Első ránézésre semmi különös, csak egy átlagos családi történet Helga Flatland Egy modern család című regénye. A hétköznapi emberek egyedi életét finom részletességgel bemutató könyv több okból is nagyon szerethető. Azon túl, hogy megmutatja az egyszerűnek tűnő kapcsolódások mögött húzódó bonyolult viszonyrendszereket, a mélyben gyökeret eresztett mintákat is rendesen cibálja. Ismerősnek tűnő szereplők és szituációk, kollektív módon ható társadalmi beidegződések adják meg az olvasónak a belső utazás lehetőségét.
Mi történik akkor, ha a szülők úgy döntenek, hogy 40 év után elválnak? A közös olaszországi családi nyaraláson tett bejelentés időzítése tökéletes: az apa 70. születésnapja. A dolgok mögött nem kell nagy drámát keresni, nincsenek komoly egészségügyi vagy anyagi problémák. Helyette jól érzékelhető a feszültség, belső konfliktusok sora rajzolódik ki minden egyes lapon. Még úgy is, hogy látjuk, ebben a családban mindenki figyel egymásra és fontos a kommunikáció. A mélyből feltörnek a régi gyerekkori sérelmek mindenki fejében másként tárolt emlékekként vannak jelen. A felerősödött hétköznapi drámák, az elfojtások óhatatlanul is a felszínre kerülnek, a család biztonsága megremeg. Nem marad kibeszéletlenül semmi.
Három különböző nézőpontból ismerjük meg a háromgenerációs család történetét, amelynek erős hagyományaik vannak. Összetartják őket a külsőségek, ezekre támaszkodnak akkor, amikor hallgatnak érzelmeikről. Amikor a szülők bejelentik válásukat, megkérdőjeleződik a múlt. A különválás krízise mindenkire kihat.
“A szétmálló biztonságérzet, a túl későn felismert igazságok és a személyes csalódások nyomán több évtizedes családtörténet bontakozik ki a három testvér nézőpontjain keresztül. Felnőtt mese az összetartozásról, a függetlenségről, és arról, hogy mit is jelent valójában a család.”
Részlet a könyvből:
Az emlékeket már nem színezi ki a naiv nemtudás és a bizalom, hanem világos kontúrokat kapnak. Karácsonyok, nyaralások, vasárnapi vacsorák, beszélgetések, viták bukkannak fel az emlékeimben – és új részletek, arckifejezések és hangsúlyok, amikre korábban nem figyeltem fel.
Soha nem voltak különösebben gyengédek egymással, mondta Ellen, amikor kijött hozzám a konyhába Olaszországban apa születésnapi vacsorája után, és odanyújtott nekem egy papírtörlőt. Megtöröltem az arcomat és orromat, szégyelltem magam, hogy sírok, mint egy kisgyerek. Hogy érted ezt, kérdeztem. Csak nem emlékszem, hogy egymással különösebben szeretetteljesek lettek volna, mondta, legalábbis nem úgy, mint velünk, gyerekekkel. Ez nem igaz, Ellen, mondtam. Neked kellene a legjobban tudnod, mennyi szeretet van a beszélgetéseikben, mennyire megbíznak egymásban mint beszélgetőpartnerben, ráadásul mindig rengeteg mindenről tudnak beszélni, fontosnak érzik, hogy megvitassák, ami a fejükben forog – és még mindig vannak elvárásaik egymással szemben. Te ezt nem látod, kérdeztem, és a hangom szinte sípolt, mire a végére értem, és beláttam, hogy mindez már egyáltalán nem számít. Vagy ott vannak az apróságok, amikkel egymás kedvére tesznek, anya minden reggel kikészíti apának a kis csésze meleg tejet, apa bemelegíti anyának a kocsit, mielőtt elmegy munkába, a könyvek, amiket anya apának vesz, a sudoku, amit apa mindig meghagy anyának az újságban, a szeretet, ami jelen van a közösen kialakított és fenntartott rutinban és a szokásaikban, folytattam. Ellen nem válaszolt, a padlót nézte. Ellen nem tudja, jutott eszembe hirtelen. Nem érti, soha nem élte át. Neki csak a nagy gesztusok számítanak, az érzelmi kinyilatkoztatások. A számtalan rövid kapcsolata alatt soha nem élt meg mást, csak magas csúcsokat és mély szakadékokat, és istenem, mennyire irigyeltem a szenvedélyes drámaiságát, de sosem gondoltam arra, hogy közben elmulasztja mindazt, ami a kettő között van.
A könyv oldala: Prae Kiadó