Megrázó 90 perc az elvesztett méltóságról, a soha ki nem virágozható nőiségről. A Németországban élő kenyai származású Beryl Magoko dokufilmes legújabb munkájának témája az egyes afrikai törzseknél hagyományos beavatkozásnak számító női nemiszerv-csonkítás. A film rendezője és főszereplője, Beryl egy kis kenyai faluban nőtt fel, és kislányként azt gondolta, hogy a világon az összes nőt gyerekkorában „körülmetélik”, ezért tapasztalatlan fiatalként ő is átesett a felnőtté avatási rituálén. Közel 20 évnek kellett eltelnie, hogy saját kezébe vehesse sorsát: lehetősége van elvégeztetni egy helyreállító műtét, ami egy új korszak kezdetét jelentheti.
A 2020. január 27-február 2. között zajló Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában szereplő Újra nő (In search) című német filmet nem lehet egy reflex-szerűen megjelenő, fájdalmas arckifejezés nélkül nézni. Aki látta A sivatag virága című 2009-es életrajzi drámát, már egyszer sokkolódott a felvilágosult országokban barbár szokásnak tartott beavatkozás miatt. A brutális örökölt női sorsok, az identitás, a nőiség elvesztése mintegy 200 millió afrikai nőt érint. Magát az eljárást, azt, hogy ez még néhány éve teljesen elfogadott volt, felfogni is nehéz. Pedig viszonylag fogyasztható formában kapjuk a témát (már amennyire ez egyáltalán lehetséges); a filmet készítő lányok fiatalok, korukhoz illőn tele van élettel, élvezhetnék fiatalságuk minden előnyét, szerethetőségét.
Egyikük azonban még sohasem tudta teljesen megélni az önfeledtséget. Ő Beryl a fiatal filmrendező, akivel olyat tettek, amit soha senkinek nem szabadna megtenni senkivel. Még kislánykorában megcsonkították a nemi szervét. Az ő sorsán keresztül ismerjük meg az évszázadokra vagy évezredekre visszanyúló kegyetlen hagyomány test-lelki lenyomatát és vele együtt a 21. században már elérhető megoldást, és az ő bátorságának köszönhetően nyerhetnek reményt afrikai lányok milliói egy teljesebb életért. Egy meglehetősen újkeletű rekonstrukciós műtét felé tartó út az, amit megtehetünk Beryllel a másfél órában, amely azzal kecsegtet, hogy visszaadja azt, ami egykor elveszett.
Fejlődő országok kontra fejlett országok; a hagyományok gondolkodás nélküli követése kontra felvilágosult társadalmak; megsemmisítés kontra segítségnyújtás – óriási kontrasztok, amiket nem direktbe kapunk a dokufilmben, mégis megtalálnak minket.
„Számomra kizárt, hogy bárki hozzám érjen „ott”.”
A filmben elhangzó információkat, beszélgetéseket nem lehet igazán feldolgozni, ahogy az érintett Beryl Magokonak, a film főszereplőjének sem sikerült 10 éves kora óta annak a napnak egyetlen másodpercét sem elfelejtenie, amikor megfosztották nőiségétől. A több mint egy évig forgatott film úgy mutatja be a megrázó életeseményt, a kegyetlen szokást, hogy a helyreállító műtétet helyezi fókuszba: az új, teljes élet lehetőségét. Az immár felnőtt nővé érett Beryl dilemmája ugyanis az, hogy belevágjon vagy se a sorsfordító műtétbe. Mélyen belül nyilván tudja a választ, ahogy azt is, hogy döntésének mekkora súlya van, de ahhoz, hogy azt teljes magabiztossággal tudja meghozni, vissza kell nyúlnia a gyökerekhez. Sorstársakat kutat fel, különböző státuszú és életkorú afrikai nőket, akik nagy része már az európai társadalmakba integrálódott. Csupán csak egy olyan lánnyal találkozik, akin már elvégezték a helyreállító műtétet. Az egyik kedvenc mondatom is az ő szájából hangzik el, és itt látom először őszintén, igazi boldog mosollyal ragyogni Berylt.
A többi alany visszaemlékezése és gondolkodásuk, érzelmeik a nem létező nemi identitásukhoz megrázóan hatnak. Talán erős ez a megfogalmazás és beszélhetnénk arról, hogy a nőiesség vagy férfiasság belülről jön, meg, hogy a test csak egy másodlagos dolog, de valójában nem csak egy darabot veszítettek el a testükből általában még gyerekként, hanem mindazt, ami lelkileg a nőiséghez kapcsolódik. Volt, amelyikük mindössze 5 évesen élte át a traumát, mégis máig élénken élnek benne a mozdulatok és az átélt érzések. De olyan is megszólalt, akinek 19 évesen vágták ki a klitoriszát és a kisajkakat, minden sterilitás és alapvető higiéniai körülmény híján – aztán magára hagyták a sivatagban.
A filmes lányok ellátogatnak Beryl szülőfalujába is, ahol láthatjuk a családi házat, ahova egy év után visszatérünk. Bepillantást nyerünk a minden infrastruktúrát nélkülöző, vidéken élő család életébe, némileg képet kapunk az anya-lánya viszony minőségéről, a különböző viszonyokról. Az európai és afrikai kulturális kontraszt nyilván óriási, mégsem ez okozza Beryl legnagyobb belső konfliktusát. A gyermekkori trauma, a menekülés a történtek, és saját maga elől, a brutális csonkítás, nem csupán a női szerveket érinti, megszűnik nőnek lenni az érintett – kívül-belül.
A legsúlyosabb érzelmi behatás az árulás, amit saját anyjuk követnek el a lányuk ellen. Akkor is így van, ha merő tudatlanságról van szó. A pszichológia tudománya régóta foglalkozik az anya-gyermek kapcsolatból adódó problémák következményeivel, a lelkekben bekövetkezett kár ez esetben felbecsülhetetlen. Berylnél azonban más a helyzet, ő maga sétált be a csapdába, elvileg anyja tudta nélkül. Döntése miatti bűntudata napi szintű önmarcangolást jelent, ezért is kereste fel a sebészt, a genitális rekonstrukcióra specializálódott orvost. Kenyában működik egy Clitoraid nevű szervezet, aminek tagjai kifejezetten megcsonkított lányokon, asszonyokon segítenek. A dokufilmben sok információt megtudhatunk a micro-operációról, hogy egyes és kettes fokozatú körülmetélés is létezik, hogy a helyreállító műtétet hogyan hajtják végre, és azt is, mennyire tudják teljes értékű nőként élvezni a szexet a műtét után a nők.
„Helyreállítottam a méltóságomat, amit egykor a törzs elvett tőlem.”
Amit hiányoltam a filmből, az a férfiak megszólítása volt. Azt gondolom, azért jó lett volna megkérdezni a családtagokat vagy akár csak az utca emberét (a sarki fűszerest, apákat, fivéreket, fiúkat): ők hogyan vélekednek a borzalmas, embertelen eljárásról. Aztán afrikai és európai férfiakat is szívesen meginterjúvoltam volna arról, hogyan gondolkodnak a nőiségről, a női szexualitásáról egy mondattal. Persze, így is megállja a helyét a sztori, de egy „szembesítés”az érintettekkel, egy kis monitoring, lehet, hogy jótékony hatással lett volna a filmre, de nyilván lehet egyfajta demonstrációként is értékelni a férfi-nélküséget a filmben. Beryl dokuja minden érzékenysége mellett nagyon szerethető, a lány bátorsága, önmaga felvállalása bátorságra vall, ami követendő példa.
Végül talán még annyit tennék hozzá, hogy szép dolog a hagyománytisztelet, de ha vakon követünk tradíciókat, ha időnként nem vizsgáljuk felül értelmüket és értéküket, a környezetre és legfőképp az érintettekre gyakorolt hatásukat, megeshet, hogy többet ártunk, mint használunk. Akik a haladás ellen vannak, azok számára fokozottan ajánlom a filmet.