Gárdonyi Géza, a magyar irodalom kiemelkedő alakja, Ziegler Géza névvel látta meg a napvilágot 1863. augusztus 3-án egy kis Fejér megyei faluban. Az egyszerű, szegény családba született fiú nem tartozott soha a legkiemelkedőbb, legszorgalmasabb tanulók közé, egy alkalommal magyar nyelvből meg is buktatták, mégis elvégezte a líceumot. Sokat nélkülözött egyetemistaként is, ezért házitanítóként keresett némi mellékeset, illetve különböző műfajú írásai jelentek meg egyes lapokban már ekkor is. Tanítóként kezdte felnőtt pályafutását, majd újságíró lett. (Mivel rengeteg napilapot említhetnénk neve kapcsán, amibe írt, vagy amit szerkesztett, kihagyjuk felsorolásukat.) Nem élt nagy társasági életet, de folyamatos változás volt az élete, szerkesztőségről szerkesztőségre került. Nem félt konfrontálódni, még bizonytalan anyagi helyzete miatt se. A magába forduló alkatú, különc személyiséggel bíró Gárdonyit kortársai Görének hívták, Magyar Hírlapos munkássága kapcsán.
Viszonylag fiatalon, 34 évesen visszavonult; megunta a hamis, elanyagiasodott pesti világot. Egerbe költözött, hogy az írásnak szentelhesse az életét. Így lett ő az „egri remete”, pedig rendszeresen bedolgozott még ezután pár napi- és hetilapnak. Nagy hipochonder volt, de kétségtelen, hogy fizikai adottságai és betegeskedése sem segítették abban, hogy felhőtlenül élvezze életét. Magánélete nem volt szerencsésnek vagy boldognak mondható. 22 évesen nősült meg, Csányi Márta nevű hölgyet vette el. A gazdag családból származó feleségét egy jobb élet reményében vette el, némi külső ráhatás után. Még 1 éve sem voltak házasok, amikor ezt írta Gárdonyi a naplójába: „Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.” A neje hamar lelépett egy másik férfival, majd visszakérte magát. Házasságukból 4 gyermek született, akik közül a lány elmebajos volt, a legfiatalabb fiú pedig nem igazoltan az övé (válásuk után 10 hónappal született). Egerbe költözése után két évtizedig volt közel nagyon közeli kapcsolata egy általa Milának becézett hölggyel (rendes nevén Mátékovicsné Tóth Ilona), akinek személyében végre az igaz szerelmet is megismerhette. Róla mintázta regényeiben és költeményeiben megtestesített tiszta lelkű női alakokat, aki az életben is hű társaként ápolta, ő volt vele a halálos ágya mellett is.
Az erősen spirituális beállítottságú Gárdonyi hitt a lélekvándorlásban, s mikor annyira leromlott testileg-lelkileg, állítólag már maga is kívánta a földi élettől való távozást. Végül, egészen korán, 1922. őszén, 59 évesen hunyt el.
Gárdonyi életrajzát olvasva, feltűnt egy mondat: „Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt.” Talán ezért is lehetett az, hogy a kötelező olvasmányokon belül egyik kevese volt azoknak, akit annak ellenére is megszerettünk, hogy muszájból kellett elolvasnunk művét. Gárdonyi egyszerre volt romantikus, anekdotikus, szívesen vette elő a történelmet, ugyanakkor a finom lélektani dolgokhoz is mesterien értett. A műveiben szereplő karaktereket olyan érzékletesen ábrázolta, mint ahogy csak kevesen tudják.
Legfontosabb művei:
Egri csillagok, 1901
Láthatatlan ember, 1902
Isten rabjai, 1908
Idézetek A láthatatlan ember című művéből
„Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, s mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy őkegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy állati testben élő angyal. Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.”
„Sokszor eltűnődtem, hogy mi is van azon az arcon, amely engem így elbűvölt? Részekre szedtem gondolatban: hát hús, bőr, bőr – semmi. Aki először tekint rá, nem marad rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja, azt a különös zenés hangot, az már megfogja. Abban a pillanatban széppé válik az az arc s női teremtés. S azontúl ha hallgat is, szép marad, a szépségnek csodája marad. (…) Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb sem ismeri az ábécét, mégis kedves. Galambot ha fogunk, meg nem állhatjuk, hogy meg ne csókoljuk.”