Csorba Lócival, a Lóci játszik frontemberével beszélgetett Meszlényi Márk dalszövegírásról, filmzenéről és arról, hogy miért fontos magyar nyelven megszólítani a közönséget.
Koncert vagy fesztivál?
Teljesen más. A fesztivált azért szeretem, mert utána lehet maradni, megnézni más együtteseket. Én szinte mindig maradok, de ez néha a másnapi koncertünk kárára megy…
A klubban csak te vagy, csak rád figyelnek. Aki oda eljön, az ismer téged valamennyire, a fesztiválon bárki feltűnhet, és ha jó a buli, akkor ott ragadnak az emberek. Az inkább egy sales tevékenység, a klub intimebb, önkifejezőbb.
Zavar, ha nincsenek olyan sokan a koncerten?
Én azt vallom, hogy úgy kell játszani, hogy aki eljön, később elmondja majd az ismerősének: „hú haver, nem tudod, miről maradtál le…”
Volt már olyan koncert, amin rendesen beittatok és úgy álltatok fel a színpadra?
Volt-volt…az egyik klasszikus. De jobb, ha nem teregetjük ki a szennyest, és csak egy összekacsintás marad azokkal, akik ott voltak Szegeden aznap… Egyébként ez a fajta ivás egyáltalán nem jellemző ránk, talán kétszáz buliból van egy olyan, amin megborulunk a srácokkal. Olyan csúszások előfordulnak, hogy elkezdem felkonferálni a számokat, és szólnak a srácok, hogy „egyébként Lóci hat perce beszélsz…nem kezdhetnénk el végre?!”
De erre szerintem szükség van, a számok között is…
Igen, én ezt szeretem, szerintem ez megadja az unikalitását a koncertnek, az itt és mostot. Úgyis ugyanazokat a számokat fogjátok játszani, sőt mivel már majdnem minden felkerül a YouTube-ra, lehet, hogy abszolút nem lesz meglepetés abban, amit csinálni fogsz. Pont ezért szeretek a dumával kicsit újítani, mindig kiszúrok valakit a közönségből, megszólítom. Van egy számunk, a Szociálisan érzékeny dal, egy duettszám a Szederrel, amit mindig úgy adunk elő, hogy felhívok valakit a közönségből duettpartneremnek. Ez mindig halálugrás, ebből bármi lehet. Most nemrég volt egy koncertünk, feljött egy lány a színpadra, aki csodásan tudta a szöveget, de ugyanazon a hangon és iszonyat hamisan énekelt. A többiekkel nem mertünk egymásra nézni, mert tudtuk, hogy akkor szétesik az egész, itt most nem szabad röhögni. De szupercuki volt! Valószínűleg ő nem hallotta magáról, hogy hamis, de tolta neki ezerrel. Ez a jobb verzió. Van olyan, aki feljön nagy lelkesen, de nem tudja a szöveget, helyette elkezd táncolni. És van a másik véglet, amikor elképesztően tehetséges hangokat találunk.
Az összes dalotokat te írtad, ha jól tudom.
Igen, nálunk ez úgy működik, hogy én hozom a dalt, aztán a srácokkal együtt összeülünk, mindenki hozzárakja a saját hangszeres részét. Van, aki jobban belenyúl, van, aki kevésbé, de a dal mint alapötlet és a szöveg az enyém. Nagyjából 70%-os szerző vagyok én és 30%-ban pedig a többiek.
Előbb a szöveg van meg, vagy ez mindig változik?
Ez változó. A Minden úgy jó, ahogy van például fél óra alatt született egy rádiós műsorban.
Nekem az a dal valamiért a VAN-nak (Ez van – VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan filmzene, 2014) a folytatása.
Lehet. Akusztikus hangvételű, könnyedebb, szövegében is hasonló picit.
Igen. A VAN az olyan oké, megvagyok, a Minden úgy jóban pedig már eggyel túllépek rajta.
Erre még nem is gondoltam, lehet, hogy ez tényleg egy ilyen viszonyulás volt ahhoz, abszolút elképzelhető.
Úgy tudom, hogy csak te vettél részt a zenekarból a VAN munkálataiban.
Reisz Gábor volt a rendező, az operatőr és a zenei origó. Megmutatta, hogy milyen zenéket szeretne a filmhez csinálni, amihez nagyon illett az, amit én akkoriban csináltam. Mi már ismertük egymást a bölcsész szakról, elkezdtünk beszélgetni, nagyon megtetszett a koncepció, én pedig megpróbáltam kézzelfoghatóvá tenni, dalt gyúrni az ötleteiből. Vele és a főszereplő Ferenczik Áronnal raktuk tulajdonképpen össze a lemezt. Ebben segítségünkre voltak az Andrisok (Kálmán András, Koroknay András), akik később a zenekar tagjai lettek.
https://www.youtube.com/watch?v=-KrUvg3fKTM&fbclid=IwAR3VGES3E31BMeyQKlOe8oKT4Hdb_az49h1gNfiuHlMgxQzU8SbDCUp9I7E
Ezt nehezebb volt összerakni, mint a Rossz versek anyagát?
A Rossz verseknél az történt, hogy a Gabi ott már valamivel felnőttesebb zenét képzelt el, mármint inkább elektronikusabbat, zenekarosabbat. Nekem ehhez már nem volt elég időm, én basszusgitáros vagyok, ott elektromos gitároznom kellett, ami izgalmas kísérlet volt, de én nem vagyok annak a mestere. Gabi eleve egy lassú szerző, a szó legjobb értelmében, tehát nagyon magabiztosan halad előre a maga tempójában. Az elején még részt vettem, de minél előrébb haladtak a munkálatok, már nem tudtam annyi időt rászánni.
És a Seveled (2019) ezekhez képest mennyire volt más?
Teljesen. A Seveled az egy felszabadult játék. Az egy mainstream film.
Ezt úgy értsem, hogy könnyebben ment a zeneszerzés?
Végül is igen. Itt használhattam olyan meglévő érzeteket, amik elősegítik a film kifejezését. Míg a VAN-nál mindig igyekeztünk úgy aláúsztatni a dolgokat, hogy kicsit más, kicsit furább legyen. A Dénesnek (Orosz Dénes – a Seveled című film rendezője) pedig igénye volt, hogy aláhúzza az adott érzetet a zene. Meghívott egy tenderre, ahol voltunk kábé tízen szerzők. Három jelenetnek kellett megcsinálni a zenéjét, végül ketten maradtunk, a Csengery Dani meg én, és úgy látta a Dénes, hogy nagyon jól ki tudnánk egészíteni egymást. Igaza lett, nagyon jó volt a Danival dolgozni. Egyszer átmentem, átbeszéltük, és onnantól mindenki csinálta a saját részét, néha átpasszoltuk egymásnak az ötleteket, amiket aztán a másik kifejtett. Ez így kölcsönösen működött, szuper munka volt.
Amikor elkészül a filmnek a vágata, ráraknak úgynevezett temp trackeket, demózenéket, hogy körülbelül miket képzelnek el a jelenetekhez. Woody Allen, Hans Zimmer-betétek, ehhez hasonlók. Volt, amiben nagyon mást csináltam és bejött, viszont volt olyan, ami egyáltalán nem passzolt. Viccesen szokták mondani, hogy a rendezőknek néha már demórákjuk van, hogy nem tudnak elvonatkoztatni a demózenétől, azt akarják visszahallani. A főcímdalt is úgy írtuk meg, hogy ő mutatott egy számot, hogy valami ilyesmi tök jól passzolna a végéhez. Nekem arról elindult egy ötlet, mutattam neki, csak azt mondta nem illik a filmhez a szöveg. Erre rávágtam, hogy a film végén már úgyis csak betűk futnak, de felvilágosított, hogyha ebből klipet készítenek, bevágják a film jeleneteit, akkor a nézőnek fogalma sem lesz, hogy miről is van szó. Végül nagyon érdekes volt egy olyan emberrel összerakni egy számot, aki nem zenész. Nem ismeri a szakszavakat, érzetekben beszél. A Reisz Gabival kicsit hasonló volt dolgozni, ő sem azt mondja, hogy C-dúr 7, hanem azt, hogy itt kinyílik egy ajtó a valóságra.
Hamar összeraktátok?
Maga a felvétel az gyorsan ment, volt kettő zene, amivel nagyon megszenvedtünk, de ez általában így van. Sok minden nagyon könnyen kigurul, de van egy-kettő, aminél nem találod, ami kell. Elkezdesz valami nagyon mást csinálni, ami rosszabb lesz, megpróbálsz visszamászni, de arról is tudtad, hogy nem jó, és így aztán végképp nehéz kitalálni, hogy hogyan tudna jól működni a dolog. Csengery Dani fantasztikus volt, láttam, hogy milyen iszonyatos melót végzett. Nagyon sok volt a munka, de úgymond könnyű is, mert világos volt, hogy mit kell csinálni. Nem kellett nagyon kétségbe esni, nem volt megfejthetetlen, de rendesen bele kellett rakni a munkaórákat.
Biztos az is segített, hogy a zenekarral dolgoztál.
Én általában kezdetlegesebb formában viszem az együttesbe az ötleteket, itt viszont konkrétabb volt minden. Mondtam, mit szeretnék hallani, ők pedig arra – ha kellett – ráimpróztak.
Hogy írsz dalszöveget? Elindulsz egy sorból…
Ez is nagyon változó. Nekem már nincs is módszerem. Volt egy csomószor, hogy BKV-n írtam, telefonpötyögés, régen volt papírom, telefonnal fel is tudod venni. Otthon fogok egy gitárt, közben írok. Volt olyan, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni, felkeltem és akkor a Hol van az a kézi srác (Heaven Street Seven) ütemére írtam hat versszakot. Mondjuk még semmi nem lett belőle, mert még nem találtam meg a zenéjét. De meglesz.
De gondolom van, amikor konkrét témára írsz.
A Minden úgy jó, ahogy van is például ilyen. Volt egy adott sor és aköré írtam a versszakokat. De van olyan is, hogy el akarok valamit mondani és akkor hajrá. Egyébként megfigyeltem magamon, hogy bölcsészként nyilván egy „lócikutatóvá” is váltam, és a lóciféle felsoroló költészetnek is vannak klasszikusai. Például az Ó nincs, a Nem táncolsz jobban mint én, a Miért, miért, miért is ilyen, de például a Seveled vagy az Ott mennek a jócsajok inkább sztorisabb. Én nem nyertem irodalomversenyt, nem tudok fejből négyszáz József Attila-verset, nem ismerem a legfrissebb poétikai trendeket és nem barátkozom a Libellában folyton írókkal és költőkkel, de azt tudom, hogyha hallok valamit, ami izgalmas, akkor arról van egy véleményem, és azt el tudom mondani.
Inkább próza, mint vers?
Ha prózát olvasok, akkor nehezebben jönnek a rímek. Azt csinálom, hogy mielőtt megírok dalszöveget, elolvasok vagy negyven oldal lírát és bekerülök a versmondás-hangulatba. Észrevettem magamon, hogy így sokkal jobban megy. Általában Dsida Jenőt olvasok sokat. Nagyon dalszerű, ahogyan ír.
Tudod, hogy pontosan hány számot írtál konkrét nőhöz?
Persze. Ráadásul az új albumon a Veled minden is az akkori barátnőmnek szólt, akivel azóta már szakítottunk. Szerintem ez a legszebb szám, amit eddig írtam. Legalábbis talán a legmélyebb. Ez arról szól, hogy mindig a nehéz, traumatikus pillanatokra emlékszünk. Egy kapcsolatban az van, hogy van száz boldog napod, de mégis mindig a nehézségek maradnak meg. Tök jó lenne, ha az agyad képes lenne arra, hogy minden egyes ilyen boldog napot elraktározzon. Azért hihetetlenül jó valakivel együtt lenni, mert minden nap ugyanilyen.
Volt már, hogy azért írtál dalszöveget, hogy valamit kiírj magadból?
Az Ó nincs például ilyen. Az egy óriási panaszkodásnak indult, egy ilyen igazi „ez is szar, az is szar”, aztán rájöttem, hogy ezt az Esti Kornél jobban megcsinálja, mint én.
De jót tett, hogy kiírtad?
Nagyon. A dalszerzés az abszolút terápia. Az Ó nincsben az volt végül a trükk, hogy egész évben Louis Primát hallgattam. Jó, picit túlzás, de ez szülte. Nagyon sokat figyeltem, hogy ő miket csinál. Tényleg azt énekli boldogan üvöltve, hogy senkim nincs?! Ez egy őrült világ, ez nagyon tanulságos. És ezért az Ó nincset is hasonlóan kellene elénekelni. Nagyon sok szomorúság van és szenvedés, csak ki kell fújni; ki kell táncolnod, zenélned magadból. Sokat gondolkozom azon, hogy kicsit vissza kell helyezkedni abba a közegbe, amiben valójában létezünk, ami valóban érdekel. Állandóan erről az angolszász zenei kultúráról beszélnek, ami egy ilyen vágyott szent grál, amit mindenki meg akar szerezni. „Te hallottad már a legújabb londoni Billie Eilish-klónt? Rohadt jó.” Ez zajlik, azt hisszük, mindenki ezt hallgatja és csak erről szól most a zene. Valahol ez a magyar népszellem ellen is megy, nemhiába vannak azok a régi magyar nóták úgy megcsinálva, ahogy. Nem azt mondom, hogy mostantól csak muskátli lakodalmast fogok csinálni, de mi van, ha több Budapest Bárt kéne hallgatni? Mármint ahhoz, mondjuk, hogy jobb dalokat írjak. Ezért gondolom, hogy a Lóci játsziknak is ilyennek kéne lenni, kicsit visszatérni a gyökerekhez. Ha a magyar nemzeti kulturális összértékhez akarsz hozzárakni, akkor érdemes magyar dolgokból táplálkozni. Vagy legalábbis tudni róluk.
Könnyebb úgy megfogni a közönséget, hogyha magyar számokat írsz és adsz elő?
Olvastam valahol, hogy egyévben, 2008-ban vagy 2009-ben jött ki Tövisházi Ambrusnak a Disco in my head (Erik Sumo Band) című száma és a Péterfy Bori által énekelt Vámpír. A Discóra szinte már senki nem emlékszik, a Bori szövege pedig ikonikussá vált. Mai napig üvöltve énekli a közönség. Ezen érdemes elgondolkozni, szem előtt tartani. Persze, tudom, hogy vannak akik angolul szeretnek szöveget írni, angolul előadni, csak én más utat képviselek. Próbáld meg kifejezni magad a saját anyanyelveden.
Meg tudnád mondani, melyik mesehősre vagy Star Wars-karakterre hasonlítasz?
Én Star Wars-fan vagyok, az újakat is szeretem, de a kedvenc mesém az Aladdin. Nézed és mondod vele a szöveget. Úgyhogy a Dzsint nagyon szeretem. Ez egy jó metaforája a zenész létnek. Hogy egy szuperbohóc vagy, aki hatalmas erőket képes megmozgatni. Csak be vagy zárva egy MP3-lejátszóba.