) mozifilmje 1977-ből.
A történet röviden: Henry Spencer összeköltözik a barátnőjével, Maryvel, és kisbabájuk születik. Érdekes módon azonban nem egy egyszerű embergyerekről van szó, hanem egy mutáns babáról, aki ráadásul egyfolytában hangosan sír. A sírás elriasztja Maryt, így Spencernek egyedül kell felnevelnie ezt az érdekes teremtményt. Henryt is megőrjíti a sírás, így a fantázia birodalmába menekül, ahol egyik látomásában a feje leválik a nyakáról. A fejet egy gyárba viszik, és ceruzák végére helyezik, radír gyanánt, innen a film címe is…
Kék bársony
David Lynch talán legjobb filmje még 1986-ból. A nyomasztóan erotikus, lenyűgöző film noir és szürreális elemekkel működik ezúttal is, a moziból nem hiányzik az erőszak, félelem, szex, szerelem, sem a bágyasztóan idillikus amerikai álomvilág összes ellentmondása.
A történet röviden: Látszólag békés és nyugalmas kisvárosba érkezik az ifjú Jeffrey Beaumont (Kyle McLachlan). A mezőn sétálva levágott emberi fület talál. Beviszi a rendőrségre, de ott senki nem jelentette be, hogy hiányozna a füle. A nyomozás a helyi alvilág bugyraiba vezeti, ahol szexuális kapcsolatba kerül a csábító bárénekesnővel, Dorothy Vallensszel (Rossellini), illetve összetűzésbe a bűnöző Frank Booth-szal (Hopper).
Fotók
2019-ben ellátogattunk a Műcsarnokba a David Lynch kiállításra, ami fantasztikus élményt adott. Beszámolónkat itt tudjátok elolvasni: