Önarckép
az eltépett
a szétfirkált
a sok szégyen
a mélybe ránt
ahogy lépked
nincs nyoma
feje lehajtva
glória
lénye olyan lényegtelen
el is felejted hirtelen
Meditatív
Ahogy járok
Légzésem visszaáll
Megszokott rendbe
Szépen, egyre mélyebbre
Kerül a hűs levegő.
Megyek, megyek
És érzem ahogy
Léptem alatt
Puhább talaj,
A levelek!
Épp lefelé szállingózik
Egy szép sárga!
Belebarnul majd ő is
A földbe,
Mind eggyé válnak!
Jól megnézem gyenge fényben
Ünnepi érkezését,
Szinte világít!
Járok az úton,
Játszótér balra,
Szívem ritmusa is rendeződött,
Megnyugodtam.
Csak egy fiatal anya hangja,
Csitítja bőgő gyermekét,
Csengő minden szava, csupa játék.
Az este egyre hűsebb, csíp még,
Kabátom melengeti testem.
Az égbolt szinte fekete, mélykék,
De a szürke falombok az utcalámpafénybe
Tehénfoltszerű mintázatot adnak
Fejem felett.
A számban nincs íz,
A tapogatózó csöndben egy öreg sántít.
Nézem egy újabb falevél szintén célbaér.
Lassan én is megérkezem
Lépteimben.
S leülök egy padra,
Kicsit hallgatni még.
Felüljáró előtt
A lépcső meredek,
apa, én nem merek!
minden düledezik,
összeomlik alattunk,
nem, nem hagyom,
a korlátba kapaszkodom,
s üvöltök, ahogy kifér a torkomon,
nem baj, ha elmegy a vonat,
de ott a halál, a mélység,
az ijesztő döngése a vasnak,
minden lépésnél leomolhat
ez ingatag építmény,
nem, én
maradok, kapaszkodok,
mindhiába,
apa megragad,
felkap a levegőbe,
s átvisz a felüljárón,
veszélyen, halálon,
megy a vonat.
Luk
Az angyalok a poklokra szállnak.
S ott mit talál, aki talál?
Mondd, miért nincs párja lukadt zoknimnak?
Befoltozza egy cérnaszál.
Szép szobanövények
Harmat nem éri őket
Sem eső
Se nap
Csak lámpafényben nőnek
Sápatag
S hiába kapnak trágyát
oly soványkák
Mint bűntudattól
az önkielégítő leánykák