Japán egy csodavilág. Lenyűgöző természeti kincsei, páratlan élővilága, gazdag történelme, szellemisége, művészete a Föld legizgalmasabb országai közé emelte. Csupa izgalmas ellentmondás és misztikum övezi kultúráját, amit hosszú távon, testközelből megismerni kiváltság. Sz. Balogh Gabriella japán-lakkékszer festő, iparművész több mint 20 évig járt ki a Felkelő Nap Országába. Sajátos szemléletbe csomagolva ismertette meg velem a szigetországot, amely a 165 évvel ezelőtt kötött Kanagawai Egyezménnyel visszafordíthatatlanul a modernizáció útjára lépett. Szándékosan nem írok fejlődést, a szóhasználattal interjúalanyom főleg nem értene egyet. Beszélgetésünk során többször is előkerültek a japán jelenségeiről napi szinten felbukkanó sokkoló hírek, és mellette a korunkban is elképesztő módon élő hagyománytiszteletük tényéből adódó óriási kontraszt.
Szerintem a Föld más pontjain egy nagyon érdekes kép él az emberek fejében, ha a japánokra gondolnak. És most nem is feltétlenül az átlagember sztereotípiáira gondolok, hanem azokra az információkra, amelyek olykor napvilágot látnak különböző portálokon.
Amilyen híreket például itthon olvasni, azokra általában a túlzó vagy félreértelmezett jelzőt használnám. Gyakran úgy alakítanak ki véleményt a külhoni sajtóban, hogy nem ismerik a japán kultúrát. Megérkezésünk első heteiben mi is rengeteg dolgon botránkoztunk meg, amiből folyamatosan egyre több lett az elkövetkezendő hónapokban. Először például nem is tudtuk felfogni, mi mindent határoz meg az, hogy a népesség ilyen nagy egy Magyarországnyi beépíthető területen. Aztán egy év múltán már nem döbbentünk meg, mert a felszínes megállapításainkat felváltották a csodálkozó kérdések, majd a válaszokat hallva fokozatosan a tiszteletteljes és tanulni vágyó kérdések.
De hogyan fér meg a tradicionális szellemiség mindazokkal az extrém, szélsőséges megnyilvánulásokkal, amelyek sokszor azt az érzetet keltik az emberben, mintha nem is ezen a bolygón élnének?
A különbségeket az értékszemléletünk és szokásaink mássága miatt érezzük rendellenesnek, nem a kiugró nagy számuk okán. (Legalább is a külföldiek számára „szokatlan” ügyek a népesség méretének arányaihoz képest Japánban sem nagyobbak mint például a németeknél.) Persze a szigetországba egyre növekvő számban beengedett külföldi média megfigyelőinek leghamarabb ezek a másságok tűnnek fel, és beszámolóikban torzítják még inkább el azokat szenzációhajhász módon. A japánok valódi kizökkenésének egyik oka lehet Japán több évszázados zártsága által biztosított stabilizálódott hagyományok és életritmus hirtelen felborulása, hiszen a viszonylagosan kiszámítható rendszer átalakulása nem szervesen a saját társadalmi ütemében és szerint történt, hanem azamerikaiak és nyugat-európaiak erőszakos betörésével. Az önálló Japán néhány év leforgása alatt félgyarmati sorban találta magát 1868-ra, amelynek erőltetett, szervetlen változásait az akkori japánok és azok mai dédunokái sem heverhették ki. Az én meglátásom szerint a japánok átlagon felüli érzékenysége és igénye a harmónia nyújtotta szépségre és stabilitásra, továbbá felmenőik tapasztalata inspirálta értékrend rendkívül kis mértékben van átfedésben a „nyugat” diktálta trendivel, sem külsőségeiben sem tartalmában.
Azt is megtapasztaltam, hogy a kijelentés ellen a japán fiatalok többsége tiltakozott a legélénkebben (félrevezetettségükben), azt gondolván, hogy a japán kultúra elmaradottabb mint a nyugati. De néhány évtizeddel idősebben, műveltebben, bölcsebben, ugyanazok vallottak néhai tájékozatlanságukról, mondván, hogy tévhitben, tapasztalatlanságuk okozta tiszteletlenségükben nyilatkoztak korábban másképpen. – Hozzátéve, saját egyetemista gyermekeik felszínességében ismertek egykori önmagukra. Azt gondolom, miként a világon mindenhol, Japánban is a városokban érzi magát az ember a fizikai kényelem hatására a legeltunyultabbnak és a „lelkes természetből” a legkizökkentebbnek. Itt zsúfolódnak össze leginkább az emberek egymás aurájába és találnak téves-, és pótcselekvéseket a természet kiegyensúlyozó, tanácsadó kontrollja nélkül.
Számunkra – a más válaszokat gyakorló közösségekből jövőknek – inkább a japánok keresgélési módjai és megoldásai meghökkentőek, mert nem ismerjük eléggé a még háttérben jelenlévő hagyományaikat.
Rendkívüli termelési adatokról, kimagasló munkabírásról is sokat lehet olvasni Japán után kutatva.
Ha már a statisztikáknál tartunk meg kell jegeznem, hogy arról azonban kevesebb szó esik, milyen magasak az ingatlanárak, a bérleti díjak, a közlekedés és milyen drága az élelem, no meg az iskoláztatás. Azt pedig végképp kihagyják a számításból, hogy teljesen általános náluk a napi 3-4 óra ingázás. Érdekes módon a japánok soha nem beszélnek a pénzről, pedig nyilván fontos számukra is. Ennek ellenére én soha nem tapasztaltam két évtized alatt sem, hogy ez beszélgetés tárgya lett volna. Még az azonos cégen belül dolgozók sem tudják, hogy a munkatársuk mennyit keres.
Ha már a munkát említed: mennyit dolgoznak valójában?
Ez a munkakörtől függ, de az átlag 8 órát mondanám, van aki tovább, de ez az illető lassúságából adódik általában, mert az adott munka elvégzésére extra időre van szüksége. Mivel ez a lelkiismeretességet is jellemezheti, így dicsőségnek számít a túlórázás, arról viszont nem tudok, hogy ez követelmény lenne.
Azt mondod, hogy nincs nagy differencia az európai és egy japán munkarend között?
Nincs. Lépcsőzetes munkakezdés van, hogy elférjenek a buszokon. Ezt muszáj beosztani, mert komoly népesség mozdul a tömegközlekedéssel. Akkortájt jobb, ha a városban európai nem megy az utcára. Vidék ebből a szempontból is más. Arról a kedvesség, az elfogadás, a jó és egészséges ételek, a harmónia jut az ember eszébe. Más a tempó és a népsűrűség lényegesen kisebb mint a nagyvárosokban. Óriási a különbség.
Nagyon érdekeseket mondasz. Bizonyára testközelből ismerni az élő kultúrát teljesen más, mint a minuszos hírek alapján képeket gyártani.
Szerintem az emberi lélek és elme átlagos befogadó és elemző-képességének üteméhez képest az egész világon túlságosan felgyorsult az információk áradata, és ezek egészséges életmódot befolyásoló hatásaik, így az amúgy is nehezen ellenőrizhető tartalmakból e tempó miatt is egyre nehezebb kiszűrni a „haszontalanokat”. Ez különösen igaz a műszakilag világviszonylatban is kiemelkedően felszerelt Japán nagyvárosaira. A természetellenesen gyors iramot az egészséges lelkületű átlagemberek a világon sehol sem tudják követni, de ebben az országban, ahol a mesterséges technológia szolgáltatásainak ilyen hatalmas kínálata ostromolja az embereket, ott egyre többeket téveszt meg a virtuális álomvilág tökéletességének illúziója a valóság kihívásainak megoldása helyett. Ezek a többnyire fiatal férfiak „kivonódnak a forgalomból”, így felborul az egyensúly, és a korban hozzáillők nők egyre nehezebben találnak párt maguknak. Ez olyan komoly veszteség mára mint egy háború, amelyben szintén elsősorban a férfiak vesznek el. Mire ezek a százezrek kibújnának a virtuális valóságból az igaziba, addigra a nők is elvesztik érdeklődésüket vagy termékenységüket. Így a Japán lakosság is rohamosan csökken.
Az utóbbi időben egy másik szomorú tendenciáról is hallottam: egyre nehezebb olyan lakásbérletet találni, amelynek környezetében szívesen fogadják a kisgyermekes családokat a papírfalak vékonysága miatt. Ha ez a hír igaz, akkor tényleg óriásit változott az a Japán ahova anno megérkeztem 1993-ban, mert én még valódi mosolyt, kedvességet és a gyermekek iránti szinte fanatikus tisztelettel vegyes szeretetet érezhettem meg óvodában, iskolában, járműveken és szomszédságomban is.
A kifogástalan viselkedés, a rendkívüli fegyelem és az érzelmek kordában tartása tipikusan Japánhoz köthető fogalmak. Egy európai embernek ez furcsa, távol áll a természetestől, és talán jogosan elfojtás jut eszébe az attitűdről.
Japánban alapvetően tisztelik az idősebeket, ott nincs visszabeszélés, aminek fő oka, hogy a gyermekek a szüleiket sem hallják egymással kiabálni. A negatív energiákat nem egymáson vezetik le, hanem sportban – a felgyülemlett feszültséget átalakítják fizikai készséggé. Mindenki sportol már kisgyerek korától, elsősorban helyi harcművészeteket, amihez komoly összpontosítás, fegyelem és erőnlét kell. Igen, a feszültség, a romboló energiák mindenkiben kialakulhatnak, de kezelni lehet a helyes mederbe való tereléssel. Ezért nincs szükség szigorra, mert szabályok vannak és példamutatás. Egy japán nem fegyelmezi, nem ráncigálja a gyerekét, nem szégyeníti meg mások előtt. Minden sokkal tudatosabb. Eleve rengetegen vannak, szó szerint, szinte összezárva. A falak papírból vannak, mindenki hall mindent, már csak ezért is csendesen kell intézni a dolgaikat, ezzel a család önállóságát és tekintélyét is védik. De hangsúlyozom, hogy az érzelmek nincsenek elhanyagolva vagy elfojtva, sokkal inkább olyan tevékenységekbe átterelve, ahol szintén komoly energiákra van szükség. Szerintem ezért láthatunk különleges alkotásokat szinte minden művészeti ágban, vagy csodálatos teljesítményeket bármilyen szakmában és kimagasló munkabírást, – hogy egy korábbi kérdésedre is visszautaljak.
Fiatal anyukaként megtapasztalhattad a japán nevelési, oktatási módszereket. Milyen emlékeid, élményeid maradtak meg abból a korból?
Természetesen ugyanúgy működnek náluk is óvodák, ahova a dolgozó anyukák viszik a gyermekeiket már egészen pici kortól. Léteznek állami és magán intézmények. Az államiak körzetekre vannak osztva, ide jártak a mi gyerekeink is, mert ez volt a legköltségkímélőbb megoldás. A fizetéshez képest állapítják meg a havi díjat, gondolom ez ma, 25 év után is hasonlóan működik. Én imádtam az óvodát. Ha óvónő lennék, biztos, hogy óvodát nyitnék és azt a módszert alkalmaznám, amit ott láttam. Még úgy is, hogy a város közepén volt az ovi, sokkal több köze volt a gyerekeknek a természethez, a világ objektív rendjéhez és egymáshoz. A csoportok, a közösség szellemisége, az együttműködésre való nevelés gyönyörű példája volt amit tapasztaltam. A csapatszellem fontosságának elfogadtatására épül az az egész oktatási rendszer. Hamar felfedezik ennek értékeit azáltal, hogy ebben a nevelési felépítésben mindenki esélyt kap a csoportban betöltött szerepe által. A közösség minden tagja valóban érzi, hogy ha ő nem lenne ott, akkor az a csoport nem lenne teljes, tehát szükség van rá. Ami még nagyon fontos, hogy mindig van rá alkalom, hogy olyat mutathass, vagy hamarabb csinálhass amiben jobb vagy, mint a többiek, de azt a csapatodért tehesd. Az egyénnek a közösségen belül van fontos szerepe, nem az egyéni karrier szempontjából, ezért az iskolákban nincs osztályozás se, hanem X vagy karika van. Nincs olyan, hogy valakit megszégyenítenének, inkább inspiráló. Rendkívül szeretetteljes légkör volt jellemző az osztályokban és egyetlen dadus vagy tanár sem ordibált sem a kicsiknél sem az iskolásoknál, pedig nagyon magas, 30 körüli létszám volt mindkét fiam osztályában. Talán ezért is tudták szeretni tisztelni a nevelőket, mint egy pótszülőt.
Ez nagyon idealisztikusan hangzik, viszont bevallom, nehéz elképzelnem a tökéletes társadalmat, még ha Japánról is van szó.
A nyugati trendhez való alkalmazkodás miatt egyre többen próbálják meg gyermekeiket az idegenek országainak iskoláiban taníttatni, hogy azok felvértezve magukat az ottani szokásokkal jobban megállják majd helyüket a hivatalos új japáni követelményrendszerben. De ezek a fiatalok hazatérve ismét nehezen illesztik össze magánéletükben a hozott dolgokat a több ezeréves bevált hazai tapasztalatokkal, így sokan közülük még frusztráltabbak, magányosabbak az eleve „otthon maradottaknál”, főleg, ha nagyvárosba és nem vidékre, a természet közelébe térnek vissza. Ugyanis a vidéki, a még stabilabban megőrződött rendszerbe hamarabb megtalálni a hiányzó, valóban kiegészítésre váró helyeket az „újnak”, mint a városi káoszban. Ahol az emberek nem ismerik egymást eléggé, ott könnyű hazudni. Bizalom nélkül pedig együttműködni is nehezebb, így a hosszabb biztonságot /boldogságot is vidéken lehet hamarabb megtalálni a környezet kiszámíthatósága által.
Fontos, reális téma a nagyváros kontra vidék, ami ezek szerint a szigetországban is nagyon éles különbségeket mutat.
A legtöbb városi lakásból és irodából ,még a legalapvetőbb ritmusunkat nyújtó Nap járása sem követhető, csak a másik épület látható. Így a városi ember még a természetet sem tudja segítségül hívni válaszkeresésekor, mert a természet működésének követésének/tanulságainak hiányában az esetleges hibás következtetések sem kerülhetnek visszaigazolásra. Így minden városlakónak, de különösen a 13 milliós főváros népességének egyre nehezebb mindennapi kapcsolatban maradni az igazságot hordozó, mutató működő-igazsággal”. Ezt az egészséges igényt megtapasztalni ebédidőben, amikor a legmagasabb felhőkarcolók között is megtalálható Sintó Szentélyeknél és az őket körbevevő parányi halas-tavacskás sziklakerteket elárasztják a fehéringes nyakkendős és kiskosztümbe öltözött irodai dolgozók, hogy legalább ebédjüket az „évmilliók rendje szerint működő elemek” környezetben költhessék el.
Ha lenne lehetőségük, ezek városi emberek biztosan elmennének kirándulni, mert a japáni városiak még tudják, hogy „vidéken” tartózkodni fontos. Ott olyan infók és ingerek rezegnek amiben tisztulhat az ember, hiszen ott még a pletyka is arra való, hogy egy kicsit önzetlenebbül figyelj magadra és a környezeted kapcsolatára, hosszú távú túlélésére. A falvakban, a még szervesebben kapcsolódó közösségekben ez egy teljesen természetes védőmechanizmus: nem önmagában az új ellen, hanem a már jól bevált dolgok érdekében. Rengeteg ballada és mese szól erről itthon is. A korábbi generációk tapasztalatainak megismerése és megtartása a közösségi lét megmentésének kérdése is sokszor, és én hiszem, hogy az ember nem remetének, hanem elsősorban közösséginek születik.
Amiket most elmondtál, úgy érzem, akár az itthoni jelenségekről is szólhatott volna, de talán a világ minden tájára érvényes: az emberek a gyökereiktől eltávolodtak.
Sajnos így van, de egy ilyen nagy népességű és technikailag a jövőt mutató társadalomban még intenzívebben tetten lehet érni napjainkra jellemző világméretű problémákat. Én abban a tendenciában látom a legnagyobb problémát, hogy a városban az emberek elfelejtik a szokásrendszerek gyökerét, okát. Bármilyen hagyomány csak akkor élő, ha többet jelent annál, hogy követem, mert mintaként láttam. Persze a másolás is segíthet rátalálni a saját válaszainkra, de az csak egyetlen generáció tapasztalata, és nem több ezeré vissza az időben. Így a hagyomány csak akkor működik lecsiszoltan, visszaigazoltan, hatékonyan, ha tudod is, hogy felmenőid miért csinálták úgy ahogy. Például, ha csak azért hímzel, mert szép a végeredmény, akkor lehet, hogy a lányod még megpróbálja, de ha még annyira se fogja érteni művelés és eljárás okát, – mert nem tudtad neki elmondani, – „értelmét veszti” a tevékenység célja és az üzenet tartama: Mert a hímzéseknek a formai, színbeli, elhelyezésbeli, feladatbeli felismerése az összetartozás lelkületét indukálja az adott közösség különböző generációival, esetlegesen a már elhunytakéval is. Ezt az működteti, hogy a motívumok vizuális hasonlatok, azaz jelképek, a jelképek pedig szavak, gondolatok, kívánságok, tanítások összefoglalt ismeretek, üzenetek komplex írásformája, (mint pl. a ligatúrák, vagy szóképek). Amíg a közösségben mindenki el tudja olvasni e jel-képeket, addig szervesen éltethető az az örökség. Ha elfelejtjük ezt, és csupán dekoratív direkt jelentésű képeknek látjuk, – hímezzük-faragjuk – ezeket, akkor érthetetlenné válva formalizmussá válhat, és nem a megfelelő helyre „írjuk” azt a jövőben, vagy nem értve az egész jelentőségét, már nem is hímzünk többet, mert esetleg éppen nem trendi. Ebben különbözik Japán (természetesen vidékről beszélek, ahol szerves elevenségben élnek a tradíciók), ahol apáról fiúra, anyáról lányára száll a még megmentett tudás.
Az ősök tisztelete ennyire jellemző az országban? Vagy inkább vidékre gondolsz, amikor a tapasztalataidról beszélsz?
Azt gondolom, gyakran minél elzártabb egy közösség, annál régebbről indított letisztult tapasztalatokra építheti tudását, hiszen az emberi lét fő kérdései nem változtak amióta az emberi faj él. Én azt a tendenciát látom, hogy ezeket nem a modern tudomány válaszolja meg, hanem őseink „üzenetei”. Hiszen tőlük sokkal nagyobb garanciával hallhatunk az önzetlen szeretet által arról, hogy mitől lesz az életünkben harmónia, vagyis mindenben szükséges hármasság egyensúlya. A japánok nem felejtvén ezt a garanciát, állami szinten is segítik az ősök tudásának átadását. Az utóbbi évtizedek fontos programja, hogy a háború utáni bumm-ban született népesség mostanában nyugdíjba menő generációját a kihalás veszélyével fenyegetett szakmákra oktassák. Tudják, hogy a nagyszülők többsége automatikusan átadja a programban szerzett ismereteit unokáiknak is. Ezzel a természetes oktatási formát kiaknázva, minimum 3 generációra bebiztosították a hagyományos helyi szakmák ismeretét, hogy azok mégse tűnjenek el Japán palettájáról. Így bármilyen kép is él a külföldiek fejében némely japán furcsa dolgáról, az ottani közösségek legtöbbjének tudatban jelenleg is élénken él a felmenőik tudásának tisztelete. Ez hatalmas megtartó erő.
Értem, amire gondolsz, egyet is értek veled sok dologban, de mintha az, amit nagyon erősen át akarnál adni, az ellentmondana a megállíthatatlan fejlődéssel és azzal a megcáfolhatatlan ténnyel, hogy mindig minden változik. És ezt bezárkózással, bármilyen országról is van szó, megállítani nem lehet. Illetve egy másik nagyon fontos dolog is hiányzik nekem az üzenetből: az egyén. Hogy minden ember másról szól, más igényekkel és személyiséggel.
Azzal egyet értek, hogy minden változik, de azzal nem, hogy ez egyben fejlődést is jelentene. Sőt, „emberi minőségünkben” komoly lejtőn vagyunk. Például az orvostudomány és az életmódváltás csak bio-fizikai értelemben éltet bennünket hosszabban. Az utolsó pár ezer évben mindannyiunkat ért erkölcsi és szakrális kapcsolatok terén szenvedett veszteségekkel nem tudott mit kezdeni. Sőt, talán nem is célja, pedig szerintem ennek kutató-gyakorlása tenné az embert emberré. Ezért gondolom én úgy, hogy például annak van esélye túlélni egy esetlegesen bekövetkező újabb jégkorszakot – nem csak fizikailag és biológiailag hanem morálisan is- , aki az őseitől ehhez a legtöbb tapasztalatot hozza magával. Ehhez a szakralitás tisztelete, vagyis életünk és környezetünk kapcsolatának szent voltának bizonyossága egyik legfőbb ismérve a közösség érdekeinek, amelyet legteljesebb formájában Japánban tapasztalhattam meg. Ennek az emelkedett lelkiállapotnak eredményeképpen kevésbé téma az egyén. Közösségeikben mindenkinek megvan a helye és szerepe – ha hagyja. Szomorú, hogy nálunk nem ez az egyéni választás a kérdés, hanem az, hogy van-e olyan csoport, ahova bárki is tartozhatna? Van-e olyan mára, hogy valódi család, falu, és nemzet? Ahelyett, hogy az országunk összekovácsolásán dolgozna a média minden ága, arról tudósítanak, hogy Japánban milyen sok a túlóra, meg, hogy ebbe milyen sokan belehalnak. Ez bizony hír, mert nálunk nem értik, hogy miért lehet és érdemes belehalni a munkába. Ellenben példamutató közösségeikről kevesebbet szólnak, pedig az ott kitapasztalt feladatkörökben mindenkinek megvan a maga dolga. Ezáltal az egyénnek lehetősége van belerakni tudását, és bele is akarja tenni a közösbe, hogy azzal azt javítsa. És ez is építi a közösség vonzóerejét; az az érzés, hogy valahova tartozom, van gyökerem, valahonnan jöttem, valahova tartok, és ezen az úton megvan a feladatom, célom és ezzel a szó szerinti „boldog”-ulásom is!
Érdekes a közösség kontra egyén témája számomra, aminek kapcsán elsőként merül fel a kérdés: hogyan alakult ez ki, és tudott megmaradni a mai napig?
Japán földrajzi fekvése okán is elszeparálódott a többi változó kultúrától, de bizonyos korokban a hanyatló kultúráktól való szándékos elzárkózásról is beszélhetünk. Nem engedtek a nyugati világ nyomásának sem, amíg ellen bírtak állni. Védték a piacaikat és életformájukat, amely nem ideológiák teoretikus megfogalmazását, hanem tényleg a mindennapi élet gyakorlatát jelentette. A Sintó is a japáni életmódot jelenti és nem szövegezett vallási dogmákat. A császárok és sógunok nem csak uralkodók, hanem szellemi vezetők is voltak. Japánban az ősi tapasztalatok alakítottak mindent, amelyek szent üzeneteknek számítanak ma is. Úgy tartják, azért élnek, mert az őseik olyan módszereket alkalmaztak (életmódban, gondolkodásban, lelki kapcsolódásban, a természethez való viszonyulásban), ami biztosította túlélésüket. Az öregek tapasztalatait és tanácsait nagyon tisztelik, az általuk készített tárgyaknak pedig etalon szerepük van kultúrájukban. Úgy tekintenek ezekre a művekre, mint a könyvekre, amelyeknek tanulságos története van. Tanulmányozásukkor minden érzékükkel igyekeznek értelmezni. A tárgyak készítésének kipróbálásával kezdődően a felhasználáson keresztül, bevonják a tapintást, az ízlelést, a látványt, a szagokat, ezáltal sokkal valóságszerűbb, összetettebb ismeretet kapnak e művekről. A legkisebb alkotást is tisztelik, sőt egy-egy ilyen munka a fegyelem és precizitás szintjének tanúsága. Ebben az országban a többség egyszerű, praktikus életmódot folytat, amelynek ismerik az eredetét és célját. Így nem csak azért csodálnak meg valamit, mert megérinti a szépérzéküket, hanem inkább az értelmüket. Mert arról a harmóniáról tanúskodik, amit az őseik kialakítottak, amely által túléltek nagyon veszélyes korszakokat. Sokkal veszélyesebbeket, mint amikről mi tudunk, vagy amitől tartunk.
Vannak te szemléleted szerint árnyoldala is Japánnak?
Rövidtávon tapasztaltam, hosszútávon nem. Eleinte zavart, hogy milyen lassúak. Aztán rájöttem, hogy ez a japános alapossághoz kellő idő miatt van. Kint tartózkodásom elején bármi miatt is méltatlankodtam, – mert azért volt ilyen bőven, – utólag be kellett látom, hogy csupán hozzáértésem híja okozta mérgelődésemet. Most már tudom, hogy nekem pont azért kellett eljutnom Japánba, hogy a látásmódjukból a lehető legtöbbet elsajátíthassam. Mindent behálózó, egymással kapcsolatban lévő rendszerben élnek, aminek mi magyarok is tagjai vagyunk. Erről az egységről ilyen súllyal előtte senki nem beszélt nekem. Persze korábban is hallottam, hogy minden mindennel kapcsolatban van, de ennyire átlátható összefüggésekkel nem volt számomra érzékelhető. Több mint két évtized után úgy látom, hogy minden japáni utamnak az volt a lényege, hogy felismerjem ezeket és tudatosítsam magamban.
Mit lehet tudni a Japánban élő magyar közösségekről?
Folyamatosan nagy az érdeklődés a Japánban való munka és tanulási lehetőségek iránt, ezért a kint élő magyar közösség összetart. Ezek az emberek bátran kérhetnek segítséget a Facebookon a korábban már ott élő magyarok által létrehozott magyar-japán csoport tagjaitól. Szombatonként Tokióban lehetőség van arra, hogy személyesen is találkozhassanak egymással. Amire viszont USA-ban töltött éveim alatt döbbentem rá, hogy amíg ott a helyi értékekkel való lelki azonosulás konfliktusai miatt keresték egymás társaságát a magyarok önnön identitásuk megerősítésére, addig Japánban inkább az ottani jó példák megosztásának élvezete miatt találkoztunk. Ugyanis a helyiek viselkedése, magas élet-morálja belőlünk is a legjobbat hozta ki, és nem lelki okokból, hanem inkább praktikus eligazodáshoz való segítségkérés miatt jártunk össze a többi magyarral. Mivel a japánok a magyarokat különösen kedvelik, sokunkat kényeztettek, így bevallom, kint létem alatt kifejezetten kerestem az alkalmakat, hogy japán barátaimmal lehessek, mert annyi lelkesítő és érdekes dolgot mutattak. Ilyen távoli országban viszont megnyugtató volt, hogy ha szükség van a magyarok helyismeretére és hazai szóra, akkor minderre számítani lehetett egy szombati találkán.
Az egyik legismertebb attrakció Japánban a cseresznyefa virágzása. Te hogy írnád körbe a szépséges látványhoz köthető turistacsalogató időszak lényegét?
A japánok nem azért látogatnak el évente a virágzó cseresznyefához, mert elfelejtették volna annak gyönyörű látványát az előző évről. Hanem azért, mert a cseresznyevirág élete és halála az egyik legfontosabb metafora a természettel harmóniában élni vágyók számára. Ilyenkor a szemlélődők arra figyelmeztetik lelküket, hogy példát kell venniük a szirmokról: hogy abban az állapotban igyekezzenek majd „elmúlni” ahogyan a cseresznyevirág szirma távozik a fáról. Azért a cseresznyevirág a „minta”, mert amíg azok a fán együtt ülnek, szirmaik nem barnulnak meg, nem rothadnak el akkor sem, ha esik az eső. A szirmok színe mindvégig megmarad gyönyörű fehérségében illetve halvány rózsaszínűnek, csak kissé összeszáradnak, és így fújja őket tova a szél. Évente erre a „fehérség-megtartásra” emlékeztetik magukat a japánok: hogy ahogyan a virágszirmok öregszenek meg, úgy töpörödhessenek össze romlatlanul ők is öregségükre: tiszta lélekkel…
Hosszú időt eltöltenek a „fizikai – biológiai – lelki élet mintaképe” közelében
A borítóképen Sz. Balogh Gabriella lakkfestő munka közben (kardtok készül)