9/11 után a hírszerzőket bűntudat gyötörte, amiért hiába őrködtek, nem akadályozták meg a támadást, mely a legpusztítóbb volt, amit Pearl Harbor óta az ország ellen intéztek. Válaszlépésként az ország vezetői igyekeztek olyan rendszert kiépíteni, amelynek birtokában soha többé nem kell attól tartaniuk, hogy készületlenek lesznek a támadásokkal szemben. Ennek alapját egy olyan technológia kellett hogy képezze, amely a katonai és politikai képzettséggel rendelkezők, illetve a vállalatirányításban jártas vezetők számára idegen volt. A legtitkosabb hírszerző ügynökségek ajtói hirtelen szélesre tárultak a magamfajta fiatal informatikusok előtt. És ilyenformán az IT-seké lett a világ.
Ha értettem akkoriban bármihez is, hát a számítógépekhez értettem, és ennek köszönhetően gyorsan emelkedtem a ranglétrán. Huszonkét évesen kerültem az NSA szupertitkos munkát végző állományába, a szervezeti hierarchia legaljára. Kevesebb mint egy évvel később rendszermérnök voltam a CIA-nál, és hozzáfértem néhányhoz a bolygó legkényesebb hálózatai közül.
Az egyetlen felnőtt felettesem egy olyan srác volt, aki a munkaidejét Robert Ludlum és Tom Clancy puha fedelű könyveinek olvasásával töltötte. Az ügynökségek a saját szabályaik mindegyikét megsértve igyekeztek tehetséges informatikusokat toborozni.
Normális körülmények között senkit nem vettek fel egyetemi vagy legalább főiskolai diploma nélkül; én egyikkel sem rendelkeztem. Nekem voltaképpen sosem lett volna szabad bebocsátást nyernem az épületbe.
2007-től 2009-ig az Egyesült Államok genfi nagykövetsége volt az állomáshelyem; egyike lettem a néhány informatikusnak, akiknek az a feladat jutott, hogy diplomáciai fedőtevékenység örve alatt, az európai állomáshelyek internetkapcsolatának megteremtésével és az Egyesült Államok hírszerzési céljait szolgáló hálózat digitalizálásával és automatizálásával átsegítsék a CIA-t a jövőbe. A nemzedékem nem csupán újratervezte a hírszerzői munkát; teljesen újradefiniáltuk a hírszerzés mibenlétét. Számunkra ez nem titkos találkozókról és fedett találkozóhelyekről szólt, hanem adatokról.
Huszonhat évesen névleg a Dell alkalmazottja voltam, de ismét az NSA-nek dolgoztam. Álcázásképpen alvállalkozó lettem, ahogyan majdnem az összes informatikus-hírszerző a csapatomban. Japánba küldtek, ahol közreműködtem az ügynökség globális tartalék hálózatának megtervezésében – egy hatalmas rejtett hálózatéban, amely biztosította, hogy még ha az NSA főparancsnoksága hamuvá válna is egy nukleáris csapás következtében, akkor se vesszen el semmilyen adat. Akkoriban nem láttam át, hogy tragikus vétség olyan szisztémát létrehozni, amely mindenki életéről tartósan megőriz adatokat.
Huszonnyolc évesen tértem vissza az Államokba, és hatalmas lépést tettem előre a ranglétrán, amikor a Dell és a CIA kapcsolataival foglalkozó technikai összekötő csapat tagja lettem. Az volt a feladatom, hogy üljek le a CIA technikai részlegének vezetőivel, és találjak, illetve kínáljak megoldást minden problémára, amit csak el tudnak képzelni. A csapatom hozzásegítette az ügynökséget egy új informatikai architektúra, a „felhő” létrehozásához, az első olyan technológiáéhoz, amely lehetővé tette minden ügynök számára, bárhol volt is fizikailag, hogy a távolságtól függetlenül hozzáférhessen minden adathoz, amire szüksége van, és kutathasson az adatbázisban.
Összefoglalva, a hírszerzési adatáramlás kezelésének és összekapcsolásának helyébe immár az a feladat lépett, hogy kitaláljuk, miként lehet örökre eltárolni, majd pedig az, hogy egyetemlegesen hozzáférhetővé és kutathatóvá tegyük. Ezek a projektek Hawaiin
kerültek igazán a látókörömbe, ahová huszonkilenc évesen utaztam, hogy újfent alvállalkozóként dolgozzam az NSA-nél. Egészen addig annak a doktrínának a jegyében tevékenykedtem, hogy mindenki csak annyit tudjon, amennyit szükséges, és képtelen voltam megérteni a nagyobb egységek elemeit alkotó, specializált feladataim mögött rejlő kumulatív szándékot. Csak a Paradicsomban kerültem olyan pozícióba, hogy lássam, hogyan illeszkedik egymáshoz a sok-sok részfeladatom, akár egy hatalmas gépezet fogaskerekei, globális léptékű, tömeges adatgyűjtés rendszerévé formálódva.
Egy ananászföld alatt mélyen húzódó alagútban – Pearl Harbor korabeli, hajdani repülőgépgyárában – ültem egy terminálnál, ahonnan gyakorlatilag korlátlan hozzáférésem nyílt a világon jószerével minden férfi, nő és gyermek adatforgalmához, aki valaha is tárcsázott egy telefonszámot vagy hozzányúlt egy számítógéphez. Ezek közül az emberek közül 320 millió amerikai honfitársam volt, akiknek a rendes, mindennapos életvitele került megfigyelés alá, viszolyogtató módon megsértve nemcsak az Egyesült Államok Alkotmányát, hanem bármely szabad társadalom alapértékeit.
Azért olvassátok ezt a könyvet, mert elkövettem valamit, ami az én pozíciómban lévő ember számára veszedelmes: úgy döntöttem, hogy elmondom az igazságot. Belső hírszerzési dokumentumokat gyűjtöttem, amelyek bizonyították az Egyesült Államok kormányának törvényszegését, és ezeket átadtam újságíróknak, akik ellenőrizték és a felháborodott világ elé tárták.
Ez a könyv arról szól, mi vezetett ehhez a döntéshez, a morális és etikai elvekről, amelyek áthatották, illetve arról, miképp alakultak ezek ki bennem – minek folytán szól egyszersmind az életemről is.
Mi tesz ki egy életet? Több, mint amit mondunk, még annál is több, mint amit csinálunk. Az is része az életnek, amit szeretünk, és amiben hiszünk. Számomra, amit leginkább szeretek, és amiben leginkább hiszek, a kapcsolat, az emberi kapcsolatok és a technológia, amely ezeket lehetővé teszi. E technológia részét képezik a könyvek is, természetesen. De az én generációm számára a kapcsolatot túlnyomórészt az internet jelenti.
Forrás: 21.szazadkiadó