A magyar kultúra napja előtt néhány órával megnézni a Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című filmet, több mint jó időzítés volt részemről. Nem tudom, hogy hány filmszínházban tűzték műsorra ezekben a napokban Topolánszky Tamás Yvan életrajzi vonatkozású moziját, de a budakalásziak részéről feltétlenül jó döntés volt a közönségtalálkozóval egybekötött vetítés a filmklubban. Kertész Mihály, alias Michael Curtiz, az egyik legnagyobb karriert befutott magyar – ahogy Sümeghy Claudia producer is fogalmazott – méltatlanul merült feledésbe hazánkban, de legalábbis sokkal kevesebbet beszélünk róla, mint kellene. Több mint 150 film köthető a nevéhez, 1 Oscar-díjat és 3 jelölést, valamint számtalan nemzetközi filmes elismerést találunk az oldalán a legnagyobb szakmai adatbázisban.
Talán elfogult vagyok, mert imádom a Casablancát, ami meg is hozta a húszas években emigrált rendezőnek a világhírnevet. Bár azt hiszem, kevés lett volna a negyvenes évek elején forgatott film iránti rajongásom, ha Topolánszky Tamás Yvan és alkotótársai nem hoznak össze egy minden oldalról megközelítve meglepően szuper mozit. A közönségtalálkozón elhangzott, hogy sokan bátornak nevezték az első nagyjátékfilmes rendezőt, mert bevállalta, hogy a főhős – aki azért mégiscsak a világ egyik leghíresebb kultfilmjét rendezte – korántsem egy makulátlan jellem. Szerintem ez a merészség volt az egyik záloga a film sikerének. Végre valaki elhagyta a tökéletes, feddhetetlen erkölcsökkel bíró nagy magyar mítosz megjelenítését a kulcsfigura esetében – ami nagyon is működik! Számomra tehát mindenképpen dupla pontot ért a bevállalás, és ha már pontoznék, a látványnak és operatőri munkának is maximálisat szavaznék. Dévényi Zoltán zseniálisan végezte feladatát. Mint megtudtuk, egy nagy értékű, speciális lencsét használtak a kameramunkákhoz, amitől a képi világ nagyon magával viszi a nézőt, mintegy hitelesen belehelyezve magát a történet szerinti korba.
A karakterek roppant erősek, a sztori nagyon kreatív, jól felépített, a forgatókönyv intelligens és aprólékosan kidolgozott. A szereplőválogatás bravúros volt, a főszereplőket alakító Lengyel Ferencet és Dobos Evelint külön kiemelném, de imádtam a Hal B. Wallist alakító figurát és Andrew Heflert, mint Jack Warner, az Epstein fivéreket, és szimpatikus volt, hogy Bogart és Bergman alakjai csak homályosan, a háttérben látszódtak egy-egy jelenetnél.
Röviden a sztori: a második világháború történései 1941-42-ben, a nácik előre nyomulása a hollywoodi álomgyár munkájába is erősen beleszól. Ekkor forgatják a Casablancát, aminek meglepő módon még nincs meg a vége. Az amerikai kormány terve, hogy a filmet propaganda célokra használja fel. A stúdió és a hatalom, Kertész Mihály, a film rendezője és kusza családi élete egyszerre küzdenek egymással, miközben egyik sem tudja kikerülni a történelem alakulását.
A film a filmben koncepciója ez esetben megengedte, hogy önállóan is megállja a helyét a Curtiz, igaz, kétlem, hogy sok olyan moziba járó lenne, aki legalább egyszer ne látta volna a 3 Oscar-díjjal jutalmazott Casablanca című alkotást. A filmtörténeti jelentőségű mű kulisszatitkairól sok érdekességet tudtam meg tegnap este: például, hogy mekkora nyomást gyakorolt a kormány a Warners Studióra a film gyártása során; hogy mit gondolt az angolt erősen törő Kertész Humphry Bogartról, vagy, hogy milyen szállóigék repkedtek a rendező szájából, milyen díszletek közt forgattak jeleneteket, stb.. A sok, jelentéktelennek tűnő anekdota beépítése mind hozzájárult a film élvezhetőségéhez, amelyek mellett jól megfért pont annyi fikció, ami végül pozitív kíváncsiságot eredményezett bennem: vajon melyik jelenet íródott valós események alapján, és a szereplők karakterét milyen arányban színezte az alkotók képzelete?
Nyilván a Kertészt alakító Lengyel Ferenc személye volt a legütősebb, akinek karizmája átütött a filmvásznon. Tökéletesen hozta a zsenikre oly jellemző öntörvényű, kiállhatatlan, kissé agresszív figurát, aki legalább annyira önző és befolyásolhatatlan, mint amennyire zavaros lelki világgal bíró ember. Akinek látszólag nincsenek elvei, igaz, ideológiákat se gyárt; a nőket tárgyként kezeli, mintha érzelmi üresség jellemezné. Érdekes koncepció volt az alkotók részéről, hogy nagyjából egy öntelt ösztönlénynek mutatták be úgy a film háromnegyed részében, olyannak, aki egy értelmes gondolatot se tud közvetíteni, akinek nincsenek épkézláb ötletei a megoldásra váró problémára; csak néz és uralkodik, de azt nagyon magabiztosan. Nyilván kellett ezen javítani, és az élet sem fekete-fehér, a fordulat alapvető volt a mesélés szempontjából. A szexfüggő „faék” szerepből mozdítja ki hosszú évek óta nem látott lányának felbukkanása, majd a szintén zsidó származású húgának eltűnése Magyarországon, akit ki akart menteni; a markánsan negatív, apatikus figura lassan feloldódik, akárcsak Rick a Casablancában, miután megjelenik Ilsa, bár itt Kertész jellemfejlődése látványosabb talán.
A filmben fellelhető párhuzamok a legendás klasszikussal nagyon okosan és finoman vannak tálalva (nem hiányozhat itt sem a nemes ügy, az áldozathozatal, a becsület és az állásfoglalás), szinte el sem hiszem, hogy tényleg első nagyjátékfilmessel van dolgom – emiatt a forgatókönyvírókat, Ward Perryt és Bak Zsuzsannát legalább annyira illeti a dicséret, mint a rendezőt. Mégis a színészekre térek most vissza: Lengyel Ferenc lehengerlő, domináns játéka egyértelműen elengedhetetlen részét képezi a film sikerének, de a női főszereplő, a Kertész lányát alakító Dobos Evelint is jó volt viszontlátni a mozivásznon. Igaz, csak a Napszálltában láttam eddig szerepelni, amiről annak idején írtam is a Füzetben, és meg is jegyeztem kritikámban akkor, hogy nagy potenciált látok személyében egy nagyobb szerepre, amiben kamatoztatni tudná tehetségét. Örülök, hogy egy ilyen filmben történt meg az áttörés.
Különleges karaktere, kisugárzása jól illett a filmhez, amiben pont annyi érzelem és feszültség vibrált végig, hogy elfelejtesse velem a kívülről néző, analizáló attitűdöt. És ez jó. Azt hiszem, ez az egyik ismérve a jó mozinak. Bár semmi köze Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodjához, az érzés, hogy még nagyon sokáig el tudtam volna nézni a filmet, megvolt itt is, ahogy a film a filmben is. (De kb ennyi az összes hasonlóság.)
Úgy lett megkomponálva az egész, hogy egy másodpercet sem érzek fölöslegesnek, pedig hagynak időt arra is bőven, hogy élvezzem a díszlet, a kor szellemét tükröző ruhák, az apró mozdulatok sokat nyújtó látványát. A film stílusa, a szokatlan képi megoldások, a precíz kivitelezés, mindenképpen elismerést érdemelnek. Azt gondolom, hogy a viszonylag kis költségvetésű filmből egy olyan magyar alkotás született, amiről sokkal többet kellene hallanunk. A Montreali Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó fődíjat a mozi, amit a Netflixen már egy hete láthatnak a magyar előfizetők, márciustól pedig világszerte elérhető lesz. Aki tudja, nézze meg. Kötelező darab, szerintem.
Fotók forrása: Facebook/Curtiz