Vízen úszó kerek hattyú,
Szentegyházon rózsa ablak,
fehér hazugság, zöld gallyak
közt ragyogok – s fölkutatlak!
Ki rejtezik? Ki zokog
tüskebokrok közt a völgyben?
Hosszu pengét, csillogót
fen a hold a levegőben.
Lesi a kés, hol lehet
belőle véres fájdalom.
Engedjetek be! Mar a hideg
az ablakokon, a falakon!
Nyissatok keblet, szivet,
hogy egy kis melegem legyen!
Didergek! A legszendergőbb
fémeken nőtt hamumezőn
a tűz taraját keresi,
háztetőn és hegytetőn.
Engem hord mégis a hó
széles jáspisvállain,
keményen és hidegen a tó
engem rejt el vize mélyein.
Bár ma éjjel végre vérrel
festődnék képem pirosra,
meg a szittyó, mely a széllel
küszködik most hajladozva.
Semmi árnyékot, zugot,
hogy megszökjenek!
Mellbe akarok furódni,
úgy kell a meleg.
Élő szívet akarok.
Forrót. Fröcskölje tele
keblem halmait.
Adjatok utat! Be, be!
(A gallyakhoz)
Nem tűrök sötét helyet.
Sugaraim beviszik
minden törzs mögé
a fény neszeit,
hogy ma éjjel végre vérrel
festődjék képem pirosra,
meg a szittyó, mely a széllel
küszködik most hajladozva.
Hol bújkálnak? Vár a munka!
Rajta! Meg ne szökjenek!
Csillogásul a lovukra
Gyémánt lázat lövelek.
Ének a Vérnász című színműből
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár