Latinovits Zoltán legendákat provokáló-teremtő egyéniség volt, színpadi alakításai, filmszerepei, versmondása, egyáltalán minden megnyilvánulása mindig is közügy volt, s aszerint mérlegeltetett, barát vagy ellenség ítélte meg. Szelet vetett a Ködszurkálóval is, amelyben szenvedélyes hangon szólt a színházról, páratlan hivatásszeretettel és szakmai tudással akarván megújítani színikultúránkat.
Latinovits írja egy helyütt: „A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek. Kellékek.”
A „színészkirály” gondolatai a színházról, a színészekről, a rendezőkről és a közösségről Ködszurkáló című könyvében vannak leírva. Ebből idézünk néhányat születésének 88. évfordulóján.
„… jó lenne elgondolkozni végre azon, hogy egy ember szerencsétlensége vagy betegsége nem elsősorban vagy egyáltalán nem szervezetünk magánügye. Abba egyénnek és környezetnek, egyénnek és társadalomnak kapcsolata is belejátszik. Nem kielégítő kapcsolata elsősorban. Ha az egyén nem találja meg a helyét a közösségben, vagy ha a közösség nem biztosít megfelelő létfeltételeket az egyénnek – ez valahol a vegetatívában is károsodást okoz: lyukadás vagy hasadás áll elő a szervezetben; gyomorfekély, infarktus, daganat. Gondolom az elidegenedés korunkban annyit tárgyalt kérdéséhez is kapcsolódik mindez.”
Részlet a Magyar Televízió Színházi Album című műsorából, egyik utolsó televíziós interjú volt Latinovits Zoltánnal
„Az én betegségem mindig afféle kegyelmi állapot. Olyan, mint egy hosszú utazás sok országban. Az utazás nagyon fontos, mert anélkül nincs módunk az összehasonlításra. Én higgadtabban tértem vissza a mindennapi életbe, mint ahogy eltűntem, mert azelőtt állandóan arra törekedtem, hogy megnyerjem a marathoni futás minden szakaszát.
Ma már tudom, hogy ha nem is vagyok minden részben az első, a végén akkor is nyerhetek.”
„Az állatok szomorúak, úgy emlékszem. Csak a madarak boldogok. Talán mert repülni tudnak. Az igazi színház is tud repülni – és embernek repülni: boldogság.”
„Ahhoz, hogy valaki újat akarjon (ha szükséges az új), ismernie kell a régit.
Ahhoz, hogy valaki „másként” akarjon játszani, először játszania kell tudni.”
„A játék nekem voltaképpen nem öröm, hanem gyötrelmes kifejezési forma. Szerepeimet nem eljátszom, hanem megszülöm. Engem mindig individualizmussal vádolnak. Ez nagy tévedés. Én közösségi ember vagyok. Egy akarok lenni a sok individuum között.”