„Mi a fasz van, mi a fasz van?” – kiabálta a közönség, miután a Csaknekedkislány egy jó negyedórás késéssel érkezett meg az Akvárium színpadára, hogy kobraként marja szét a lábadat. Nehogy már ne járjon legalább egy picit, utána úgyis visszasétálsz vele a mérgezőbb hétköznapokba…
Késhetett volna egy órát is az együttes, azzal csak tovább emelte volna az közönség egyre fokozódó kiéhezettséget arra a zenére, amit néhány embernek receptre kellene felírni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a CSNK rétegzenét játszik, és nyilván a fiatalabb generáció vonultatja fel magát a koncerteken, de most nagyon feltűnően elválik az a réteg, aki kevésbé zenekedvelő, meg az, aki alig várja, hogy leverje a cipője talpáról a hétköznapi sarat. Ha 1-2 éve azt mondták volna Csepella Olivéréknek, hogy sold outos bulit tolnak az Akva nagyhalljában, valószínűleg úgy röhögött volna, ahogy szokott. Robbanócukros zenét akar hallani az ember, a tánczenével kevert lázadás fröccsét szürcsölgetve akarjuk elérni azt az állapotot, amiben a dalszövegek sorai közti áthajlással mi is meghajlunk picit. A lemondás, és a valahol szomorú mondanivalót ötvözve ezzel a dallamvilággal kielégítheti magát az ember, mert a melankóliát rögtön mókával hígítja.
Biztos vannak olyan emberek, akik élből elutasítják a CSNK dalszövegeit, ezt a fajta zenét, és azt kiabálják, hogy hipster, alter, meg hipsterhülyealter bohóckodás, és „hiányzik az összhangzó értelem”, hogy Madáchtól lopjak a szombati koncertbeszámolóhoz. Nem hiszem, hogy közülük bárkit is meg lehetne győzni arról, hogy a momés lány horgas orrába miért szerethetünk bele, de hát nem is ez a cél. Ennek a zenének nem ez a célja. A Csaknekedkislány varázsa, ha szabad így fogalmaznom – és miért ne szabadna – éppen ebben a céltalanságban rejlik. Ahogy a világban, úgy ebben a zenében is van egyfajta rendezett rendszertelenség, és a bennünk feszülő ellentétek egy groteszk zenei animáció képében tárgyiasítják önmagukat. Amikor Olivér mezítláb, egy fehér zakóban hajlong a színpadon, az nem öncélú játék, hanem ösztönös szórakoztatás.
Minden zenekarnak vannak rajongói, aztán a tősgyökeres rajongóréteg a koncertre készülve betölti a színpad előtti tízméteres sávot, hogy izzadtra ugrálja magát. De rohadt ritka az a koncert, amikor a hátsó bárpult előtt a piára várakozó sor is hülyén mozog. Ennél nem is kell több bizonyíték. Ha hülyén mozgó embereket látsz mindenhol a teremben, akkor nem is akarsz rendet. Ez így van a legnagyobb rendben. Még akkor is, ha mindegyik azt üvölti, hogy „Én a Nyúl vagyok!”